Siklósi András

1848 ma is harcba szólít

(Elhangzott 1998. március 14-én a szegedi Kossuth-szobornál,

a kárpát-medencei magyar ifjúság találkozóján)

Kedves fiatalok, tisztelt ünneplõk, honfitársaim, magyar testvéreim!

Két jeles évfordulóra emlékezünk idén. 150 éve tört ki az 1848-as márciusi forradalom, és 175 éve született legnagyobb nemzeti költõnk, Petõfi Sándor. Olyan szomorú idõket élünk mostanában, hogy a legédesebb ünnep is megkeseredik népünk lelkében. Mit ér a legszebb szónoklat is, ha nem követik, nem követhetik boldogító tettek, mint annyiszor a magyar történelemben? Mégis, mégis meg kell ülnünk családi, egyházi és nemzeti ünnepeinket, hiszen ezek nélkül még sivárabb, üresebb lenne minden. Sokszor a szigorú tiltásokkal, fenyegetésekkel dacolva is vállaltuk a kockázatot, hogy méltóképpen tiszteleghessünk õseink emlékmûvei elõtt. Ma nem gátolja senki, hogy összegyûljünk, kitûzzük az ébredés kokárdáit, s meglobogtassuk a régi harci zászlót. Csakhogy évrõl évre jobban átitat bennünket a közöny, a fásultság és a hitetlenség. Mintha elfelejtettünk volna ünnepelni, mintha semmi sem érdekelne már bennünket saját nyomorúságunkon kívül. Pedig a szürke héköznapokba, a túlélésért, a fennmaradásért vívott monoton küzdelmeinkbe éppen az ilyen rendkívüli alkalmak keverhetnek élénkebb színeket, illatokat és zamatokat. Oktalanság lemondanunk róluk.

Különös fajta a magyar. Hosszú éveken, évtizedeken át szisszenés nélkül tûri, hogy sanyargassák, hogy hazai s idegen parazitái elorozzák munkája gyümölcseit, megnyirbálják jogait és szabadságát. Ám, mint a szunnyadó, lefojtott vulkán, olykor kirobban kegyetlen sorsa ellen, s elemi energiával támad gyilkosaira, Koppány, Dózsa György. Bocskai István, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és más vezérek neve fémjelzi a magyarság egykori nagy lázadásait, szabadságharcait. Hozzánk idõben s szívben legközelebb mindenképpen 1848 és 1956 áll. (Utóbbinak még ma is élnek büszke vagy megkínzott tanúi és hõsei szerte a világban.) Klasszikus értelemben talán egyik sem nevezhetõ valódi forradalomnak, inkább a zsarnokság elleni lázadásnak, fegyveres felkelésnek és szabadságharcnak, vagy éppenséggel háborúnak. Közös vonásuk az, hogy tisztaságukkal, vitathatatlan igazságukkal és emberségükkel a világtörténelem legragyogóbb példái. Egy nemzet szabadságvágyának, élni akarásának, a jogegyenlõségbe vetett bizalmának lebonthatatlan bástyái. 1848 azért is csodálatos és fölülmúlhatatlan, mert soha ennyi kiváló egyéniség, ennyi önzetlen hazafi nem lépett egyszerre közéletünk színpadára. Kossuth Lajos, Széchenyi István, Deák Ferenc, Batthiány Lajos, Klauzál Gábor, Szemere Bertalan, Petõfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór, Damjanich János, Klapka György, Bem József, Táncsics Mihály, Wesselényi Miklós, Gábor Áron, Kemény Zsigmond, hogy csak néhányat említsünk. Micsoda káprázatos névsor! Évszázadokra kitelne belõlük a mindenkori magyar élgárda. Bizony üdvös lenne, ha most is hasonlókkal dicsekedhetnénk. Ám a ma „hõseit" Horn Gyulának, Göncz Árpádnak, Kuncze Gábornak, Petõ Ivánnak, Surányi Györgynek, Bokros Lajosnak, Nemcsók Jánosnak, Keleti Györgynek, Fodor Gábornak, Hack Péternek, Demszky Gábornak, Konrád Györgynek, Tamás Gáspár Miklósnak, George Sorosnak, Tom Lantosnak, és Habsburg Óttónak hívják. Õk sajnos inkább Latour, Lamberg, Jellasics, Avram Jancu, Haynau, Paszkievics, Bach, Ferenc József és I. Miklós cár rokonai, szellemi leszármazottai. Ez a velejéig romlott, sötét, magyarellenes társaság tobzódik fölöttünk mindaddig, ameddig hagyjuk. Ameddig haragunk, dühös megvetésünk végleg el nem takarítja õket. Megérdemlik, hogy leváltsuk, és keményen megbüntessük valamennyit.

