Siklósi András

Búcsú Totth Jenõtõl, egy távoli baráttól

Nem láttam õt személyesen soha, nem is beszéltem vele még telefonon sem. Talán kéttucatnyi levél jelentette köztünk a kapcsolatot, amit kölcsönösen nagy szeretettel és megbecsüléssel írtunk a hosszú, vészterhes évek során. Leginkább a verseinken, könyveinken keresztül érintkeztünk csak, mégis azt hiszem, minden fontosat ismertünk egymás gondolatairól, lelki rezdüléseirõl. Mindig örömmel küldte alkotásait (szellemi gyermekeit) lapomnak, a Tárogatónak, s én boldogan közöltem õket, szinte kivétel nélkül.

Noha tisztában volt képességeivel, poétai tehetségével, ugyanakkor számkivetettségével, rangjához, értékeihez méltatlan mellõzöttségével is, megkapóan szerény, türelmes, megértõ maradt mindvégig. Határtalanul szerette népünket, hazánkat, folyton szülõföldje s a magyarság sorsának jobbra fordulásáért fohászkodott. Sok csalódása, keserûsége ellenére szilárd hittel kapaszkodott Istenbe, s megingathatatlanul bizakodott saját és nemzete föltámadásában. Látta, hogy tévúton halad az emberiség, hogy a tengernyi bûn és gonoszság tönkreteszi életünket, kárhozatba sodorja a Teremtõ jónak és szépnek megálmodott világát. A maga módján küzdött is az alvilági módszerek, a hazugság és pusztítás erõi ellen. Nem hörgött, nem gyûlölködött, nem itatták át gyilkos indulatok, de a váteszi öntömjénezést, a farizeusi „igehirdetést" is kínos gonddal kerülte. Esendõ, kíváncsi emberként próbált tájékozódni, holtáig kereste az igazságot, s csöndes, megfontolt, ám határozott hangon mutatta föl a szabadságot, a becsületet, valamint más humán értékek tömény párlatait.

Kiváló költõ volt, az emigráció egyik óriása. Tragikusan jellemzõ mostoha, álszent irodalmi és közéleti viszonyainkra, hogy itthon a kutya sem hallott felõle, de idegenbe sodródott honfitársaink is alig-alig találkozhattak írásaival. (S vajon még hány hozzá hasonló magyar mûvész kallódik szerte az országban s a többi kontinensen?!) Mégis õ nem törõdve ezzel, minden akadályoztatás, irigykedés vagy leminõsítés ellenére tette a dolgát, s az égre tekintvén a maga örömére, valamint az Örök Bírónak alkotott. Szívbõl kívánom neki, hogy erõfeszítése ne merüljön feledésbe, s ha õ már nem lehet köztünk, legalább fáradozásának gyümölcsei jussanak el az olvasókhoz. Talán eljön még az idõ, amikor az üres, talmi kincsek hajszolása helyett sokan a valódi értékek, a természet és a Lélek magasabb rendû példái felé fordulnak, s akkor tán õt is fölfedezi ismét valaki...

Szólnom kell még kajári nemes Totth Jenõ (1923. dec. 6. Budapest - 2007. jún. 10. Canberra) pályafutásáról, mûveirõl is. Elsõ benyomásra kissé avultnak, túl „egyszerûnek" tûnhetnek. Ámbár alaposan tisztában volt mestersége törvényeivel, szabályaival, kétségkívül nem sorolható az avantgard formabontók, az öncélú útkeresõk, a mindent fölrúgó „nagy nyelvújítók", forradalmárok közé. Viszont a maga választotta klasszikus eszközökkel kitûnõen gazdálkodott, verseiben a „belbecs és a külcsín" mindig összhangban áll. Tudta, ösztönösen fölismerte, hogy a gondolat s az érzés a lényeg, a forma csupán a testre szabott ruha, de sohasem válhat elsõdlegessé. Opuszai változatosak, magasan szárnyalók és mélybe hatolók, szépen zengõek és veretesek; átjárják a lelkünk legbensõbb tájait, s rabul ejtik érzékeinket. Sokoldalúan hatnak ránk, olykor a könnyeinket is elõcsalják; úgy gyõznek le bennünket, hogy mégis szabadabbak, gazdagabbak leszünk általuk. Tematikailag szinte mindent felölelnek Totth Jenõ elégikus tónusú, lágy hangolású lírájának darabjai, ami egy ember s egy hazafi életében szóba jöhet: a szeretetrõl, a szerelemrõl, a hûségrõl, a tisztességrõl, a hitrõl, a természetrõl, a történelemrõl, a lét örömeirõl, a nemzeti sorsfordulókról, az egyetemes boldogságvágyról, s persze mindezek ellentétjeirõl, a negatívumokról, a sötétség és a fény kibékíthetetlen harcáról is dalolnak. A költõ fensõbbséges bölcsességgel, szelíd derûvel tûrte megpróbáltatásait, így hosszú ideig tartó súlyos betegségét is. Úgy is mondhatnám: követésre méltó önfegyelemmel és reménykedéssel lépett az árnyékvilágba.

