Siklósi András

Egy mai Tiborc panaszai

Mottó: „ Õ cifra és márványos házakat építtet; és mi csaknem megfagyunk kunyhónk sövényfalai közt. - Aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített. - Tûrj békességgel, ezt papolja az apáturunk is sokszor...de tömve volt magának a gyomra. - Ha szorongat a szegénység, a poklot nem féljük; a mennyország sem jön oly szép színben a szemünk elébe. - A természet a szegényt arra szánta, hogy szülessen, éljen, dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és meghaljon. Esmérni kell az élhetetlenek sorsát, minekelõtte meg tudhassuk szánni is. - Él még Bánk atyánk, fogom kiáltani."

(Katona József: Bánk bán)

Teremtõ Istenem, hol van ma Bánk, hol akad bárki - egy jó király, egy miniszter, egy igazgató, egy hivatalnok, akármilyen vezetõ -, ki meghallgatja népem panaszát; s ha a fülén be is engedi, vajon adhat-e gyógyírt, nyújt-e orvoslást súlyos bánatunkra? Ki hitte volna néhány százada, hogy napjainkban keservesen visszasírjuk a jó merániakat, kik valóságos angyalok voltak, s szinte szeretettel fosztogattak bennünket a gyûlölködõ galíciai söpredékhez képest. Derék õsöm Tiborc, pipafüst volt a te szenvedésed az én kínjaimhoz mérve. Hiszen te is sokak nevében szóltál, ám nekem egy egész nemzetet kell elkísérnem a sírba, s emlékét gyászolnom utolsó földi pillanatomig. Te még bízhattál, hihettél egy távoli szebb jövõben, én egy keresztre feszített ország betömött szájú dalnokaként szállok a hideg ûrben, ahol nincs élet, se szabadság, hol a legparányibb reménységet is megfojtja a végtelen sötétség, a leírhatatlan, ördögi gonoszság.

Ez a förtelmes, globális világ mintha elvesztette volna igazságérzetét. Fütyül a fájdalmunkra, nem látja, hogy népünkkel valami szörnyû igazságtalanság történik. 40 évnyi barbár kommunizmus után megint a gazemberek kerültek hatalomra, ismét a szennyes múltú bûnözõk uralkodnak rajtunk, s gyötrik, tiporják a becsületes, dolgos embereket. Minden korábbinál ravaszabb és alattomosabb módon rabolnak, mérgeznek, irtanak bennünket, egészen a végsõ elfogyásig. Semmi tisztesség, mákszemnyi könyörület és mértékletesség nincs bennük; még azzal se törõdnek, ha tulajdon rabszolgáikat, jobbágyaikat megölik, akkor maguk is fölfordulnak.

Nem tanultak a történelembõl. Arra csábítanak, hogy fogadjuk el ránk rótt sorsunkat, kegyetlen törvényeiket, teljes kisemmizettségünket; arra nevelnek, hogy vessük el saját érdekeinket, õsi kultúránkat, hagyományainkat, hogy önmagunkról, boldogulásunkról és nemzeti összefogásunkról lemondva kizárólag õket, az idegeneket, a másságos szívûeket szolgáljuk, és minden tõlünk telhetõt kövessünk el beteges világuralmuk beteljesedéséért. El kívánják hitetni velünk, hogy a rabság fölszabadulás, az erõszak demokrácia, az álcázott önkény jogállam, az átejtés tömegtájékoztatás, és sorvadásunk tulajdonképpen virágzás. Azt sugallják, hogy az adósságcsapda, a nyomasztó adóterhek, az anyagi megszorítások, az infláció és a munkanélküliség valójában a javunkra válik. Mit akarunk mi utolsó csatlósok, rebellis lázadók, antiszemita fasiszták; hát sose nyugszunk bele, hogy legyõzõink méltók az elõkelõ tisztségekre, s mi arra születtünk, hogy leborulva imádjuk nagyságukat? Noha mi százezreik életét mentettük meg, õk „hálából" példátlan bosszút állnak rajtunk, s azóta is õrlik, szaggatják, rombolják nemzetünket.

