Siklósi András

Néhány gondolat Hunnia állam megalapozásához, sajtóügyeihez, nevelési-kulturális és külügyi kérdéseihez

Elõzetes, általános érvényû megállapítások

Ha Hunniát komolyan vesszük, akkor nyilván nem törhetünk másra, mint a jelenlegi törvénytelen, hazug, zsarnokian magyarellenes rezsim elsöprésére, s egy minden téren gyökeresen új rendszer fölépítésére. Terveket, álmokat, programokat lehet ugyan dédelgetni, ám csupán az ér valamit, amit majd megvalósíthatunk belõlük. A részletek kimunkálása helyett sokkal inkább a hatalomátvételre s a magyar megmaradás alapfeltételeinek biztosítására kell energiáinkat összpontosítanunk, nehogy elvi ellentétek, presztízskülönbségek férkõzhessenek közénk. Pontosan fel kell mérnünk erõinket, lehetõségeinket, fõbb céljainkat, s mindig többet kell követelnünk annál, mint ami elérhetõ. Legyünk realisták, de bátrak, sõt vakmerõek is olykor; ne féljünk esküdt ellenségeinktõl, ne alkudozzunk velük, s ne törõdjünk sirámaikkal. Szabadság vagy halál? - ez itt a kérdés. Azt már tudjuk, hogy a hóhéraink által felkínált rabszolgalét nem méltó hozzánk, büszke hunmagyarokhoz. Fél gyõzelem, felemás függetlenség, csizmatalpak alatti osonás, nemzetrontó „másságok" eltûrése nem lehet a mi elõre elrendelt végzetünk.

Mi csak ott érezhetjük otthon magunkat, ahol minden a népünket szolgálja, ahol mi szabjuk meg fajtánk életkörülményeit s az idegenek (vendégek) jogait és kötelességeit. Számunkra semmilyen náció sem lehet fontosabb önmagunknál, egyetlen nyelv, kultúra vagy hagyományvilág sem elõbbre való a miénknél. Külsõ kifosztóinkkal, eltipróinkkal és belsõ árulóinkkal, lakájainkkal nem köthetünk különalkut, különbékét, nemzetünk balsorsában nem lehetünk - magyarként - boldogok. Vagy együtt jutunk el az üdvösségre Istentõl rendelt õshazánkban, vagy robbantsuk föl a Kárpát-medencét, hogy csak egy nagy büdös szakadék maradjon a helyén, ahol a betolakodó megszállók egyenesen a pokolba zuhannak! Mit ér az egyéni jólét, a júdáspénzen vett érvényesülés, ha drága nemzettestvéreink kilátástalan nyomorúságban, embertelen gondok és kínok közt vergõdnek egy gyilkos hatalom szorításában?

Mindenekelõtt a ránk váró harcra szervezkedjünk Barátaim, mert fogy az idõnk, s egyre gyöngébbek, egyre kiábrándultabbak leszünk, míg pofátlan, mohó vérszopóink lassanként csûrdöngölõt járnak (klezmer-zenére?) jeltelen sírhalmaink fölött. Nem könnyû a helyzetünk, de van okunk a reményre: gyõzhetünk, ha fölkészülünk, és semmilyen áldozattól sem riadunk vissza, amit meg kell hoznunk közös jövõnkért. Ha Árpád, Szent László, a Hunyadiak, Zrínyik, Rákóczi kurucai, Kossuth honvédjei, Horthy katonái s az 56-os pesti srácok gyáván meghátráltak vagy elfutottak volna, bizony Magyarország rég nem létezne már. Most rajtunk a sor, hogy megvédjük a magyar érdekeket külsõ és belsõ ellenségeinktõl, s mi sem lehetünk hitványabbak dicsõ elõdeinknél!

Az alanti 4 fejezetben sorakozó mondataimat megfontoltságuk dacára sem programnak szánom, bár örülnék, ha sokakban keltenének megértõ rezonanciát. Még csupán annyit, hogy Hunnia vagy gyõz és megvalósul, vagy a magyarsággal együtt hamvába fullad. Utóbbira gondolni sem merek, tehát a most következõk eleve föltételezik a pozitív fejleményeket, s a sikeres hatalomátvétel utáni idõk kezdeti lépéseirõl, ill. ideológiai megalapozásáról szólnak. Mint látható lesz, ilyen nagy ívû változásokra esély sem mutatkozik egy felemás „békés rendszerváltás" után, kevesebbért viszont fölösleges koptatni a számat, pláne az életemet (életünket) kockára tenni. Vabankot játszunk tehát Testvéreim, azaz mindent vagy semmit; mert ennyi fölösleges önámítás, zsákutca után köztes megoldás számunkra már elfogadhatatlan.

Állam(forma), alkotmány, képviselet, közigazgatás stb. (1. csoport)

Alighanem ez a fejezet a legsokrétûbb, legterjedelmesebb mind közül, hiszen a benne foglaltak egyben Hunnia fundamentumát is jelentik, s ha ebben hibázunk, akkor az egész felépítmény (is) összeomolhat. Mivel nincs zsebemben a bölcsek köve, csupán javaslatokat tehetek az optimális megoldásokra, többnyire abból kiindulva, ami a gyakorlatban már levizsgázott, s melyet véletlenül sem tanácsos megismételnünk vagy változatlan formában továbbvinnünk.

