Siklósi András

A Kárpát-medence magyarsága csak együttesen, összefogva védekezhet az õt érõ támadások, gyalázkodások ellen!

(Elhangzott 2008. ápr. 2-án a budapesti Külügyminisztérium elõtti tüntetésen.)

Tisztelt Pannon Nemzeti Gárda, tisztelt részt vevõ szervezetek, kedves tüntetõ Honfitársaim, Magyarok!

Õszinte megbecsüléssel és szeretettel köszöntök mindenkit az általam képviselt Turul Szövetség nevében. Azon szomorú alkalomból gyûltünk itt egybe, mert az utóbbi években, hónapokban a trianoni gúnyhatárainkon belül és kívül, szinte mindenütt azonos intenzitással, ugyanakkor egyre hevesebben és durvábban folynak ellenünk a sértegetések, gyûlölködõ gyalázkodások, sõt a tettleges atrocitások is. Az egyes magyar nemzetrészek erre semmilyen okot nem adtak, sõt békés módon, már-már önemésztõ türelemmel viselik az ellenük uszuló brigantik verbális és fizikai bántalmazásait. A legtragikusabb az egészben az, hogy sem az utódállamok törvényei, ill. hatóságai, sem pedig a (mostoha)anyaország közhatalmi szervei semmilyen védelemben sem részesítik ártatlanul üldözött, meghurcolt nemzettestvéreinket. (A nagyhatalmak s az Európai Unió bûnös közönyérõl most ne is beszéljünk.) Nyilvánvaló, hogy ez így tovább nem mehet! Már az is mélységesen elítélendõ, hogy egyáltalán idáig fajulhattak a dolgok, ahelyett, hogy minden alattomos és nyílt támadásra méltó választ adnánk úgy, hogy örökre kedvét szegjük e sötét lelkû gazembereknek bármiféle hasonló disznóságok elkövetésétõl.

Tárgyilagosan le kell szögeznem, hogy Trianon elõtt efféle káros cselekmények még elvétve sem érték a magyarságot. De még a bizonyos körök által zsigerbõl kárhoztatott Horthy-rendszer alatt sem alakultak ki sehol a Kárpátok gyûrûjében a mai áldatlan állapotokhoz fogható szörnyûséges helyzetek. Csak a kommunista megszállás idején, ill. e rendszerek agóniája óta kényszerültünk mindenütt vesszõfutásra, olyannyira, hogy most már a puszta emberi létünk, nemzeti megmaradásunk is végveszélybe jutott. Hangsúlyozom: nemcsak az elcsatolt területeken, hanem a meghagyott csonka hazában is! Vajon miért van ez így, tán valami elkerülhetetlen végzet szánta ezt az elátkozott sorsot szebb idõket látott, boldogtalan népünknek? Hiszen ha hinni lehet gyakran énekelt Himnuszunknak, nem csupán a múltunkat, hanem már a jövõnket is elõre megbûnhõdtük. Akkor hát miért ütnek-vágnak bennünket folyamatosan, miféle alvilági erõk törnek az életünkre, s irtanak bennünket tûzzel-vassal hosszú évtizedek óta? S vajon tehetünk-e ellene valamit, várhatunk-e bárhonnan fölmentõ segítséget? Mielõtt e súlyos kérdésekre megkísérlem a választ, futólag emlékezzünk meg a rajtunk végigszántó totális genocídiumnak - ha úgy tetszik: magyar holokausztnak - a népünk biológiai és szellemi-lelki kondíciójában okozott pusztításairól. Itt és most nincs módomban leltárt készíteni, ám úgy érzem, a konkrét sérelmeket valamennyire mindenki ismeri, melyek határozottan alátámasztják elvitathatatlan igazunkat, valamint az ellenoldal brutális embertelenségét.

Aligha gondolhatja magát derék magyarnak az, akinek nem fáj Trianon, s aki e példátlan gazságot nem akarja valamilyen formában orvosolni. Ami pedig a hullarabló utódállamokat illeti, 88 év tapasztalatai számukra is világossá tehették, hogy a Kárpát-medence földrajzi, gazdasági, politikai, katonai és kulturális egysége megoszthatatlan, s e szerves, Istentõl rendelt összetartozás erõszakos szétverésével valamennyi új ország egyaránt életképtelenné válik. Nemcsak Magyarország haldoklik ezért jelenleg, hanem egész Közép-Európa is. Ennek jelei voltak Csehszlovákia és Jugoszlávia fölbomlása, de az is, hogy Ukrajna a Szovjetunió széthullása után nem tud mit kezdeni Kárpátaljával, miként Románia sem Erdéllyel. A tótok, oláhok, rácok, ukránok mindnyájan tudják, hogy hiába erõlködnek és gyûlölködnek, a torkukon akadt halszálkákat nem képesek se lenyelni (pláne megemészteni!), sem pedig kiköpni. Mit ér hát számukra, ha kisemmizik és elpusztítják az õslakó magyarságot, ha ebbe a „küzdelembe" maguk is beledöglenek? Tágabb értelemben pedig egész Európa tartós békéje, fejlõdése is attól függ, hogy visszaállítja-e az I. világháború elõtti állapotokat, ill. megadja-e valamennyi itt élõ népnek, mindenekelõtt a rengeteget szenvedõ magyarságnak, a teljes önrendelkezést minden téren. Amíg a mostani alárendeltségünkben, kiszolgáltatottságunkban nem történik gyökeres javulás, addig a trianoni szindróma mindenütt szedni fogja további áldozatait. A politikusoknak, szellemi vezetõknek be kell látnia, hogy nemcsak a magyar nemzet egy és oszthatatlan, hanem a térségben élõ valamennyi nép csak egymást támogatva, a Németh László-i tejtestvériség elvét elfogadva boldogulhat, de semmiképpen sem egymás rovására, vagy egymás ellen acsarkodva és hadakozva. 1000 évig béke és rend volt itt a Szent Korona fennhatósága alatt, szilárd meggyõzõdésem, hogy a jövõben se lehet ez másképp. A magyar történelmi bölcsesség, rátermettség, fajtánk különleges képességeinek, vezetõ szerepének érvényesítése nélkül, szabad és egyenrangú társnemzetek hatékony együttmûködése nélkül a Kárpát-medence földi Paradicsom helyett csupán sivár temetõkert lehet. Ez pedig végsõ soron senkinek sem érdeke.