Börtönrácsok közt, akasztófákon lógva élünk, rettenetes veszélyben, s még azt sem lehet elkiáltanunk, hogy megöl minket a nyomorúság, hogy elég volt minden értelmetlen áldozatból, hogy ne nézzenek többé palimadárnak, s ne tartsanak ócska kísérleti nyúlnak. Már az is baj, ha levegõt veszünk, s fölsóhajtunk, hogy magyarok vagyunk, és meg akarunk maradni, lehetõleg önállóan cselekvõ, független nemzetnek. Régi és új „testvéreink" nem értik meg, hogy ez a nyakunkba sózott „euróbéke", ez az „amerikai álom", ez az „ószövetségi humanizmus" százszor inkább kivérezteti fajtánkat, mint az összes eddigi háború.

Jaj nekünk szerencsétlen gúzsba kötötteknek, mert képmutatók, csalók, tolvajok, rablók, bérgyilkosok s élõsdiek járnak csûrdöngölõt rajtunk, s egyben ellopják életterünket, elkergetik leghûségesebb fiainkat, letagadják múltunkat, szétzilálják jelenünket és fölfalják jövõnket. Jaj nekünk ártatlan veszteseknek, mert farkasmosolyban, hiénakacagásban, keselyûvijjogásban és patkánybûzben tengetjük céltalan napjainkat. Ellenségeinket, szadista hajcsárainkat legtöbbször nem is látjuk, mert a háttérbe húzódnak, álarcok, álruhák, ál-eszmék mögé bújnak; s a piszkos munkát, a közvetlen gaztetteket rendszerint ügynökeikkel, zsoldosaikkal, szekértolóikkal végeztetik el, némi konc, júdáspénz vagy pozíció fejében.

Feneketlen szakadékba zuhantunk, szénfekete éjszakába, hol étlen-szomjan, bilincsbe verve robotolunk, s mindenfelõl ömlik ránk a hazugság, a kultúrmocsok, meg az agymosó propaganda. Csoda-e hát, ha lassan mi is magunk ellen fordulunk; öngyilkosságba, abortuszba, olcsó élvezetekbe, perverzitásokba, alkoholba, kábítószerekbe, szerencsejátékokba vagy lélekroncsoló szekták karmaiba menekülünk. Mocsárlakók lettünk, lápi árnyékok, hajléktalan és hazátlan koldusok, családból s nemzetbõl kitaszított bujdosók, egymást marcangoló, egymást eláruló, hitetlen bitangok.

Eladják mindenünket, kihúzzák alólunk a földet, kifordítanak önmagunkból, elszívják életerõnket, fölszürcsölik utolsó csepp vérünket. Birtokunkon idegenek dõzsölnek, pénzünkön luxusvillák, paloták épülnek, verejtékünk árán összekuporgatott filléreinket gondtalanul elmulatják, elutazgatják a huszadrangú „kiválasztottak", a tehetségtelen, munkakerülõ aszfaltbetyárok. S ahelyett, hogy leráznánk testünkrõl a férgeket, dicsérjük, magasztaljuk, kitüntetjük, s a tenyerünkön hordozzuk õket, mintha vak végzetünk örökre fölénk helyezte volna e cápafogú, tigrisbajszú vámpírokat.