Sokszor voltunk már veszélyben, számtalan hódító kívánt felmorzsolni, eltaposni minket, de még sohasem álltunk ilyen közel a szétszóratáshoz s a megsemmisüléshez. Látszólag béke, függetlenség és demokrácia köszöntött ránk, valójában azonban - Vörösmartyval szólva - „most tél van és csend és hó és halál". Elérkezett a káosz világa, hazánk kánaán helyett siralomvölggyé változott. A költõ Zrínyi szavai szerint: „Csúfsága lettünk a nemzeteknek és magunknak, ellenségeinknek pedig, valahonnan is jönnek, prédájává." Nálunk sokkal kisebb népek is vitézül ellenállnak a behemót gólemeknek, s nem tûrik, hogy kifosszák, megalázzák õket. Az írek, a palesztinok, az albánok, a csecsenek, a baszkok oroszlánként küzdenek utolsó csepp vérükig. Elõbb-utóbb gyõzni is fognak, mert a vakmerõk s a reménykedõk megbotolhatnak, de nem bukhatnak el! Csak a meghunyászkodók, a szolgalelkûek s a hitetlenek veszíthetik el javaikat, hagyományaikat és szülõföldjüket. A lemondás, a beletörõdés, az önzõ széthúzás, a folytonos hátrálás okozhatja egy nemzet meggyengülését s kipusztulását. Ha nem ismerjük, és nem becsüljük nagyjainkat, történelmünket, ha elszalasztjuk lehetõségeinket, ha esztelenül tiszteljük a „másságot", s megszédülünk minden hazugságtól, ha bitang idegenek parancsaira hallgatunk, ha Isten helyett a Mammont imádjuk, akkor biztosan elnyel bennünket a sírgödör.

Ne gondoljuk, hogy minden fölösleges és kilátástalan. Vannak még nálunk is szegényebb, betegebb, üldözöttebb népek. Tudnunk kell, hogy nincs legyûrhetetlen hatalom; éreznünk kell, hogy bármilyen mélységbõl lesz újjászületés! Mert a nagyböjtöt s a nagypénteki tragédiát mindig követi az örömteli húsvéti föltámadás és a mennybemenetel. Barátaim! Ne engedjük, hogy a földgolyót globalizálni, a térképet átrajzolni, hazánkat megszerezni próbáló törpe kisebbség és itthoni csatlósai mindenünket elkobozzák, családjainkat szétzüllesszék, kultúránkat, nyelvünket, öntudatunkat visszavonhatatlanul lerombolják! Vesszen Trianon, vesszen a NATO és az Európai Unió, vesszen a Valutaalap és a Világbank, vesszen a tervezett Duna-gát, vesszen minden külsõ pokolfajzat és belsõ áruló! Világ becsületes magyarjai egyesüljetek, hogy legyõzhessük ellenségeinket! Szeresd magyar felebarátodat, mint tenmagadat! Vágjuk megrontóink arcába: Nem félünk a test hóhéraitól, mert nem a gyávaság szellemét kaptuk õseinktõl, hanem az erõét. Szilárd nacionalizmus és krisztusi lelkület - ez legyen a két legfõbb vezérelvünk. Mert üzleti alapon, idegen álruhákba bújva, ködös ingoványokon bolyongva nincsen nemzetmentés. Csak az igaz ösvényen, a Magyar Úton járva érhetünk célba, csupán önmagunkra számítva építhetjük föl virágzó jövõnket. Nagy tetteket csak egészséges, magabiztos népek önfeláldozó fiai képesek végrehajtani. A satnyák, a fertõzöttek, az elhülyítettek, az élhetetlenek összeroskadnak nyomasztó terheik alatt. A közösségért vállalt kitartó munkánál semmi sem hasznosabb, a nemzeti érdekek töretlen szolgálatánál semmi sem szentebb. Nem lehet hiteles vezér az, aki nem kóstolta meg népe kínjait. Nem adhatjuk hasbeszélõk, kútmérgezõk, felelõtlen ígérgetõk kezébe a zászlót.

1848 és 1956 azt üzeni nekünk, hogy a forradalmi megújulás ma is kikerülhetetlen Magyarországon. A politikában és a tömegekben ez még csak sejtésként, általános nyugtalanságként jelentkezik, ám az új apostolok lelkében már határozott bizonyosság. Tiszta szándékú emberek, jó magyarok, rettenthetetlen katonák teremnek majd a semmibõl, s az áldott vihar végigsöpör az egész országon. Valódi csoda lesz ez: megdönti a gonosz birodalmát, s fölemeli a csüggedt, ravatalán fekvõ nemzetet. A tetszhalált fölváltja a dicsõséges élet; az erõszak dáridóját, a zsiványok anarchiáját egy igazságos, erkölcsös társadalmi rend. Elnyûtt, ócska rendszereket nem lehet foltozgatni és reformálgatni. Ha kell, könnyel, vérrel, vassal, tûzzel, de kivívjuk a szabadságot, hogy népünk betölthesse küldetését Európában és a világban. Immár kimúlt a kommunizmus, megdöglik a rablókapitalizmus is. Eltûnnek a farizeusok, lezuhannak a keselyük, elsüllyednek a galíciai sakálok. Kihuny a hideg, népnyúzó sarki fény, s forró villámok cikáznak át rajtunk, világító fáklyák, virrasztó õrtüzek gyúlnak körülöttünk. A Kárpát-medencében olyan új ég és új föld adatik éhezõ, fázó, meggyalázott, bilincsbe vert fajtánknak, ahol jólét, tisztesség, boldogság és szeretet lakozik. Nem a pártok, nem a „demokrata" bûnözõk teremtik ezt meg, hanem a mennyei gondviselés, a Lélek legyõzhetetlen ereje.

Félre a kishitûséggel! Kellõ bátorsággal, szívós akarattal, eltökélt hivatástudattal bármit elérhetünk. Nincs több türelem, megbocsátás! Kiáltsunk rá tegnapi és mai gyilkosainkra, s emelt fõvel, kivont karddal rontsunk elõre a hazáért s a magyar szabadságért! A sikerhez elég nekünk a magunk tehetsége s az Isten kegyelme.