Siklósi András

Emlékbeszéd a két világháború magyar halottai fölött

(Elhangzott Csongrádon, 2002. május 26-án)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Felebarátaim!

A magyar történelem a kezdetektõl máig bõvelkedik fölemelõ és figyelmet érdemlõ eseményekben, sorsfordulatokban, ugyanakkor szerencsétlen tragédiákban, súlyos véráldozatokban is. Az utóbbiak különösen a 20. századra, vagyis közelmúltunkra jellemzõek. A legtöbb ütközetünket, szabadságharcunkat valamilyen külsõ elnyomás ellen, azaz önmagunkért, megsértett nemzeti érdekeink és szeretett hazánk védelmében vívtuk. Akadnak persze olyan kivételek is, mint a két világháború, amikbe akaratunk ellenére, nagyhatalmi törekvések végett sodortak bennünket, s amelyekbõl bizony jobb lett volna kimaradnunk. Határozottan állíthatom ezt az ismert veszteségek és szörnyûséges pusztulások tükrében. Van tehát jogunk és okunk is arra, hogy megemlékezzünk a szenvedõktõl, a fizikai megsemmisülést elkerülni képtelen hõseinkrõl és mártírjainkról. Ugyanakkor fel kell tárnunk, ki kell mondanunk, széles körben tudatnunk kell népünkkel a lappangó vagy elkendõzött igazságokat, ill. megfelelõ bölcsességgel le kell vonnunk a szükséges tanulságokat, hogy a jövõben lehetõleg ne kényszerüljünk hasonló hibákat és öngyilkosságokat elkövetni.

A közhiedelemmel ellentétben - klasszikus értelemben - az I. világháborút senki sem nyerte meg és senki sem vesztette el oly formában, mint a késõbbi másodikat. A harcokba mindenki belefáradt, a frontvonalak megmerevedtek, ezért egy tisztességes békekötés úgyszólván megváltást jelentett volna a szembenálló feleknek. Persze nem egy olyan aljas manipulációkra, törvénytelen félrevezetésekre, csalásikra alapozott egyoldalú diktátum, ami Trianonban történt, s aminek legfõbb kárvallottja éppen a magyarság lett. De várjunk még, ne ugorjunk ennyire elõre, sõt lépjünk kicsit hátra a gyorsuló idõben, egészen 1867-ig, s boncolgassuk a históriát immár nemzeti szempontból.

Az 1849-es durva leverésünket és hosszú eltiprásunkat követõ deáki kiegyezés biztosította számunkra a nyugodt, békés gazdasági-társadalmi-kulturális fejlõdés lehetõségét, ám életterünket, a Kárpát-medencét eltéphetetlen szálakkal a kizsákmányoló, gyarmatosító Habsburg-birodalomhoz láncolta. Meglehet, e nélkül további kemény évtizedeket kellett volna átvészelnünk, de valószínûleg elkerülhettük volna a számunkra közömbös, idegen célokért föllángoló háború roppant csapásait, s egész bizonyosan megúsztuk volna a világtörténelem legbarbárabb ország-csonkítását. Le kell szögeznünk persze azt is, hogy feldarabolásunk még a „vesztés" dacára sem volt szükségszerû fátum; vagyis ha nem hallgatunk a csalárd szabadkõmûvesek szirénhangjaira, hanem érvényesítjük meglévõ erõnket, és kellõ szervezettséggel ellenállunk - bármilyen döntés születik is rólunk a fejünk felett -, jó eséllyel megõrizhettük volna õsi területeinket.

Mint már említettem, a háborút nem veszítettük el. Bukásaink, véres csatáink akadtak ugyan, de derekasan kitartó katonáink mindenütt a határainkon kívül állomásoztak, s a történelmi Magyarország földjét egyetlen ellenséges csizma sem taposta. Ha a békekötés elõtt csapatainkat összevonjuk és felállítjuk egy körkörös védelemre, nincs az a hódító, mely sikerrel belénk haraphat. (A Kemál Atatürk vezette török felkelõk azonos helyzetben eredményesen szálltak szembe egy jelentõs túlerõvel.) Egy mindenre elszánt, igazáért, szülõföldjéért harcoló, kiválóan képzett magyar sereg is bármilyen Góliátot visszavert volna. Csakhogy a belsõ politikai irányítás ekkor már egy áruló, nemzetrontó kisebbség kezében összpontosult, akik eldobáltatták fegyvereinket, katonáinkat pedig szélnek eresztették. Ugyanakkor kritikátlanul bedõltek a „gyõztes" antant, kiváltképp a hazug Wilson propagandájának, s felelõtlenül a ragadozók karmaiban lökték elárvult hazánkat. Ráadásul mohó önzésük kielégítésére kirobbantottak egy moszkovita vörös forradalmat, mely végleg megpecsételte jövõnket.