Hunnia gazdaságilag és politikailag független, katonailag semleges, szabad, önálló ország. Lakói a nemzetté összeforrt, államalapító magyari (magyar ajkú) népek (hunok, magyarok, kunok, palócok, jászok, székelyek, csángók stb.), valamint a történelmileg együttélõ, államalkotó nemzeti kisebbségek (pl. vendek, tótok, oláhok, ruszinok, horvátok, rácok, bunyevácok, zsidók, cigányok stb.). Területe az egységes és megbonthatatlan, Istentõl adományozott Kárpát-medence (átmenetileg a trianoni Csonkaország). Mindenkori uralkodója, legfõbb közjogi méltósága a magyarok Istenét szimbolizáló, élõ, szakrális személyiség, a Szent Korona. Hunnia földjének minden darabkája a Korona tulajdona, tehát külhoniak számára elidegeníthetetlen, s a magyariaknak is csak birtokba (hitbizományba) adható, mely érdemtelenség vagy árulás esetén bármikor elkobozható. Hunnia államformája Apostoli Királyság, tényleges Vezére s egyben katonai fõparancsnoka (aki közmegegyezés szerint lehet nádor, kormányzó, fejedelem vagy koronázott király) nem törhet egyeduralomra, hanem a nemzettel együtt a Szent Korona alattvalója, azaz csupán egy jól körülhatárolt, megosztott hatalmat gyakorolhat. Az állam legfõbb hatalmi szerve az Országos Népgyûlés (ha úgy tetszik: Nemzetgyûlés), melynek döntése kötelezõ érvényû mindenkire nézve. Összehívása a Vezér által történik, vagy az Alsó- és Felsõház több mint 50 %-os egyetértésével, ill. alulról induló szándék esetén 2 millió aláírás összegyûjtésével (a szavazók kb. 25 %-a).

Hunnia alkotmánya a magyarság jogfolytonos, eltörölhetetlen õsi Alkotmánya, mely a Szentkorona-eszmén (ill. a Szentkorona-tanon), valamint egyéb írott forrásokon (pl. Szent István Intelmei, az Aranybulla, Werbõczy Tripartituma stb.), s íratlan, de bevett szokásrendszerünkön nyugszik. (A jelenleg hatályos, alkotmánynak csúfolt posztbolsevista förmedvény eltörlése, ill. a régi-új Alkotmány helyreállítása, korszerûsítése és írásba foglalása egy egyszeri Alkotmányozó Nemzetgyûlés feladata lesz, melyet egy országos népszavazáson kell megerõsíteni! Amíg ez meg nem történik, addig minden törvény és jogszabály, valamennyi államközi szerzõdés - pl. a NATO-hoz és az EU-hoz való csatlakozás, ill. az egyes szomszédainkkal kötött Alapszerzõdések - érvénytelen!) Hunnia Alkotmánya a legmagasabb rendû alaptörvény, semmilyen bel- vagy külföldi paktum, rendelet vagy háttér-megállapodás nem helyezhetõ fölébe; amibõl az is következik, hogy minden betûjével és szellemével ellentétes, függetlenségünket és szabadságunkat, ill. kardinális érdekeinket sértõ, fondorlatos „gyarmatosító tákolmány" eleve lenullázódik.

Hunnia szerkezeti fölépítése alulról szervezõdõ, hierarchikus, tekintélyelvû, alkotmányos monarchia (nem „parlamentáris democsokrácia", nem „köztársaság", de nem is diktatúra!). Az anomáliák, az uralkodói vagy egyéb (pl. kormányzati, helyi hivatalnoki) törvényszegések, túlkapások, hatásköri visszaélések ellen - más jogorvoslat híján - a nemzetnek mindenkor joga, sõt kötelessége lázadni, akár fegyveres úton is! (Végsõ soron bárki visszahívható, eltávolítható pozíciójából, amennyiben méltatlan tisztségére, ill. a nemzet érdekeivel, elvárásaival szembe helyezkedik. Elvégre nem a vezetõknek van népe, hanem a nemzet választ magának arra érdemes szolgálókat.)