Hajdan dicsõséges, nagyra hivatott, erõs, egészséges népünket mindenütt kisebbségbe szorították, bennszülötté alázták, kaszásverembe lökték a saját gyönyörû földjén. S mi zokszó nélkül, gyáván tûrjük ezt; vigyázunk, nehogy megsértsük a banditák méltóságát, a mészárosok emberi jogait, a rovásunkra hont foglaló hódítók kifinomult érzékenységét. Inkább lemondunk mindenrõl, föláldozzuk magunkat másokért, hozsánnázva keblünkre öleljük mohó zsarnokainkat; inkább sárba taposva hörgünk, s csizmájuk talpát nyalogatjuk, mintsem gerincesen fölegyenesedve átharapnánk a torkukat. Vesszen hát igazság, szabadság, alkotmányos rend, elemi jólét, hazaszeretet, magyar virtus; csak nehogy gyûlölködõ megszállóink kiközösítsenek Európából, vagy ránksüssék dögunalmas bélyegeiket: azaz, hogy nacionalista, rasszista, irredenta, nyilas és terrorista nép vagyunk. Na és, hát miért szorongunk, meddig fojtjuk még el háborgó dühünket, mikor sújtunk le végre erre a kozmopolita csürhére?!

Ki van ez találva: az árulók itt hõsök, a besúgók ellenállók, a szürkék ragyogó csillagok, az üldözõk üldözöttek, a jöttmentek õshonosak, a hamisak hitelesek, a bûnözõk ártatlanok. Csupa vezetõnek termett kiválóság, csupa feddhetetlen római jellem, csupa világhíresség, csupa szentté avatandó félisten. De kár, hogy egy sem a mi fajtánkból származik. Szégyelld magad magyarság, ám tiszteld és becsüld õket, s igyekezz mindenben hozzájuk hasonulni egy fordított asszimilációval! Mert õk a szeretetet hirdetik, de senkit se kedvelnek; a jóságról fecsegnek, ám tetõtõl-talpig gonoszok; megbocsátásról prédikálnak, bár sohase irgalmaznak; a szegénységet ajánlják, míg õk folyton gazdagodnak; a tisztaságot dicsérik, noha ganéjban hemperegnek; a becsületrõl papolnak, pedig izgi-vérig becstelenek; alázatra biztatnak, miközben dölyfösen a mellüket döngetik; minden kirívó „másságot" üdvözölnek, viszont a többség józan másságát elvetik. Lám ilyenek õk, az elénk tárt újkori példaképek, azonban húzzuk csak le róluk a leplet, s rögtön szemünkbe tûnik rusnya meztelenségük.

Téboly és halál dúl föl mindent, nemes szándék itt semmit sem tehet; az érzõ szíveket mind eltemetik, a hazafiak itt mind, mind rabok, a szennyes ár minden értéket tovavisz. Nincs nép, mely ennyi orcátlanságot, veszteséget szenvedett volna el. S tragédiánkról szólni sem lehet; a legtöbb tényt, adatot elferdítik, történelmünket elhallgatják vagy meghamisítják az ügyeletes „akadémikusok", s minden ellenünk elkövetett gazságért, összes vereségünkért, meggyalázásunkért bennünket kárhoztatnak. 50 éve magukat gyászünneplik, a mi halottainkat siratni sem szabad. Õk utcákat neveznek el magukról, valahány fajankójukról díjakat, alapítványokat kreálnak, dicsõítik az aljasságot, istenítik az árulást, falitáblákat s szobrokat avatnak; de a mi legszentebb õseinket, legkiválóbb fiainkat rendre bemocskolják, hitünket, jelképeinket, szokásainkat kigúnyolják, önbecsülésünket, öntudatunkat, tündöklõ anyanyelvünket megrohasztják.

Õrjöngõ haláltáncba keveredtünk, iszonyatos rémálomban élünk. Egy-két emberöltõ alatt, békeidõben megtizedelnek, megharmadolnak, körmönfontan leradíroznak egy nagy múltú, jóravaló nemzetet, s nekünk önvédelemre se jogunk, se eszközünk (fegyverünk) nincsen. Mindezt oly titokban, oly néma csöndben teszik, hogy népünknek fogalma sincs, mi történik vele. Õrtüzeinket kioltják, látó mûvészeinket, éber kürtöseinket elnémítják, vagy kinyírják, mert a magyar fájdalomról harangozni, a magyar szellemet éltetni s magyarnak lenni Sírkert-Magyarországon szigorúan tilos. Mi vagyunk az alsóbbrendû faj; a kiváltságosok talpa alá születtünk, hogy a fejünkön járjanak, a szánkba vizeljenek, a bõrünket nyúzzák s csontig lerágják húsunkat. Szünet nélkül kioktatnak, pocskondiáznak és becsmérelnek bennünket, s cserébe mi éljenezhetjük õket, hajbókolhatunk elõttük, hízeleghetünk és hálálkodhatunk nekik. Mert mi jelentéktelen senkik vagyunk, csak õk, csak õk, csak õk a fontosak.

