Siklósi András

A Bodrogköz hûséges fia

(Elhangzott 2001. szept. 27-én Sátoraljaújhelyen,

Tóthpál Gyula fotómûvész gyûjteményes kiállításának megnyitóján)

Mottó: „Mire valók a nagy szavak? Látja, a hegyek nem találkoznak egymással, de az emberek igen." (egy hadirokkant hegedûs)

Kedves Mûvész Úr, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nekünk, magyaroknak - határainkon innen és túl - van egy neuralgikus pontunk, egy közös gyógyíthatatlan betegségünk: Trianon. Máig ebbõl fakad legtöbb tragédiánk, szenvedésünk, kisebbségi megaláztatásunk és elnyomásunk. Innen ered fájdalmas tengõdésünk, szorongásunk, folytonos borúlátásunk, gyakran reménytelen beletörõdésünk és gyáva lemondásunk is. Ugyanakkor legkiválóbb államférfiaink, katonáink, gondolkodóink, mûvészeink éppen ebbõl a sanyarú megtiportságból merítettek erõt az ellenálláshoz, a további küzdelemhez, s ha jó szerencsénk engedi, a diadalmas visszaszerzéshez is.

Különös sors a miénk: aligha van nép kívülünk, mely ennyi pusztító vérhullást, ekkora mennyiségû nyílt és alattomos támadást el tudna viselni, s méghozzá ilyen angyali (hogy ne mondjam: birka!) türelemmel. Persze az évek fölöttünk se teltek nyomtalanul; egykori nagyságunknak, világhatalmunknak, de legalábbis európai vezetõ szerepünknek halvány árnyékait, elmosódó emlékeit hordozzuk csupán, mélyen a szívünkbe rejtve. Mátyás király óta, különösen pedig Trianon után mindenütt fogyatkozunk, gyengülünk, s szellemi-lelki-fizikai állapotunk rohamosan romlik. Számtalan külsõ és belsõ ellenség ólálkodik köröttünk, akik egyre kevésbé titkolják, hogy megsemmisítésünkre, kiszorításunkra, maradék hazánk végleges elfoglalására törnek.

Ahol nem érvényesülhet se jog, se igazság, ahol a szabadság és nemzeti függetlenség távoli édes álom, ahol bûn, hazugság, lopás, korrupció tenyészik, ahol egy demokráciának maszkírozott zsarnoki globalizmus fojtogat, bizony ott nem könnyû szépen szólni, nehéz bármilyen vigasztalót és példaértékût alkotni. Alaposan fel kellett kötnie a fehérnemûjét, meg a kardját annak, aki a több évtizedes bolsevizmusban, majd az annak romjain kivirágzó álliberális rablókapitalizmusban a mûvészetek bármelyik ágában kívánt elérni valamit. Mert ha nem hódolt be az aktuális rendszernek, az uralkodó klikkeknek, szekértáboroknak, ha õrizte becsületét, védte szellemi-erkölcsi önállóságát, itt-ott sejtette különvéleményét, s pláne tehetségesebb volt a szürke átlagnál, bizony aligha számíthatott érvényesülésre. Hatványozottan áll ez a megcsonkított anyaországon kívüli nemzetrészeinkre, ahol még származása miatt is kínozzák, ütik a magyart. Ám csakazértis kitûnõ írók, költõk, festõk, szobrászok, színészek, táncosok, zenészek termettek mindenütt a Kárpát-medencében.

Egy ilyen tájról, a néhai Felvidékrõl érkezett most körünkbe Tóthpál Gyula fotómûvész, akirõl-akinek egy szintén ottani poéta, Török Elemér az alábbiakat írta veretes versében:

„Micsoda csend és mennyi tünemény!

A fiú megáll a fény

rácsai mögött csodálni

az aranykupolás bodrogközi pusztaságot,

ahová mindig visszavágyott...

Mintha el se

ment volna innen,

pacsirták égi derûje

lobog fel benne,

csikónyerítés, kolompszó

visszhangzik érintetlenül

a tisztaságra szomjas

mezõk felõl...