A közigazgatás legkisebb egységei a helyi települési önkormányzatok. A lakosság bizalmából választott képviselõk (szintén a nép által választott) elöljárója, s egyben a település „fõnöke" a polgármester. Az önkormányzatok létszámuktól függõen delegálhatnak képviselõket a megyegyûlésbe, akiket a vármegye lakossága választáson fogad el, vagy utasít el. Az érvényesített megyegyûlés önmagából választ elnököt és elnökhelyettest, valamint jegyzõt, akiket szükség esetén el is mozdíthat. (Hasonló módon, Budapesten a kerületek választott önkormányzatai delegálnak képviselõket a fõvárosi közgyûlésbe, melyet szintén a lakosság általi választáson erõsítenek meg. A fõpolgármestert és 2 helyettesét, ill. a fõjegyzõt pedig a közgyûlés a saját tagjai közül választja ki.) Az egyes vármegyék (létszámuktól függõen) kb. 10-10 fõt, Budapest pedig kb. 40 fõt delegál a területi elv szerint létesülõ Alsóházba (összesen kb. 230 fõ), akik megyéjüknek kötelesek elszámolni, s visszahívásuk is kizárólag onnan indítható el. A képviselõk maguk közül házelnököt és 2 helyettest, valamint miniszterelnököt választanak. A kormányfõ tetszõlegesen nevezheti ki minisztereit és államtitkárait (egyben felelõsséget is vállalva értük!), de ezt mindkét Háznak jóvá kell hagynia. A hivatásrendû Felsõház (kb. 150 fõ) tagjait viszont nem választják, hanem az egyes szakmák, kamarák, hivatások, egyházak, nemzetiségek, civil szervezõdések stb. (társadalmi súlyuknak megfelelõen) delegálják. A törvényjavaslatokat általában a kormány terjeszti be az Alsóháznak, de az ottani képviselõk is kezdeményezhetik esetenként. Az Alsóházban elfogadott törvények csak akkor léphetnek hatályba, ha a Felsõházon is átmennek. Utóbbi módosításokat szorgalmazhat, de vétójoga is van. A Felsõház nem nyújthat be önálló kezdeményezéseket, ám javaslatokkal élhet az Alsóház, ill. a kormány felé. A rendkívül felemásan (inkább negatívan) értékelhetõ Alkotmánybíróság megszûnik, s az alkotmányossági kifogásokat, ill. vétókat (összeférhetetlenség esetén) a Legfelsõbb Bíróság elnöke (az ország fõbírája) eszközölheti. A kormány mindkét Háznak számadással tartozik, az Alsó- és Felsõház viszont nagyjából mellérendelõ (egyenrangú) viszonyban dolgozik; ellenben a Vezér (az uralkodó) mindkettõ fölött áll (közvetlenül a Szent Korona alatt), s csak a nemzet többsége menesztheti. A képviselõi és kormányzati funkciók 4 évre szólnak (de többször is meghosszabbíthatók), ellenben a vezéri mandátum 10 éves, s legföljebb egyszer ismételhetõ (újraválasztással). Minden tisztségviselõ vagyonával és szabadságával (ha kell, életével) felel tevékenységéért! (Ez nem játék, vagy farsangi tréfa, hanem egy nemzet sorsának halálosan komoly intézése.)

Hogy az egyes választások nyíltan (pl. szótöbbséggel vagy közfelkiáltással), ill. titkosan bonyolódjanak, azon még lehet vitatkozni. Mindkettõ mellett szólnak hatásos érvek, ezért most nem foglalnék állást. Abban viszont igen, hogy a szavazatokat valamiképpen súlyozni kell (pl. képzettség, foglalkozás, társadalmi tekintély, gyermekszám szerint), s hogy a „mezei" polgárok se bújhassanak ki a felelõsség alól, ezért kötelezõvé tennék minden választást, s persze az igazolatlan távolmaradásokat szankcionáltatnám is. Továbbá a csalások és egyéb manipulációk kizárása végett minden szavazatszámlálást gépi és kézi módszerrel is elvégeztetnék, s ha az eredményekben 1 %-nál nagyobb eltérés mutatkozna, azonnal megismételtetném az egész választást. A szavazócédulákat s az összesítõ jegyzõkönyveket pedig legalább 50 évig páncéltrezorban õriztetném, hogy bármilyen gyanú esetén kideríthetõ legyen a turpisság. (A jelenlegi, kabaréba illõ libsibibsi módszerek egy tisztességes Hunniában elképzelhetetlenek!) A föntiekbõl egyértelmûen következik, hogy nem lesznek „kisebbségi önkormányzatok", mert Hunnia nem tûrhet semmilyen „államot az államban". A kisebbségeknek joguk van megméretkezni bármelyik helyi vagy megyei választáson, s a Felsõházba egyébként is küldhetnek 1-1 (összesen kb. 10) képviselõt. Az is világos, hogy a közutálatnak „örvendõ" pártok híján pártlisták sem lesznek, tehát mindenkinek egyénileg kell elindulnia; valamint elmaradnak az igen költséges kampányok és országgyûlési választások is. Fontos megemlíteni, hogy a választójog 20-tól 80 éves korig érvényes, választott tisztség pedig 20 és 70 év közt tölthetõ be (ill. a felsõ határ a 4 éves mandátum lejártáig meghosszabbodhat). Természetesen a legsötétebb pokolfajzatokat (fõkomcsikat, ügynököket, fehérgalléros bûnözõket...) határozottan kiselejtezném még a közélet környékérõl is!

