Siklósi András

Levélváltás vitézi ügyekben

1.) T. c.: vitéz Siklósi András, a Turul Szövetség elnöke, a Tárogató fõszerkesztõje (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Tisztelt Fõszerkesztõ úr, kedves András!

Mindössze a véleményére vagyok kíváncsi, a vitézi berkekben észlelhetõ tudatos (?) megosztottságról. Tudomásom van róla, hogy nagyon sok igazán vitéz ember kapott olyan sebeket, hogy még a szót sem akarják hallani többet! Közéjük tartozik egy kiadó kollégája, vitéz Endrey Antal is. Megdöbbenéssel olvastam a www.vitezirend.com internetes honlap 22-23. oldalán, hogy a Hunyadi-féle csoportosulás bírósági pert vesztett, és nem jogosult a név és a jelvény használatára sem. Képtelen vagyok továbbá eligazodni az '56-os Vitézi Lovagrenden, mivel ez önmagában is megállta volna a helyét, minek kellett bele a vitéz szó? Miért kell futószalagon, száz- és ezerszámra avatni hírességeket annak ellenére, hogy a vitézséghez a zömüknek semmi köze nincsen, legalábbis tapasztalataim szerint. Ezzel - tán épp a mocskos nagypolitika elvárásait kiszolgálva - lejáratják még a szó jelentését is, már ha az alapító szándékait vesszük figyelembe.

Felteheti a kérdést, mi közöm hozzá? Lehet, hogy több is, mint egyeseknek, mivel Édesapám Horthy-pilóta volt anno, azaz Horthy István kormányzó-helyettes volt a kiképzõtisztje Szolnokon. Ezen dolgok miatt és okán, nemcsak a kommunizmusban, de a mai napig diszkriminálták a családunkat. Ezért utánaolvastam és jártam a kor hiteles történelmének, csak úgy, mint a mostanság fennforgó vitézi dolgoknak és csoportosulásoknak. Az utóbbiak siralmas képet mutatnak, ugyanakkor a Horthy-korszak megdöbbentõ pozitívumokkal rendelkezik; például volt olyan idõszaka, mikor megelõztük gazdaságilag, fejlõdésben és életszínvonalban még Ausztriát is. Várom szíves válaszadását, de ha kényelmetlen önnek a téma, nyugodtan eltekinthet tõle, nem érdekes; csak hát sok mulasztást kell pótolni e téren is.

Tisztelettel köszönti X. Mátyás (teljes név és cím nálam)

2.) Kedves Mátyás!

Kérdése és aggódása teljesen jogos, s meg kell mondanom õszintén, hogy nehéz helyzet elé állít, amikor választ vár tõlem. Ennek dacára nem akarok kitérni elõle, sem pedig elbagatellizálni a történteket. Roppant kényes az ügy, s én se pro, se kontra nem szeretnék belekeveredni ebbe a szûkkeblû, alantas torzsalkodásba, noha véleményem természetesen van a dolgokról.

Elõször vegyük a személyes sorsomat. Engem a „cucilizmus" alatti bátor helytállásomért s a miatta elszenvedett üldöztetésekért (börtön, egyetemekrõl kitiltás, majd kényszerlakhely kijelölése, feketelistára helyezés, munkahelyi leminõsítés, útlevelem bevonása, rendõri megfigyelések, házkutatások stb.), valamint 1956 csodás szellemiségének töretlen képviseletéért avattak vitézzé 2004-ben, az '56-os Vitézi Lovagrend keretében, tehát a címet nem felmenõimtõl örököltem. Úgy érzem, viselkedésem miatt azóta sincs okom szégyenkezni, sem a vitézi rang olykori használatát megtagadni (egyébként nem viszem túlzásba!), vagy netán lemondani róla. Persze engem is mélységesen elkeserítenek az egyes vitézi szervezeteken belül zajló káros folyamatok, ill. a különbözõ rendek közt mesterségesen gerjesztett tekintélyromboló viták, áskálódások és legitimizációs pereskedések.