Számára sincs

más út, se hely,

hiába menne újra el

beárnyékolt arccal

naposabb tájra:

ez a szülõhazája...

A Bodrogköz fia õ, s magyar."

Egyik kiállítása katalógusában Tóthpál mértéktartó szerénységgel így nyilatkozott magáról: „Fotókatona vagyok, vizuális közlegény: szuronyom a teleobjektív, a vér pedig a gondolat." Mielõtt megismerkednénk képeivel, vázoljuk föl röviden zaklatott életútjának fontosabb állomásait. Perbenyikben született 1941-ben. Iskoláit itt és Királyhelmecen végezte, majd Pozsonyba került mûszaki fõiskolára, ahol építészmérnöknek készült. Innen elcsábította az újságírás. Évekig különbözõ anyanyelvû lapoknak dolgozott, s közben szorgalmasan kattintgatta fényképezõgépét. Hamarosan rájött, hogy a sajtó gyakran, de a kép sohasem hazudik. Egy förtelmesen embertelen korban mindig az igazságot, az örök emberi drámákat kereste. Eredményesen. Kezdettõl szem elõtt tartotta, hogy a valódi mûvészet szembenállás az igaztalan (elõ)ítéletekkel s mindenféle barbársággal, egyben harcos törekvés a legnemesebb igazságra és szabadságra.

Közel egy évtizedig volt az Új Szó fotóriportere. Ezalatt a szlovákiai fotózás elsõ kiemelkedõ alakjává nõtt, s egyben rangidõs vezéregyéniségévé vált. Mostanáig 100 egyéni és társas kiállítása volt szûkebb pátriájában, ill. Magyarországon és Európa-szerte. Munkásságát ennek ellenére szeretné még bemutatni másutt is, elsõsorban a tengerentúlon. A magyarság tucatnyi híres fotóst adott a világnak, Tóthpál nyilvánvalóan közéjük sorolandó. Elsõ önálló megméretkezése Pozsonyban történt 1966-ban, majd 1970-ben Prágában jelentkezett. 1971-ben - eddigi legnagyobb nemzetközi sikerét aratva, több száz mûvésszel versenyezve - elnyerte a berlini fotó-világkiállítás ezüstérmét. Hazánkban csak 1983-ban debütált Gödöllõn (ahova nem kis kockázatot vállalva, engedély nélkül csempészte ki anyagát!), utána viszont mind gyakrabban szerepelt. Föltétlenül említésre méltó a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban rendezett csoportos tárlat 2000-ben - „Akik idejöttek" címmel -, melyen az övéivel együtt a külföldön élõ és dolgozó fotósok hazai alkotásait mutatták be jelentõs érdeklõdés mellett. Idén pedig, 60 évesen, Sátoraljaújhelyre érkezett. Közben több neves fotó-szaklap válogatott életmûvébõl, Prágától egészen Tokióig. 1989-ben alapító tagja lett a Csehszlovákiai Magyar Képzõmûvészek Társaságának is.

Pályája azonban nem volt felhõtlen. 1968-ban kifejezte tiltakozását Csehszlovákia szovjet megszállása ellen. Ellenségnek nyilvánították, s ezért, valamint magyar nemzeti elkötelezettségének megvallása miatt komoly megpróbáltatásokon ment keresztül; például állását vesztette (Nekünk nem fotómûvészre van szükségünk, nekünk fényképész kell - mondta gúnyosan egyik „jóakarója".), egzisztenciális bizonytalanságba szorult, súlyos gáncsokat, mellõzéseket szenvedett el, hegyes „tõrökbe" lépett. 1976-ban nem önszántából lett szabadúszó értelmiségi. Még annyit, hogy 1985-ben a „Csallóköz" c. (sajnos csak tót nyelven publikált) albuma lett az év legszebb könyve. Ennek ikerpárjaként készítette el bodrogközi gyûjteményét, melynek kiadása - anyagiak hiányában (?) - mindmáig nem sikerült.