Tervemben annyi hiányt magam is észlelek, hogy a Vezér megválasztásáról még nincs pontos elképzelésem, ebben szívesen meghallgatnám mások véleményét is. Továbbá az is gondot okoz, hogyha mondjuk egy önkormányzati képviselõt delegálnak a megyegyûlésbe, majd az Alsóházba is (ez már 3 funkció egyszerre!), s ha ad abszurdum még miniszterelnök is válik belõle, akkor hogyan küszöbölhetõ ki az álláshalmozás az egész rendszer borulása nélkül? (Rögtön szeretném leszögezni, hogy szerintem egy fenékkel csak egy lovat szabadjon megülni!) Vagyis a följebb lépõ személyek helyén keletkezõ „lyukak" miképpen tölthetõk be úgy, hogy a költséges (és alkalmasint kellemetlen) választási procedúrát ne kelljen megismételni pl. egy-egy városban vagy egy egész megyében? Vagy ha ezt nem akarjuk, akkor a rendszer mûködhet-e úgy, hogy a 4 éves ciklusban nem pótoljuk a feljebb lépõk, esetleg visszahívottak vagy más okból kiesõk megüresedett helyét? Stb. stb.

Oktatás-nevelés, tudomány, kultúra, vallás (5. csoport)

Az iskoláztatás célja, hogy - ép testben ép lélek alapon - az élet megpróbáltatásaira jól felkészített, teherbíró, gondolkodni és alkotni képes (kreatív) fiatalságot adjon a magyarságnak, amely egyénenként és együttesen is eligazodik a világ útvesztõiben, no meg pontosan tudja, hogy nem önzõ célokért teremtetett, hanem hogy odaadóan szolgálja nemzete és hazája érdekeit, s csak felebarátaival együtt próbáljon boldogulni. A mai lélektelen, álliberális, szabados, legföljebb óraadásra korlátozódó intézményeket föl kell váltani olyan iskolákkal, amikben rend, fegyelem, tisztesség és tisztelet honol, ahol valódi nevelést kapnak a diákok, s a lexikális tudás helyett inkább a magyaros észjárásra, a problémamegoldásra, a nemes emberi tulajdonságok és érzelmek kibontakoztatására helyezõdik a hangsúly. Ez azt is jelenti, hogy az individualitást szorítsa háttérbe a közösségi szellem, az „egy mindenkiért" szemlélet.

Az általános iskolákban a tanterv legalább 80 %-ban mindenütt legyen azonos, az osztályzás és számonkérés egységessége pedig biztosítsa a szabad átjárást. Folytonos „reformálgatásokkal", dilettáns intézkedésekkel, tanterv-változtatásokkal senki ne zavarhassa a pedagógusok munkáját, viszont jól képzett szakfelügyelõk rendszeresen ellenõrizzék a tanítók és tanárok felkészültségét, a rájuk bízott nebulók képességeinek optimális kibontakoztatását. A kiemelkedõ tehetségek kapjanak plusz feladatokat, de ne különítsék el õket az átlagtól. A gyengébbeket segíteni kell a felzárkóztatásban, azonban ez nem akadályozhatja a többség haladását. A deviáns magatartásra hajlamos egyéneket szigorúan meg kell fegyelmezni, beleértve az enyhébb fokú testi fenyítésüket s a közösség elõtti nyilvános megbüntetésüket („pellengérre állításukat") is. A nevelõ és oktató pedagógusoknak legyen abszolút tekintélye az apróságok elõtt (elképzelhetetlen olyan skandalum, hogy egyes „túlfejlett" jómadarak - pl. cigánypurdék - kezet emeljenek rájuk!), de ezt türelemmel, megértõ szeretettel is ki kell vívniuk, nem csupán mogorva kõszívûséggel. Lehetõleg olyan körülményeket kell teremteni, hogy minden érdekeltnek hasznos és örömteli legyen az iskolában eltöltött idõ.

Az elemiben a legfontosabb, hogy a diákok üzembiztosan tanuljanak meg anyanyelvünkön írni, olvasni, beszélni, továbbá ismerjék meg valódi történelmünket (beleértve „nem finnugor" õstörténetünket!) és nemzeti irodalmunkat fõbb vonalaiban, s persze a természettudományok (matematika, fizika, kémia, földrajz, biológia) alapjait, ill. az életet gazdagító zenébõl és képzõmûvészetekbõl (beleértve népmûvészet, népszokások, népzene) is kapjanak ízelítõt. Igen lényeges a hazafiságra, jó erkölcsre, istenhitre (s vallási toleranciára) nevelés azonnali megkezdése is, megfelelõ gyakorlati példákkal illusztrálva. Támogatom ugyanakkor õsi rovásírásunk kötelezõ elsajátítását a felsõ négy osztályban, míg az idegen nyelveket kihagynám az órarendbõl (legföljebb különóraként, tanfolyamszerûen engedélyezném), ezek bevezetése ráér a középiskolákban is. (Mivel a magyar a világ legtökéletesebb, legkifejezõbb nyelve, bõven elég, ha egy 14 éves gyermek ennek elsajátításában magas szintre jut, fölösleges más satnyább nyelvekkel gátolni anyanyelvében történõ elmélyedését.)