A II. világháború még az elõzõnél is sokkal rettenetesebb és embertelenebb volt. Itt már nemcsak a harcoló felek szenvedtek roppant veszteségeket, hanem a civil lakosság is. Magyarországnak legföljebb a területi revízióhoz fûzõdött érdeke, de az óriások összecsapásához annál kevésbé. A részvételt mégsem kerülhette el; hiszen kényszerpályára lökve, két malom közt õrlõdve, a nácizmus és bolsevizmus szorításában vergõdve, a kisebbik rosszat választotta. Hiába próbált semleges maradni, geostratégiai helyzeténél fogva erre kilátása sem lehetett. A magyaros virtus és a lovagiasság azt kívánta, ha már belesodródtunk az apokalipszisbe, akkor a legvégsõkig, egészen a totális vereségig és a feltétel nélküli kapitulációig bírjuk ki szövetségeseink mellett. Emiatt több min 1 millió honfitársunk vesztette életét a frontokon, majd hadifogságban, ill. a Gulág táboraiba hurcolva. Hazánkat szétbombázták, sokszorosan kifosztották, majd a „felszabadító" sztálinista horda tartósan megszállta, ráadásul Párizsban ismét elcsatolták idõközben visszaszerzett országrészeinket. Csonkán, bénán, letaglózva, utolsó csatlósnak és fasisztának bélyegezve, a hihetetlenül gonosz és erkölcstelen szovjet birodalom markában, további folyamatos népirtásoknak kitéve tengõdtünk közel fél évszázadig. Nincs még egy nemzet Európában, mely annyit vérzett és szenvedett fönnállása óta, mint a miénk.

A föntiekkel csupán csak jelezni kívánom, hogy a valódi tények feltárása és közzététele még mindig várat magára. Helyzetünkön javítani, a bajokat orvosolni lehetetlen e nélkül, noha ez mindnyájunk szent kötelessége. Most azonban azért gyûltünk össze, hogy kegyelettel emlékezzünk eleink vitézségére, hogy fejet és zászlót hajtsunk a világháborúk poklában elesett magyar katonáink, a haza oltárán életüket áldozó mártírjaink elõtt. Nem az õ bûnük, hogy kegyetlen és oktalan nagyhatalmi játszmák kereszttüzében fegyvert kellett fogniuk. Bárhogy is történt, az õ becsületükhöz, ártatlanságukhoz, hõsiességükhöz nem férhet kétség. Mindenképpen méltók arra, hogy tiszteljük és szívünkbe zárjuk õket, akár ismeretlenül, akár nevükön szólítva. Példájuk és nemes hazafiságuk soha nem halványulhat el. Közös szégyenünk lenne az utókor elõtt, ha megfeledkeznénk róluk, vagy engednénk, hogy dicsõ emléküket bármi beszennyezze. Isten áldása s a mi hálás szeretetünk legyen haló porukkal, és az örök Világosság fényeskedjen nekik.

Kedves jelenlevõk, Hölgyeim és Uraim! Eddig a fájdalom s a gyász hangján szóltam, miként az alkalomhoz illik. De nem hagyhatom, hogy beszédem végén elsikkadjon a remény, mert szükségünk van vigasztalásra is. Nekünk, keresztényeknek - akik Jézus Krisztus tanításai szerint igyekszünk élni - szilárd meggyõzõdésünk, hogy minden személyünket és nemzetünket érintõ eseménynek van egy felsõbbrendû, transzcendens oksága is. Szerény képességeinkkel ezt nehéz felfogni, de bíznunk kell abban, hogy történelmi megpróbáltatásainkért Isten valamiképpen kárpótol bennünket. Talán úgy, hogy fölébreszti Európa népeinek lelkiismeretét, talán azzal, hogy öntudatot és bátorságot önt belénk, vagy kiragad az emésztõ csüggedésbõl. Hinnünk kell, hogy a mai magyarság is méltó régi jó híréhez, s nem veszik el, ha élni akar. Ha elegendõ türelem, szívósság és tettvágy költözik fiainkba, egyszer még visszaszerezhetjük, amit balsorsunkban elvesztettünk. Folytassuk hát a küzdelmet, s ne adjuk föl soha a reményt vitathatatlan igazságunk érvényesítésére!