A francia Leon-Paul Fargue írta valahol: „A költészetnek egy ellensége van - az irodalom." A fényképezésnek pedig talán a vakság, pontosabban az intenzív látás hiánya. Tóthpál Gyulát azonban nem fenyegeti efféle veszély, hiszen fotóira ennek épp az ellenkezõje jellemzõ. Mestere az éles kontrasztoknak, a dolgok mögé nézésnek, a lényeges momentumok kiemelésének, a múló pillanatok megragadásának. Szociográfikus ihletettségû, helyenként grafikai hatású felvételein emberi részvéte, szociális érzékenysége is tükrözõdik. A meztelen lét dokumentaristája! Precíz kompozícióin érvényesül a végletekig kimunkált részletek összhangja. Koncsol László író szerint: „Szikár technikája tökéletesen egybevág képeinek érzelmi-gondolati sugallatával." Kedveli a végtelenbe nyúló tereket, a rajzos kontúrokat, a már-már mértani fény-árnyék hatásokat, a szelíd alkonyatokat s a szikrázó naplementéket, a borús õszi-téli hangulatokat. Vonzza a régi és az új, az ember és a természet, az ember és a város, az ember és a tárgyak dinamikusan változó egysége. A valóság kezdeti pontos másolását a valóságteremtés váltotta fel nála, az élõ és élettelen lét szinte filozófiai-lélektani igényû megközelítése. Eredetisége nem a modern és divatos technikák öncélú alkalmazásában rejlik, hanem a látószög helyes megválasztásában, az eszközök és módszerek harmonikus ötvözésében.

Tóthpál hivatott krónikása, realista kifejezõje a Felföld tájainak és lakóinak. A lencsevégre kapott sértett gyermekarcok, szikár parasztok, elnyûtt munkások, riadt felnõttek és meggyötört öregek megannyi látlelet magyar testvéreinkrõl, miáltal önismeretünk gazdagítását is szolgálja. A konfliktusok sûrûjébe vágva az értékeket, a jóságot, a szépséget keresi, s mutatja föl, mint a tengerbõl búvárolt igazgyöngyöt. Rendületlenül teszi a dolgát. Valós és szimbolikus széllel, esõvel, viharral szembeszállva járja közeli s távolabbi szülõföldjét, hogy hírt hozzon mindnyájunknak egy halálra szánt, mégis szívósan élni vágyó népcsoportról. Fáradhatatlanul szüreteli õsi kultúránk, kiolthatatlan tehetségünk, szegényes mikrovilágunk bárhol termett gyümölcseit, s ezzel is növeli megtartó erõnket. Rendkívül beszédesek a címei is. Képeibõl csupán néhányat kiragadva: Irány a képzelt vonulás, A hûség gyökerei, Diadalkapu, Kikosarazva, Rohanó vonóval, Horizontális gravitáció stb. Tárlatai közül is érdemes megnevezni párat: Ember, szeretlek; Arcok, utak, pillanatok; Elementáris szimmetria.

Hölgyeim és Uraim! Fogadják pártfogó szeretettel Tóthpál Gyulát és mûveit, mert megérdemli. Biztassák arra, hogy még bátrabb legyen, hogy zárkózott, bujdosásra hajlamos, olykor álcázott egyéniségét változtassa nyitottabbra, mert nem elég, ha láttatunk, látszanunk is kell. Az ágy alatt pislákoló mécsesnek nem sok hasznát vesszük, de asztalunkra vagy a gerendára kerülvén, rögtön elûzi a bántó sötétséget. Végezetül hadd idézzem a szerzõ egyik ars poeticanak is felfogható, megható vallomását: „Valaminek maradnia kell utánunk. Adjunk hírt a környezetünknek arról, hogy 16 millió magyar él a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. Alkotásainkon keresztül mutassuk meg szülõföldünket s benne a szorgos, értékeket létrehozó embert, kultúránkat s teremtõ erõnket. Klasszikus költõnk után szabadon: hassunk, gyarapítsunk, s a Haza fényre derül..." Úgy legyen!