A középiskolákban már megkezdõdhet bizonyos szakosodás. A technikumok és szakközépiskolák adjanak egy jól használható szakmát a diákok kezébe, ugyanakkor biztosítsák az általános mûveltség megszerzését olyan fokon, mely elegendõ vértezetet nyújt a fiataloknak akkor is, ha késõbb nem folytatják tanulmányaikat. A gimnáziumok továbbra is a felsõfokú oktatás elõkészítõ helyei legyenek, de a humán tárgyakat részesítsék elõnyben a reáliákkal szemben. Ne felejtsük azt sem, hogy „világnézeti semlegesség" nincs, tehát ne szégyelljük fölvállalni az egészséges nacionalizmust, hogy az érettségi (nincs emelt szintû, csak normál!) után határozott történelmi és nemzettudattal rendelkezõ ifjak indulhassanak az élet küzdelmeibe, vagy a fõiskolákra és egyetemekre. Nem elhanyagolható sajnos az a tény sem, hogy az elmúlt évtizedekben egy minden téren hibásan képzett, ferde nézetrendszerû pedagógus nemzedék (tisztelet a kivételeknek!) látott munkához, s a csorbák kiküszöbölése bizony elengedhetetlen, ha nem akarjuk, hogy vak vezessen világtalanokat a verembe.

A tovább tanuló fiúk a felvételi után 1 éves sorozott katonai szolgálatot töltsenek (a többiek számára ez 2 év, de részletezésére most nem térhetek ki, hiszen ez egy másik csoport témája), míg a lányok 1 esztendõs kiképzésre induljanak a fegyvertelen polgári védelem kötelékébe (légó-ismeretek, betegápolás, romeltakarítás, katasztrófavédelem stb.). A felsõoktatásban nincs szükség (sem idõ) a nevelésre, mert feltételezzük, hogy a kellõ alapokat mindenki megszerezte. Itt már teljes a szakosodás s az intézmények autonómiája, de ügyelni kell arra, hogy magyar mérnököket, magyar orvosokat, magyar tanítókat stb. bocsássanak ki, hiszen õk lesznek a jövõ hazai értelmisége, s egyáltalán nem mindegy, hogy majdan a népünkért dolgoznak-e, vagy esetleg idegenek zsoldjába szegõdnek. Minden tehetséges fiatalnak joga van a tanuláshoz, s az esélyegyenlõség csak úgy valósítható meg, ha az oktatás az elsõ diploma eléréséig teljesen ingyenes, sõt szociális juttatásokkal a lakhatás és étkezés is garantált.

Szólnom kell még röviden a kultúra és vallás helyzetérõl is. A természettudományok (a közgazdaságot kivéve, már ha egyáltalán ide soroljuk) viszonylag sínen vannak, hiszen beléjük ritkábban szüremkedhetnek torz ideológiák, bár a kutatás-fejlesztés irányultságát itt is gyakran motiválják káros lobbi-érdekek és pénzügyi összefonódások. Más a helyzet az irodalomban, a történelemben, a filozófiában, a mûvészetekben stb. Sommásan azt mondhatnám, hogy semmi sem stimmel, mert minden fejtetõn áll. Vagyis az igazságot, az értékeket, a tehetségeket szisztematikusan eltaposták, s csak a hazugság, a zûrzavar, a talmi idegenség tobzódik, eszmei-morális vonalon is kiszolgálva azt a brutális népirtást, ami 60 éve minden szinten folyik ellenünk. Ha valahol, itt aztán kegyetlenül takarítanunk kell, elsöpörve a teljes áruló „élcsapatot", fölszabadítva és levegõhöz juttatva fuldokló kulturális életünket! Nemcsak a tankönyveket szükséges újraírnunk, hanem féregteleníteni kell az Akadémiát s több tucat más intézményt, változtatni kell a pályázatok, a könyvkiadás, a kiállítások, a színházi és zenei elõadások s az egész mecenatúra rendszerén, s valamennyi ágazatban az igazságot, a szépséget, a világosságot, a hamisítatlan nemzeti szellemet kell fölkarolnunk. Felszínre kell hoznunk szándékosan elsüllyesztett õsi kultúránk és hagyományvilágunk csodálatos kincseit, ki kell bányásznunk minden magyar értéket a feledés s az enyészet bûzlõ mocsarából!