Nézzük most általánosabban. Szegény vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr alighanem forog a sírjában, ha azt látja, mivé fajult az általa alapított szigorú szabályozású rend, ahova az õ idejében valóban a legbátrabbak s a haza legnemesebb jellemû szolgálói tartoztak. Akkoriban szinte elképzelhetetlen volt, hogy valaki érdemtelenül megkapja (beleértve az öröklést is) e kitüntetõ címet, pláne, hogy annak birtokában a használatára méltatlanná váljék. Most pedig gombamód szaporodnak az egymás ellenében, kicsinyes érdekekbõl alapított vitézi szervezetek, cifra lovagrendek, valamint lassan már annyi ilyen-olyan vitézt avatnak kétes személyiségek, mint fûszál a réten. Maholnap több lesz a vitéz, mint a háború utáni bolsevizmusban a "hõs megélhetési partizán". Ennek két fõ okát látom. Az egyik, hogy az avatás sajnos jelentõs pénzbefizetéssel (kb. 20-25000 Ft), majd tagsági díjjal jár együtt, amit a mai újgazdagok és sznobok szívesen megadnak; néhány "fõvezér", "elnök", "székkapitány" stb. magánszámláját gyarapítva, akik ezt becsületük rovására (állami támogatás hiányában) gátlástalanul el is fogadják. A másik pedig a jelenlegi törvénytelen hatalom ravasz megosztási, ellehetetlenítési törekvése, melynek értelmében bomlasztó ügynököket, pitiáner árulókat épít az egyes szervezetekbe, akik végre is hajtják kenyéradó gazdáik parancsait. A cél az, hogy a vitézség nevetségessé tételével egyrészt elbizonytalanítsák az arra valóban méltókat (pl. Endrey Tóni bátyám), másrészt a rájuk feltekintõ egyszerû embereket megfosszák a biztos kapaszkodótól, az eligazodást, tisztánlátást, követendõ példát mutató iránytûtõl. Úgy tûnik, ma sok kiváló "mezei vitéz" van az egyes rendekben, ám õket is jobbára oda nem illõ vezetõk kormányozzák. Ez valamennyi szervezetre többé-kevésbé igaz, ezért ilyen körülmények közt teljesen fölösleges azon marakodni, hogy melyik a jogosult Horthy örökségére, s melyik a kakukktojás. Szerintem megtisztulás csak úgy lehetséges, ha elvégzünk egy kivétel nélkül mindenkire kiterjedõ alapos tagrevíziót (átvilágítást), majd az illetékteleneket kiszûrve az egyes csoportocskákat egyetlen anyaszervezetbe egyesítjük. Azonban hozzá kell tennem, hogy a napjainkban fönnálló hazug, amorális és embertelen politikai viszonyok közt erre halvány esély sincs, ezért a helyzet további elmérgesedése várható.

A magam részérõl ebbe a sárdobálásba semmilyen szinten sem óhajtok bekapcsolódni. Amennyire lehetséges, igyekszem a tisztaságomat megõrizni, s a vitézi címemnek megfelelõ erkölcsiséggel, valamint elszántsággal mindhalálig nemzetemet és hazámat szolgálni. A hozzám forduló, tõlem tanácsot kérõ vitéztársaimnak is ugyanezt javaslom, hiszen végsõ soron a saját életével és becsületével mindenki egyénileg köteles elszámolni majdan a mindenható Istennek.

Jelen körülmények közt ennél többet nem tehetünk, a válságot megoldani nem tudjuk, hiszen ahhoz mindenekelõtt a fennálló korrupt, sátáni rendszert és hitvány pribékjeit kellene elsöpörnünk. A változásba és megújulásba vetett reményünket persze nem szabad föladnunk, de ki kell várnunk a megfelelõ pillanatot, amikor cselekedni lehet. A Magyarok Istene adjon ehhez mindnyájunknak elegendõ bölcsességet, erõt és kitartást!

Szeretettel üdvözlöm Siklósi András

3.) Kedves András vitéz!

Hálával tartozom, és lekötelezett ezzel a vérprofi történelmi-vitézi értékeléssel; bocsánat, nem jól fejeztem ki magam, mert ezt a kort (56-tól napjainkig) nem nevezhetjük valódi történelemnek. Szóval el vagyok varázsolva írói tehetségétõl, és köszönöm. Ugyanakkor úgy érzem, talán megsértettem az '56-os Vitézi Lovagrend tekintetében, ámbár az én szerény értelmezésem úgy szólt, hogy önmagában is megállná a helyét, mint '56-os Lovagrend!

