Siklósi András

Bessenyei, a színész-óriás

Nem tudok elfogulatlanul írni errõl a nagyszerû mûvészrõl, hiszen személyesen is módom volt megismerni és szívembe zárni. Fiatalabb korában többször szavalta boldogult Édesapám verseit (önálló estek keretében is!), akivel kölcsönösen nagyra tartották egymást, s mondhatom, mindvégig bensõséges viszonyban álltak. Legelõször 3 évesen (1956-ban!) láttam õt, Szörényi Évával együtt, nagykanizsai otthonunkban. Késõbb (már nagyobb gyermekként) fõként Budapesten találkoztam vele apám társaságában, színházi elõadások vagy egyéb fellépések kapcsán. (Utoljára 2003-ban, az Ünnepi Könyvhéten váltottam vele pár szót, ahol a róla írt könyvet dedikálta.) Mindig lenyûgözött tökéletes játéka, megnyerõ egyénisége, feszültségeket oldó közvetlensége, eget-földet átható hangorgánuma. Egyedülálló jelenség volt a maga nemében, abszolút tekintély, ízig-vérig színész, a szó legnemesebb értelmében. Abban a korban, amikor olyan tehetségek uralták a színpadokat, mint Jávor Pál, Páger Antal, Pécsi Sándor, Mensáros László, Zenthe Ferenc, Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Bitskei Tibor, Huszti Péter, Szabó Gyula stb., õ még közülük is toronymagasan kiemelkedett, s valószínûleg minden idõk legnagyobb magyar „komédiása" volt (saját magát nevezte így!). (Utóbbit persze nem állíthatom bizonyosan, hiszen a letûnt századok kiválóságairól nem maradt fenn semmilyen kép- vagy hanganyag.) De világviszonylatban is az elsõk közé sorolható, legföljebb Jean Gabin vagy Lawrence Olivier mérhetõ hozzá a 20. században. Külföldön sajnos alig ismerték, noha más nép fiaként minden dicsõséget learathatott volna. Ezt azonban csöppet sem bánta; ellenkezõleg: büszke volt származására, s haláláig nem feledte kötelességeit nemzetével szemben. Egy kivételes, hosszú pályafutás végén (közel 86 évet élt) megelégedéssel tölthette el a tudat, hogy maradandót alkotott, s a lehetõségekhez képest maximálisan kihasználta rendkívüli adottságait.

Bessenyei Ferenc 1919-ben született Hódmezõvásárhelyen, egy (akkor még) poros alföldi mezõvároskában. Itt járta iskoláit, itt tanulta meg szeretni szülõföldjét és embertársait. Szépen csengõ énekhangja volt, ezért elõször operaénekesnek készült, majd mégis a színészi mesterség mellett döntött. 1940-tõl játszott a szegedi Városi Színházban, majd Miskolcon s a Budai Színházban, azután a fõvárosi Nemzeti Színházban (több alkalommal), a Vígszínházban, utána Egerben és Pécsett, késõbb a Katona József Színházban, a Madách Színházban, a Fõvárosi Operettszínházban s a Várszínházban, valamint tucatnyi szabadtéri színpadon is. A leghosszabb idõt a Nemzetiben , ill. a Madáchban töltötte. A viszonylag sok helyszín is jelzi, hogy nem könnyû útján rengeteg gáncsoskodó kiskirállyal, torz szemléletû rendezõvel, keményvonalas pártbasával kellett megbirkóznia. A buktatók, akadályok dacára is remek figurákat alakított, úgyszólván a magyar s a világirodalom legfontosabb szerepeit játszhatta el. Többek közt elénk varázsolta Gül Baba, Peer Gynt, Bánk bán, Cyrano, Tartuffe, Szakhmári Zoltán (Úri muri), Kossuth Lajos, (Fáklyaláng), Othello, Ádám, ill. az Úr hangja (Az ember tragédiája), Dózsa György, Galilei, Falstaff (A windsori víg nõk), Antonius (és Kleopátra), Danton (halála), Görgey (Az áruló), Széchenyi, Háry János, Lear király, IV. Henrik, Higgins (My fair lady), Tevje (Hegedûs a háztetõn), Zorba és Dávid Ferenc (Vendégség) alakját, de számos nótaestet és önálló irodalmi mûsort is tartott. Emlékezetes filmszerepei: Dúvad, Egy magyar nábob, A fekete város, Légy jó mindhalálig, Egri csillagok, Pacsirta, Aranysárkány stb. A TV-játékok közül kiemelkedõek: Eklézsia megkövetés, Iphigénia Auliszban, Beszterce ostroma, A helység kalapácsa, Különös házasság stb. S hogy teljes legyen a statisztika, munkásságát az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: 2 db Kossuth-díj, Érdemes és Kiváló Mûvész, a Nemzeti Színház örökös tagja, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, végül a Nemzet Színésze. Le kell szögeznem azonban, hogy a fenti imponáló listák csak mûvészetének felszínét tükrözik, ám annak tényleges mélységeibõl vajmi keveset mutatnak meg.