Pillanatnyilag ott tartunk, hogy a rendkívül toleráns és jóhiszemû, senkinek nem ártó magyarság (beleértve már alig vegetáló anyaországát is) mindenütt jogfosztottan, eltiporva, hagyományaiból kiforgatva, öntudatában s erkölcsében megrontva, nyomorult rabszolgaként tengeti ünneptelen hétköznapjait; s többségében olyan, mint a beteg madarak, melyeknek lenyesték a szárnyait. Nemcsak a megszálló kisantant agresszív mohósága nehezedik ránk, hanem távolibb égtájak nem kevésbé barbár betelepülõi, új „honfoglalói" is rombolják életesélyeinket. Oly ügyesen, körmönfontan lopakodnak ide, hogy a napi gondoktól elcsigázott, hazug cselszövéstõl, sajtóármánytól elkábított népünk szinte észre se veszi a minden korábbinál halálosabb veszélyt, nemhogy védekezni, cselekedni próbálna ellene. S akkor, amikor az összes harangot, lármafát félre kéne verni, s körbe kellene hordozni a véres kardot, s minden gátra, bástyára, gyepûre elszánt emberek tömegét kellene állítani, persze megfelelõen képzett, kipróbált, gerinces vezérekkel az élen, akkor hazaáruló pártjainknak és kormányunknak nincs fontosabb dolga, mint az ellenségeink ülepét nyalogatni, s a saját zsebeit teletömni. Ilyen gonosz, önzõ és impotens vámpírcsorda tán még soha nem irányította a magyarságot az utóbbi 500 évben! S bizony, ha még sokáig megtûrjük magunk fölött e ragadozó görényeket, akkor magunk is ugyanolyan hitvány önfeladóvá, becstelen söpredékké válunk.

Kedves Bajtársaim, szeretett Véreim! Felelõsségem tudatában kijelentem, hogy a sajnos egyelõre még alvó, de lassan már ébredezõ magyarságnak az egész Kárpát-medencében az elõdeinkéhez mérhetõen áldozatos önvédelmi harcot kell folytatnia, ha fönn akar maradni az idegenek tengerében, s nem óhajt ebek harmincadjára jutni. Ha mi beletörõdünk balsorsunkba, s nem teszünk meg minden tõlünk telhetõt a saját ügyünkben, más biztosan nem fog bennünket megmenteni a tragikus végtõl. Sõt, akkor nem is érdemlünk jobbat. Nincs vesztegetni való idõnk, föl kell hagynunk az önmarcangoló töprengéssel, a gyáva meghunyászkodással, a sehova sem vezetõ széthúzással és egymás elleni áskálódással. Legyünk szolidárisak, tömörüljünk össze, higgyük el, hogy együtt mindent megnyerhetünk! Elõször is azonnal takarítsuk el ezt a galádul ránk telepített, szemétre való „szociálliberális" zsiványbandát, kormányostul, ellenzékestül, ügynököstül, az összes áldemokratikus intézményével, hazug sajtójával egyetemben. Tegyünk rendet és igazságot, váltsunk rendszert és államformát, majd kezdjünk szabadon építkezni. Ezzel párhuzamosan állítsuk meg rohamos fogyásunkat, s gyülevész ingyenélõk befogadása helyett gondoskodjunk saját utódokról. Terjesszük ki védõkarjainkat elszakított honfitársaink fölé, keressünk valódi partnereket és szövetségeseket rokon népeink körében; ássuk elõ elfeledett múltunkat, õsi kultúránkat és szakrális kapcsolatainkat; térjünk vissza újra a Magyarok Istenéhez, Boldogasszony Anyánkhoz s a Szentkorona-eszméhez. Ne érjük be holmi kettõs állampolgársággal és ingatag autonómiákkal, hanem hajtsuk végre a trianoni revíziót, s szerezzük vissza elbitorolt, gyönyörû országunkat. Bátorsággal, tisztességgel, szeretettel és szorgalommal teremtsünk itt egy olyan világot, hogy csodájára járjanak mindenféle nációk. Mutassuk meg, hogy mennyit érünk, s mekkora teremtõ erõ lakozik bennünk, ha úgy élhetünk és dolgozhatunk, ahogy nekünk tetszik! Törjünk ki a rabságból, egyenesedjünk föl, s két lábbal a szülõföldbe gyökerezve tekintsünk az égre! Lehetnek-e ezeknél nemesebb céljaink, s beérhetjük-e ezeknél kevesebbel? Üdvösségemre mondom, hogy nem! Kössük föl hát a fehérnemûnket, s gyürkõzzünk neki, Barátaim! Egy a nemzet, és egy az Isten! Éljen a magyar szabadság, örökké virágozzon a haza!