Heródes, Néró, Haynau, ti hétpróbás hentesek, ti rettegett viperák! Nem voltatok éppen a világ jámborai, de itt és most semmire sem mennétek elavult, megfakult módszereitekkel. Nálunk köznevetség tárgyává válnátok, a legszerényebb pribékünk sem állna szóba veletek; kifutófiúk, kötélhordozók sem lehetnétek ebben a maffia-paradicsomban. Hírhedt nevetek, ordas emléketek lassan elhomályosul; ilyen cudar idõkben nincs esélyetek, nem vagytok többé versenyképesek. Akkor vitathatatlanul ti voltatok a legelvetemültebbek, de ez a kor immár a hóhérok kora: bizony csapatokban hemzsegnek a nálatok fölkészültebb, szakképzettebb hóhérok. Egyre rafináltabb, okosabb, gátlástalanabb gyilkosok jönnek, az emberölés ma már tökélyre fejlesztett tudomány, valóságos szolgáltató-ipar. Csak az igazán kegyetlenek és irgalmatlanok rúghatnak labdába, csupán a legpofátlanabb vérivóké a jövõ. Lám tönkre lehet tenni, ki lehet irtani egy népet teljesen észrevétlenül; úgy, hogy örömmel, vidáman fogadja a halált, és senki se döbbenjen rá, miféle sátáni játékot ûznek vele.

Föltámadunk-e, lesz-e még erõnk kitörni a sírból, s kezünkbe venni végre a sorsunkat? A mi hazánk ez, nem betolakodó, idegen törpéké! Forduljunk velük szembe, verjük szét õket, söpörjük el a ragadozók hatalmát! Tettekre van szükség, nincs idõ pepecselésre, nincs több haladék! Ki kell lépnünk a romlás vermeibõl, ki a leprások barlangjaiból, ki a fullasztó, fénytelen éjfélbõl! Vége a félelemnek és alázatnak, óvatosságnak itt már nincs helye! Félre a türelemmel, a megértéssel és szeretettel! Nincs megbocsátás, sem sajnálkozás, nincs többé szánalom! Rúgjuk orrba a gyilkost, rántsuk porba a hóhért, rontsunk puszta kézzel a szuronyokra! Felelniük kell, bûnhõdniük kell, börtönbe velük akkor is, ha 150 éves nyomorékok! Mi nem állunk bosszút, nem akarunk kínzást, lincselést, csak valódi igazságot; mert enélkül elzüllik minden, enélkül törvénytelen és értelmetlen az életünk, s a halálunk is fölösleges.

Óh Istenem, legalább Te hallgasd meg egy mai Tiborc panaszát, s add, hogy mások is hasznosítsák! Itt minden emberszívet kések szúrnak át, itt minden szempilla alatt megölt csecsemõk alusznak, itt minden lélekben békétlen holtak kísértete kavarog. Fáj minden porcikám. Szinte felrobbanok a bútól, elhamvadok a láztól. Jéghegyek fagya dermeszt, vulkánok lávája éget, pokoli örvények készülnek elnyelni. Mégse csüggedek, nem reszketek és nem is hátrálok. Szeretnék gátat vetni a féktelen pusztulásnak. Õrzöm, ébresztem elárvult népemet, s emelt fõvel várok a virradatra.