Fiatalabb koráról, itthoni körülményeirõl, „disszidálásának" okairól, ausztráliai újrakezdésérõl nem sokat tudok. (Ezekrõl nyilván megemlékeznek majd a nálam hivatottabbak.) Föllelhetõ nyúlfarknyi biográfiájából annyit megemlítek, hogy régi kálvinista lelkész-tanár család gyermekeként a Lónyay utcai Református Fõgimnáziumban érettségizett, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi fakultásán végzett 1947-ben, de doktorátusa megszerzése elõtt 1949-ben kénytelen volt külföldre menekülni. Ausztráliában a magániparban helyezkedett el, közben további egyetemi képesítéseket abszolvált, majd a mediterrán kultúra szakértõjeként maga is tanított a canberrai Ausztrál Nemzeti Egyetemen ókori történelmet. Ezzel párhuzamosan bekapcsolódott a kinti cserkészmozgalomba, ill. a hagyományõrzõ, anyanyelvvédõ és egyéb magyar tevékenységek lelkes támogatója, önzetlen, aktív résztvevõje volt, különösen 1987-es nyugdíjazása óta. Történelmi tanulmányokat, színdarabot is írt, de leginkább verseket publikált a nyugati magyar lapokban, továbbá a helyi rádió irodalmi szerkesztõje volt, s gyakorta tartott szerzõi esteket is. Ha nem tévedek, összesen 6-7 könyve jelent meg, melyek közül cím szerint is kiemelném az utolsó kettõt („A Lélek szavakat keres" + „Évezredek mezsgyéjén"), bár hozzájutni egyikhez sem lehet.

Mi ketten csupán 8-10 éve kerültünk kapcsolatba az irodalom, a politika s a magyarságért való aggódásunk révén, de rögtön megtaláltuk a közös hangot, s az elsõ pillanattól baráttá fogadtuk, félmondatokból is értettük egymást. (Ma is õrzöm ritkán küldött, szûkszavú leveleit, dedikált köteteit és nekem ajánlott versét.) Hadd idézzek tõle néhány gondolatot válogatott versgyûjteményének elõszavából: „Az itt következõ oldalakon egy, a zsarnokság elõl elmenekült és lélekben mégis itthon maradt ember szólal meg - Magyarországon könyv-alakban elõször -, hogy szívének leírt dobbanásait felkínálja az édes anyanyelvünkön olvasó közönségnek. A bujdosás hosszú, külföldön töltött ideje vagy olyan embereket termelt, akik könnyedén vagy nehezen, de hajlandók beleolvadni a menedéket nyújtó ország társadalmába, vagy olyanokat, akik bár alkalmazkodnak változott környezetükhöz, csak lakhelyet cseréltek menekülésük után, de hazát és szívet nem. Úgy érzem, hogy én az utóbbi csoportba tartozom. Mert a testet elcsábítani, elûzni, bebörtönözni vagy megölni lehet ugyan, de a szellemet, amikor mögötte hívõ lélek áll, megtörni lehetetlen. Mert bármi történjék is, az szabad és erõs marad. Verseimben ez a lélek keresett szavakat. Szavakat és ütemet, hogy érzéseimet, gondolataimat, istenkeresésemet és népem iránti végtelen szerelmemet kifejezze."... „Õszintén kívánom, hogy az új évezred során teljesüljenek törekvéseink, céljaink és vágyaink, és kérem Istent, hogy mindnyájan ne csak merjünk szebb jövõrõl álmodni, de merjünk tenni is érte, s hogy tetteinkbõl összefogás, a nemzetünkért érzett felelõsségtudat, áldozat és országépítõ, a magyar nép szeretetét tanúsító munka váljék."

Kedves feleségének, Magda asszonynak, fiának, unokáinak és tisztelõinek gyászához magam is csatlakozom. Drága Jenõ bátyám, búcsúzom tõled. Megtetted, amit lehetett, s nem élt hiába, aki „küzdött, bízott, nagyon szeretett". A halálhíredet közlõ értesítéshez csatolt 4 soroddal köszönök el tõled:

„Amint a megtört testanyag kihûlt,

s benne a lélek fénnyé nemesült,

azt hirdeti, hogy nincs többé halál,

csak változás - bár lelkünk tovaszáll."

Nyugodj békében a távoli földben, s míves dalaid muzsikája találjon értõ fülekre.

Siklósi András

Egy marék hazai föld

(Totth Jenõnek Ausztráliába)

Szikkadt gyomrában

hõsök és senkiháziak alusznak

Ez a föld konok és kemény

szûkszavú mégis beszédes

Ez a föld remények vágyak temetõje

arcát szelek és gépek vésik

Ez a föld végtelen nyugodt

mégis gyorsan változik

Ez a föld õsi kincseket rejt

ez a föld óriásokat termett

Ez a föld a halál s a föltámadás kapuja

Ez a föld a jövõ földje

hihetetlenül gazdag és nemes

Ez a föld könnytõl meg vértõl ázott

harcok szaggatták sikolyok tépték

Ez a föld papok királyok földje volt

zsarnokok hódítók taposták

de csak parasztok küszködtek érte

Elhagyni sohase tudnám

valami mindig visszahúz ide

Ez a föld apám és anyám

ez a föld legszebb szeretõm

ez a föld házam és hazám

Levetem magam a földre

belemarkolok szívemhez szorítom

Illata átjárja minden porcikámat

nedve a véremben kering

Ez a föld a tulajdon testem

sorsa a sorsom

Ez a föld én vagyok