Bessenyei felfogásáról, értékrendjérõl, színpad iránti elkötelezettségérõl jóval többet árulnak el a következõ, ars poeticának is beillõ gondolatai:

„Minden én vagyok, minden eljátszott szerep, sors én vagyok."

„A színház az ember legmagasabb rendû igényei közé tartozik. A színház az emberi méltóságra nevel. Színházat csak örömmel lehet csinálni. Szeretni kell a közönséget!"

„Egy pillanatra sem követtem el szellemi árulást. A színpaddal szemben hûséges, tiszta maradtam."

„Színházat csak akkor érdemes csinálni, csak akkor érdemes rá pénzt és energiát költeni, ha nem önmagát, hanem az emberek javát szolgálja. Ha egy színész egy néptanító erkölcsi szintjére felküzdi magát, már nem élt hiába. A gonosz felmutatása még senkit nem riaszt el annak megtételétõl; de a tiszta történet felkeltheti az emberben az önbecsülésnek, az emberi méltóságnak, az önbizalomnak azt az érzését, amelyre szüksége van neki és a társadalomnak is."

Gyakran emlegette, hogy hatalmas kegyelemben volt része, mert egész életét örök érvényû klasszikusok közelében tölthette, akiktõl sohasem szégyellt tanulni. Különösen büszke volt Németh László és Illyés Gyula barátságára, akiknek tartást, emberséget, tudatos szellemi ellenállást sugalló mûhelyébe nem csak szerepein keresztül nyerhetett betekintést. Bessenyei pályája szerintem két részre osztható: az 1970-es évek elejéig tartott - ha nem is töretlenül (1956 után 6 évre eltiltották) - a felívelõ szakasz, majd utána kb. 2000-ig a leszálló ág (hanyatlásról semmiképpen sem beszélhetünk). Az utóbbit, bár elviselte, nem a saját hibája okozta, hanem irigyei és a politikai rezsim nyomása, valamint az általános értékválság. Noha a szennyes közélettõl mindig távol tartotta magát, s közvetlenül sohasem politizált (1998-ban Torgyánék ugyan jelölték képviselõnek, de szerencséjére nem jutott be), egyes szerepeinek mégis olyan aktualitása, nyílt áthallása volt, hogy a hatalom kopói rögtön szimatot fogtak, s kezdettõl tisztán érezték, hányadán áll a mûvész úr a „létezõ szocializmussal". Kicsinyes ellenségei sose bocsátották meg neki, hogy az '56-os forradalom kitörésekor elszavalta a Szózatot a Bem-szobornál, s a nemzet jogos szabadságharcát a leverése után sem tagadta meg. Egyik nyilatkozatában az alábbiakat mondta: „Akármilyen jelzõkkel is illették késõbb a forradalmat, gyönyörû volt! Gyönyörû! Olyan, mint mikor kinyitnak egy ablakot. Beáramlik a friss levegõ, és mindenki fölsóhajt." Kebelbarátjával és kollégájával, Sinkovits Imrével együtt évekig teherautó-kísérõként dolgozott, ami hasonló „boldogságot" indukálhatott benne, mint amikor Michelangelo-t a Falanszterben széklábak faragására kényszerítették. A hosszú szilencium után, 1963-ban visszatérhetett a színpadra, ahol robusztus alkata, elementáris tehetsége, sugárzó energiája áttörte a sehonnai bitang törpék nyomorító korlátait, s felszabadult szárnyalása feledhetetlen élményeket nyújtott az arra fogékonyaknak.