Szegény népünk máris ezerféleképpen megosztott, vétek lenne még vallási téren is fokozni ezt. Noha magam is tudok a Biblia (fõleg az Ószövetség) furcsaságairól, ferdített „fordításairól" s a judaizmus kereszténységre kifejtett mérgezéseirõl (mind a katolikus, mind a protestáns felekezetekre áll ez!), mégsem támogatom azokat, akik szét akarják verni történelmi egyházainkat, s helyettük valami ködös „õsmagyar vallást" emelnének piedesztálra. (Ezt már Kanadában, Ausztráliában s másutt is megpróbálta az emigráció, s nem jutottak vele semmire. Ez olyan elemi fölháborodást okozna sokak körében - nem csupán a papságon belül -, hogy akár Hunniát is elsöpörhetné!) Nem tehetjük meg azért sem, mert nincsenek pontos ismereteink õseink hitérõl, tehát jobbára csak fantáziálásra kényszerülnénk; s a Teremtõn kívül ugyan ki birtokolhatja a tökéletes világképet? Viszont bízom abban, hogy egyházaink apránként megtisztíthatók a zsidó mételytõl, a liberálkommunizmus s a szabadkõmûvesség rákos daganataitól, s (a nem-zsidó!) Jézus személyének centrumba helyezésével a kereszténység ismét magyarossá tehetõ, fokozatosan átitatva mindazokkal az elemekkel, amiket régi mágus-vallásunkból és táltos-hitünkbõl földeríteni és megtartani érdemes. Úgy gondolom, Hunniában a vallás legyen szabad és sokszínû, de persze szûrjünk ki minden olyan téveszmét és elfajult szektásodást, ami a magyarság önazonosságát, küldetéstudatát és lelki egyensúlyát bomlasztja. (Az önjelölt mai „táltosokkal" is legyünk óvatosak. Tapasztalataim szerint a zömük csak pénzszerzésre használja mások naivitását, s „tûzön járásaival", gyorstalpaló „táltos iskoláival", dilettáns „csontkovácsolásaival" lejáratja az égiekkel valóban bensõséges viszonyban álló, születésétõl kiválasztott, különleges képességû szellemi nagyjainkat.) Hunnia minden polgárának illik elfogadnia, hogy Boldogasszony Anyánk (Babba Mária) s a Szent Korona országa vagyunk, mely eleve bizonyos (mások által irigyelt s fölfoghatatlan) védõernyõt és szakrális magasságot jelent számunkra.

Sajtó, hírközlés, propaganda (8. csoport)

A média napjainkban tán a legkiemelkedõbb hatalmi ágazat, egyesek tudatiparnak is nevezik. Nyilvánvalóan megengedhetetlen, hogy ez a közvélemény jóhiszemû formálására, ám alattomos népbutításra is használható erõ a legocsmányabb eltipróink hídfõállása maradjon. Tárgyilagosan, nagy körültekintéssel, fajra és vallásra (talmudista sivalkodásra) való tekintet nélkül fel kell térképeznünk az elmúlt 60 esztendõ visszaéléseit, hazugságait, rágalmazásait, csúsztatásait, s kíméletlenül ki kell szórnunk a szakmából mindazokat, akik bizonyíthatóan közremûködtek a magyar értékek besározásában, a hazaárulás, az erkölcstelenség, a sátáni dögszag terjesztésében, vagy egyéb szempontok szerint váltak alkalmatlanná hivatásuk gyakorlására. Ha valahol fertõtleníteni, lomtalanítani kell, akkor az a médiumok dzsungelszerûen burjánzó, pestises világa. Külön oda kell figyelnünk a magukat nemzetinek valló, noha valójában csak a hungarus színekbe burkolt mózesi maceszt öklendezõ sajtótermékek bálványozott munkatársainak leleplezésére. Máris nekiláthatunk a listák összeállításának; jómagam is számtalan alvilági bértollnokot ismerek, letagadhatatlan irományain és közszereplésein keresztül. (Ezekbõl a csatornatöltelékekbõl még remek aratómunkás, esztergályos, tetõfedõ, esetleg szénfejtõ bányarém válhat, elvégre meg van írva, hogy orcád verítékével keresd meg a betevõ falatodat, ne pedig a szerencsétlen magyarokat nyúzva.)

Ne befolyásoljon bennünket a(z éppen miattuk) soha nem létezett sajtószabadság farizeus módon történõ fölkárogása. Nélkülük minden jobb lesz, a kutyának sem hiányzanak majd satnya produktumaik, sem a betûk közül, sem a képernyõkrõl. Olyan egyszerû az egész: tisztesség kell, igazmondás, értékközpontúság, korrekt tájékoztatás, szakmai felelõsségérzet, hazaszeretet, meg némi tehetség is (legalább annyi, mint egy fanyüvõ filiszteusnak). Mivel Hunnia léte, fejlõdése múlhat a hatékony, becsületes propagandán, itt igazán semmilyen engedményt sem tehetünk. A legnagyobb szigorral muszáj eljárnunk mindenkor, s kivétel nélkül mindenkit csontig át kell világítanunk, késõbb is gyakran ellenõrizve, korábbi érdemeire (leánykori nevére?) való tekintet nélkül, s ha elkurvul, jöhet a farba rúgás. Persze a dolog ennél kissé bonyolultabb, hiszen a személyi feltételek mellett az intézményi hátteret is meg kell teremtenünk, szerintem a következõképpen.