Bizonyára azért oly nagy a rajongásom válaszleveléért, mert ugyanúgy gondolkodom, és azonosságot érzek önnel, csupán megfogalmazni nem tudnám ilyen tömören és közérthetõen. Hattagú családunk - fõleg a szüleim - sokat szenvedett és szenved mindmáig, keresztény és konzervatív világnézete miatt, amelybõl egy szikrányit sem engedett az „átkosban" sem. Mivel igen hosszú a családi históriám, talán nem is untatom ezzel. Kívánok jó egészséget és további hasznos nemzetmentõ munkát!

Tisztelettel köszönti X. Mátyás

4.) Kedves Mátyás!

Régebbi irataim közt böngészve ráakadtam egy pár soros eszmefuttatásomra, amit fölavatásom után néhány nappal fogalmaztam, még az eseményhez kötõdõ eufórikus hangulatban, ugyanakkor a kellõ felelõsségtudattal. Úgy gondolom, ezt is elküldöm önnek, mert ékesszólóan bizonyítja, hogy miképpen kell(ene) viselkednie egy igazi, vérbeli magyar vitéznek minden idõkben.

Üdvözlettel Siklósi András

Vitézzé avattak

2004. október 16-án, a siójuti református templomban, bensõséges szertartás keretében, többedmagammal felvételt nyertem az '56-os Vitézi Lovagrendbe. Ennek a megtisztelõ címnek különösen azért örülök, mert nem édesapámtól vagy nagyapámtól örököltem, hanem a saját életpályám és küzdelmeim okán tartottak rá méltónak. A vitézi rang s az eskü immár egész életemben kötelez: tör(het)etlen bátorságra, hûségre, becsületre, emberségre, igazságosságra, hazaszeretetre, alázatos nemzetszolgálatra és folytonos szellemi-lelki szabadságharcra ösztönöz. Arra is figyelmeztet, hogy nincsenek tegnapi érdemek; soha nem lehet ellustulni, megalkudni, vagy az akadályok s az ország ellenségei elõl megfutamodni. Miként valamennyi vitéznek s õszinte hazafinak, nekem is naponta, újra és újra meg kell felelnem a kihívásoknak, s legjobb tudásom szerint, teljes hitemmel és erõmmel azért kell verekednem, hogy sokat szenvedett, végveszélybe sodort népünk mostoha sorsán javíthassak. Ennél nemesebb célt, ennél magasztosabb küldetést senki sem találhat magának.

Bízom abban, hogy miként eddig, a magyarság ügyétõl ezután sem tántoríthat el semmi, s akkor utam végén - Vörösmartyval szólva - büszkén elmondhatom: „ez jó mulatság, férfimunka volt". A rendíthetetlen helytállás persze még nem garancia a sikerre, de a tiszta szándékot, az önzetlen áldozatot, az eltökélt harcot a kegyelmes Isten is megsegíti. Vele együtt pedig bármit elérhetek a nemzet javára, hiszen az Õ szeretõ pártfogásával egyedül is mindig többségben leszek. Boldogan látnám azonban, ha honfitársaim közül is számosan felsorakoznának erre a sírig tartó bajvívásra, mert a gyávaságnál, az árulásnál, a hideg közönynél s a szánalmas önfeladásnál nincs kártékonyabb, pusztítóbb és megbocsáthatatlanabb cselekedet.

„Kell már a vitézség!" - vallották Rákóczi tüzes kurucai. De 1848 derék huszárjai, vagy 1956 pesti srácai sem adták alább dicsõ õsei(n)knél. Most ismét olyan barbár szörnyetegek karmában vergõdünk, ahonnan csupán a vitézi tettek ragadhatnak ki bennünket; s föltámadásunkért, megmaradásunkért bármilyen árat habozás nélkül meg kell fizetnünk! Senki sem önmagáért, önzõ érdekei hajszolásáért született erre a véráztatta földre. A közösségért, az összmagyarság felvirágzásáért kell élnünk vagy halnunk. Elõbb-utóbb mindnyájunk evilági ideje lejár, ám nem mindegy, miért és hogyan válunk meg porhüvelyünktõl, s miként sáfárkodunk a ránk bízott talentumokkal. Ez a vitézség lényege, örök ideálja.

Egyetlen hõs olykor többet ér, mint ezer nyúlszívû bitang! Legyünk hát vitézek, és mentsük meg a hazát!