Nem rajta múlt, hogy évtizedekkel késõbb nem a csúcspontról vonulhatott vissza, hanem a baljós csillagállásnak, a körülmények végzetes összefonódásának köszönhetõ, hogy karrierje megroppant. Egyre kevesebb fõszerepet osztottak rá, vagy olyan szörnyszülött „rendezõi koncepcióknak" kellett volna megfelelnie, melyeket meghasonlás nélkül nem vállalhatott. (Legnagyobb bukása a felújított Othello címszerepe volt, ahol a gonosz Jágó jelentette a pozitív hõst!) Rendkívüli szakmai alázattal az epizódszerepeket is remekül megformálta, de ez a „takaréklángon égés" aligha elégítette ki ambícióit. A régi konzervatív, színész-centrikus rendezõk sorra kiöregedtek vagy kikoptak a pályáról, s az õket fölváltó posztmodernkedõ, kultúrbugris direktorok önkényes „kísérletezés" ürügyén tönkretették a drámák zömét, fütyülve a szerzõk szándékára, s meghamisítva a darabok tartalmát, erkölcsiségét, ill. a szereplõk karakterét. Szegény Bessenyei tûrt, amíg tûrhetett, azonban hiába váltogatta az egyes színházakat, kisvártatva mindenütt eluralkodott a destruktív szellem, majd a totális nihil. (Ma már odáig fajultak a dolgok, hogy valamirevaló régi vagy kortárs, pláne nemzeti irányultságú darabot mûsorra sem tûznek; csupán a silány középszer tobzódik mindenütt, mondván, hogy „ki kell elégíteni a közönség igényét". Mintha nem a színház nevelne, s formálná a közízlést, hanem az agymosott, elhülyült emberroncsok fölböffenõ „véleménye" lenne a mérvadó.) Mivel már sehol sem találta a helyét, Bessenyei 1981-ben (62 évesen!) nyugdíjba ment. Színházhoz többé nem, de egyes szerepekre még elszerzõdött, melyek egyre ritkábban követték egymást, egészen 2000-ig. Milyen hitványság, micsoda barbár romlottság fertõzi ott a légkört, ahol egy ekkora formátumú mûvész fölöslegessé válik?!

Talán a külvilág csábításai miatt, talán az elszenvedett kudarcok és mellõzések következtében, esetleg vérbõ természetébõl fakadóan Bessenyei magánélete meglehetõsen zaklatott és csapongó volt. Házasságai romba dõltek, s futó kalandjai sem elégítették ki féktelen étvágyát. Egyetlen igaz szerelme a hivatása maradt, ehhez képest a barátok és a nõk csak halvány árnyékot jelentettek. Végül mégis talált egy olyan feleséget (dr. Élthes Eszter), aki megértéssel, türelemmel, szeretettel bánt vele, s aki mellett lassacskán lehiggadt. Asszonya még könyvet is írt, ill. szerkesztett róla („Férjem, a Komédiás"), melyben megkapó õszinteséggel szól kapcsolatukról s párja emberi-mûvészi vonásairól. Miután a munkától nagyjából visszavonult Bessenyei, Lajosmizse környékén vásárolt egy csendes tanyát, ahol a város zajától elhúzódva éltek kedvteléseiknek, pl. az állattartásnak és a lovaglásnak. Immár nézõként újra „felfedezték" a színházat; hajlékukból gyakran tettek kirándulásokat Budapestre, vagy a vonzáskörzetükbe tartozó vidéki elõadásokra. Utolsó éveiben még adott néhány interjút, s a rádiókba, tévékbe is meghívták egy-egy beszélgetésre, olykor filmjeit is ismét levetítették, ez azonban már csekély vigasz lehetett számára. Bár nyilvánosan soha nem panaszkodott, sõt elégedett, megbékélt ember benyomását keltette (abból viszont nem csinált titkot, hogy elege volt már, s jobb lenne „odaát"), azért valószínû, hogy sok keserûség és harag halmozódott föl benne. Otthonában hunyt el 2004. december 27-én, 86 évesen.