Összesen 2-3 központi (országos) napilap lehet, melyet az Alsóház finanszíroz és ellenõriz; továbbá 2 budapesti s 1-1 (azaz 19 db) megyei terjesztésû napilap engedélyezhetõ, melyek fenntartói és kontrollálói a fõvárosi, ill. a megyei közgyûlések. Természetesen ez városokra, falvakra lebontva is áll: az itteni heti- vagy havilapok létét a lakossági, ill. önkormányzati igények indokolhatják. Mivel Hunniában a megosztó pártokat, az ordas „demokrácia" eszközeit eleve megszüntetjük, így csupán arra kell ügyelni, hogy virágozhasson minden virág (azaz politikai irányzat) a józan ész határain belül, s a nemzetrombolás sehol se üthesse föl a fejét. Közszolgálatiként megmaradhat a Kossuth, a Petõfi és a Bartók Rádió, valamint az M1, az M2 és a Duna Televízió. Ezek szigorú elszámoltatású fenntartásáról és ellenõrzésérõl, adásainak gyökeres átformálásáról közvetve vagy közvetlenül az Alsóház gondoskodik. S most lehet, hogy botrányos dolgot mondok, de semmilyen ún. kereskedelmi médiumra nincs szükség Hunniában. Már a puszta létük is mérgezõ, s még ha a mostaninál ezerszer színvonalasabb, nacionalistább mûsorokat sugároznának, akkor is a sokkal hasznosabb idõtöltésektõl, pl. az olvasástól, természetjárástól, múzeumlátogatástól, színháztól, a lelki elmélyüléstõl (imádság, meditáció), a családi és baráti körben megült ünnepektõl rabolnák el drága perceinket. Tudom, hogy a tévét s a rádiót ki lehet kapcsolni, még szerencsésebb azonban, ha be se lehet kapcsolni õket, mert nincsenek, s így nem is kísérthetik gyengébb jellemû honfitársainkat. Hunnia célja nem az, hogy konzumidióta, agymosott fogyasztókat gyártson, hanem az, hogy egészséges, mûvelt, sokoldalúan képzett, teherbíró nemzedékeket neveljen az egyetemes magyarság javára.

Minden médium alapfeladata a nyelvápolás, a hagyományõrzés, ill. a nemzeti öntudat növelése belül, valamint az ún. országimázs erõsítése kívül. Meggondolandó egy külföldnek sugárzó, angolul beszélõ (német feliratos) mûholdas tévécsatorna fenntartása is, hogy a nem magyar nézõk közé is elvigye jó hírünket. Az apróbb belföldi magánlapokról, irodalmi, mûvészeti, tudományos és szakmai folyóiratokról itt nem szólnék, de megemlítem, hogy minden írott és elektronikus hírközlõ eszközre érvényes, hogy tilos a ferdítés s a társadalom bármilyen manipulálása, bármely csoport vagy „lobbi" érdekében. (Hunnia egyébként sem tûrhet meg olyan elkülönüléseket, „földalatti" szervezõdéseket, tõkés társaságokat, „platformokat" önnön kebelében, melyek céljai antagonisztikusan ütköznek a többség érdekeivel; hiszen akkor vagy a rendszer szorul totális korrekcióra, vagy inkább a szeparatisták, diverzánsok kívánják aláaknázni a gondosan fölépített és széles körûen elfogadott rendszert.)

Külügy, nemzetegyesítés (9. csoport)

A magyar külpolitika (ha 1945 után egyáltalán beszélhetünk ilyenrõl) lépfenéje - rendszertõl függetlenül - a megalkuvás, a passzív beletörõdés, a nemzeti érdekek következetes föladása; s amit illegitim vezetõink sikerágazatnak hirdetnek, valójában nem más, mint folyamatos kudarcok, megaláztatások szomorú sorozata. Nemhogy képtelenek vagyunk elérni minimális céljainkat bármilyen téren (pl. egyéni és kollektív emberi jogok kivívása, gazdasági-politikai-kulturális intézmények mûködtetése, korlátlan anyanyelvhasználat, vallásszabadság, kettõs állampolgárság, 3 szintû autonómia stb.), hanem megfogalmazni sem merjük jogos követeléseinket, a merészebb törekvésekrõl (pl. nemzetegyesítés, területi revízió) nem is szólva. Olyan sértéseket, magyarveréseket, tervszerû diszkriminációkat, genocídiumokat hagyunk válasz nélkül, melyeket semmilyen nép sem tûrne el a helyünkben, s igaza biztos tudatában harsányan föllármázná az egész világot, s teleordítaná annak valamennyi használható fórumát, hogy elégtételt vegyen.

A leendõ Hunnia diplomáciájában nem az a legfontosabb, hogy ki hány nyelvet beszél (tolmácsot könnyû szerezni!), hanem hogy fölkészült, ravasz, tárgyalóképes, kötélidegzetû, mindenre elszánt, alázatos és ütésálló emberek dolgozzanak hazánk és nemzetünk jó hírének öregbítésén. Elég a birka-mentalitásból, az eddigi áldozati szerepkört és események utáni kullogást váltsa föl egy offenzív, kezdeményezõ, agresszív külpolitika. Európa s a világ nagy részének fogalma sincs a magyar kérdésrõl; el kell tehát érnünk, hogy fölfigyeljenek ránk, és segítsék ügyünk méltányos megoldását, az ellenünk elkövetett történelmi gazságok lehetõség szerinti orvoslását. Árasszunk el minden mérvadó országot hatékony propaganda-anyagokkal, szüntelenül bombázva azok politikusait, közintézményeit, sajtóját. Eddig elsõ volt az internacionalizmus, majd a globalizmus terveinek kiszolgálása, második a trianoni rablókkal ápolt „jószomszédi viszony" (a békés egymás mellett élés), s legföljebb utolsóként próbáltuk saját fajtánkat képviselni. Most meg kell fordítani a prioritásokat: toronymagasan elsõ az összmagyar érdek, jóval kevésbé számít az utódállamok „érzékenysége", s szinte csak formális lehet a nagyhatalmakhoz való bármilyen kötõdés. Külön felhívnám a figyelmet az ún. „civil diplomácia" jelentõségére; ha a kikövezett utak bedugulnak, olykor kerülõ ösvényeken is messzire juthatunk.

Külpolitikusainknak (is) föl kell vetniük - mint Hunnia hivatalos álláspontját - a trianoni és párizsi diktátumok tarthatatlanságát, s revíziójának elkerülhetetlenségét. Európában már minden nemzet önrendelkezése megoldott, kivéve a magyarságét. Az összes elrabolt területünket vissza kell követelnünk, hogy legalább az etnikai határok meghúzhatók legyenek; de nem nyughatunk addig, míg a Szent Korona országának vonzásköre ki nem terjed újra az egész Kárpát-medencére. Ettõl függetlenül is, Hunnia pozitív kisugárzását, elismertségét rendre növelnünk kell, ami leginkább külügyéreink hûségén és szorgalmán múlik.

Néhány azonnal megoldandó további feladat. Minden 90-es években kötött tragikomikus (a magyarságnak semmit sem garantáló, viszont jogos igényeinkrõl egyoldalúan lemondó) Alapszerzõdés fölmondása, arra való hivatkozással, hogy ez az utódállamok hibájából történik, hiszen még minimális vállalásaikat sem tartják be ottani magyar nemzetrészeinkkel szemben. Amennyiben a magyarellenesség nem szûnik, Szlovákiával, Ukrajnával, Romániával és Szerbiával a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, nagyköveteink, konzuljaink visszahívása. Mivel mind a NATO-ba, mind az EU-ba átveréssel gyömöszöltek be bennünket, rendkívül kedvezõtlen feltételekkel, ezért ezen szervezetekbõl mielõbb távoznunk kell. Szakítanunk kell továbbá a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) és a Világbankkal, megtagadva minden ez utáni adósságszolgálatot és kamattörlesztést. Erkölcsi és anyagi jóvátételre kell kötelezni Oroszországot (a volt SZU örököseként) a kommunizmus alatt, ill. 1945-ben és 1956-ban ellenünk elkövetett gaztetteiért; Franciaországot, Angliát és az USA-t, valamint a Kisantant országait a mindmáig tartó trianoni gyalázatért; Izraelt pedig a sosem volt hollókosztjukért (ezt számos szakértõn kívül már a Vöröskereszt is igazolta!) kizsarolt súlyos dézsmákért. A maffiamódszerekkel, áron alul elkótyavetyélt, idegen tulajdonba síbolt nemzeti javainkat (gyárak, ingatlanok, infrastruktúra stb.) egy tollvonással vissza kell államosítanunk, (ill. vissza kell vásárolnunk, amennyiben bizonyítható csalás és/vagy korrupció nem történt). Földbirtok még elvétve sem kerülhet nem magyar kezekbe!

Hunniának biztosítania kell azt is, hogy a liberális áldemokrácia, ill. köztársaság helyett választott régi-új államformánkat (alkotmányos királyság) külföldön is elismerjék, melyhez rajtunk kívül senkinek semmi köze nem lehet. Át kell értékelni szövetségi rendszerünket: el kell távolodnunk Izraeltõl s az USA-tól (nehogy a biztos pusztulásba rántsanak!), nem szabad Kína függésébe kerülnünk, viszont keresnünk kell Lengyelország, a balti államok, Itália, Írország, Törökország, Japán, egyes arab államok s fõként a turáni rokonnépek barátságát. Meg kell akadályoznunk az idegenek (kiváltképp a zsidók, cigányok, kínaiak és színesek) beözönlését, ill. a már rosszhiszemûen itt tartózkodókat ki kell toloncolnunk. Ugyanez a sors vár az utóbbi 87 évben a Kárpát-medencébe erõszakkal betelepített szláv és oláh „honfoglalókra" is. Magyarország, ill. Hunnia a magyaroké, ide csak olyan népek fiai jöhetnek, akik elfogadják a Szent Korona fennhatóságát, ill. nyelvükben, vallásukban és szokásaikban magyarokká válnak. Vége a további oktalan toleranciának! Egyetlen rosszarcú idegennek sem kötelezõ Hunnia szent földjén élnie!

Megjegyzés: A pillanatnyilag még csak körvonalazódó, de remélhetõleg hamarosan megvalósuló Hunniát alapítóként Toroczkai László és Budaházy György jegyzi, melyhez az elsõ hívó szóra magam is csatlakoztam, mivel pártfogolásra méltó jó szándékot vélek benne. Ez az írásom nem közös álláspont nyomán, s nem is programként vagy programrészletként készült, hanem egyfajta eszmei alapvetés kíván lenni (az általam választott témakörökben), mely bárki által továbbgondolható vagy kiegészíthetõ.