Valahol olvastam egyszer, hogy zseni (géniusz) csak az a tudós, író, festõ, zeneszerzõ stb. lehet, aki eredetit alkot; tehát pl. egy színész (vagy operaénekes, karmester stb.) nem, mivel õ mások mûveit dolgozza fel, jeleníti meg, mások utasításainak, elképzeléseinek megfelelve, azaz mozgástere erõsen behatárolt. Persze e véleménnyel is vitatkozhatunk, mégis hajlok arra, hogy elfogadjam; azon megszorítással, hogy az elõadómûvész a saját érzékenységét, tapasztalatait, képességeit felhasználva újrateremti a szöveget (dallamot), vagyis mintegy „fogyaszthatóvá" teszi. A fenti értelemben Bessenyei Ferenc nem volt zseni, viszont azt bátran állíthatom róla, hogy mindazt elérte, ami mûfajában elérhetõ, s a színészet Himalájának legmagasabb csúcsait ostromolta. Akármit játszott, azt tökélyre vitte, a grandiózus hõsöktõl a legkisebb figurákig. Páratlan eszköztárát, széles hangskáláját, jellemábrázoló erejét, gesztuskincsét, szenvedélyeit, humorát mozgósítva kirobbanó sikereket aratott bármilyen darabban, bármelyik színpadon. Egyaránt kiemelkedõt nyújtott a tragédiákban, a vígjátékokban, a zenés komédiákban, a szavalataiban s a nótaesteken. Roppant népszerû volt mind a közönség, mind idõsebb és fiatalabb pályatársai körében. Mindenkit segített, bátorított, tanított, soha nem használt alantas fegyvereket, nem akart senkit háttérbe szorítani vagy ellehetetleníteni. Bízott önmagában, de értékelte mások ügyességét, jó tulajdonságait, tehetségét is.

A színházat egyfajta prófétikus igehirdetésnek, vallási és hazafias missziónak is tartotta, ahol a legkiválóbb írók gondolatainak, érzéseinek tolmácsolásával az egész magyarságot lehet gerincességre, erkölcsösségre, a szépség és tisztaság megbecsülésére, a nemzet szeretetére s a szabadságért, függetlenségért vívandó küzdelemre nevelni, még a legocsmányabb bolsevizmus karmaiban is. Hitt abban, hogy céljait megvalósította, hogy szolgálata, alázata nem volt hiábavaló, mert feleletet adott életünk nagy kérdéseire, s katartikus erõvel fölmutatta egy jobb sorsra érdemes nemzet méltóságát.

Mostanában aligha születik hozzá fogható színész-egyéniség. De ha támadna is hasonló, vajon mire jutna egy ilyen reménytelen, gyalázatos korban, egy ennyire kultúra-ellenes, elanyagiasodott, lélektelen világban? Éppen ezért holtában is tiszteljük és szeressük Bessenyei Ferencet, aki pompázatos, illatos virágként nyílott a sivatag közepén, s talán õ volt a honi színjátszás legfényesebb csillaga.