Az Orbán-kormány bizonyítványa 3,5 év tükrében

Most, hogy Qurcsány Fegyenc és bûnbandája végre szétesõben van (azért a hatalmukat s a lopott holmit aligha adják át szépszerével!), s a botrányok már az egekig duzzadnak, sokak szemében ismét felértékelõdött Viktor Viktor és az õ Fidesze. Sajnos ki kell ábrándítanom mindenkit, akik reménykednek bennük, hiszen 1998-2002 közt kormányozva is roppant gyengécske teljesítményt nyújtottak, amit 6 évi látszat-ellenzékiséggel sikerült még jobban alulmúlniuk. Úgy tûnik, számukra tökéletesen kielégítõ ez a felelõtlen, langyos posványban dagonyázás, mert eszük ágában sincs a kormánykereket átvenni egy süllyedõ hajó fedélzetén. Pedig egy valóban nemzeti erõnek ilyen esetben - mérlegelés nélkül -egyetlen kötelezõ feladata lehet: menteni, ami menthetõ, még annak árán is, ha netán személyenként és együttesen is belebuknak. Semmi sem fontosabb ugyanis, mint a haza üdve, bármilyen áldozatokat is kell vállalni ezért! A most következõ elemzésemet 2001 decemberében írtam, Orbánék hivatali idejének utolsó stádiumában, s ajánlom figyelmébe mindazoknak, akik oktalanul ismét tõlük várják a megváltást, ahelyett, hogy huszárosan megdöntenék ezt a tûrhetetlen rendszert, s valamennyi csahosának menesztése után végre olyan hazafiakra bíznák Magyarország vezetését, akik tiszták, bátrak és rátermettek, s az üres fecsegés helyett cselekedni is készek a nemzet érdekében.

Siklósi András

Az országot jelenleg irányító Orbán-kormány megítélése eléggé ellentmondásos az egyes politikai körökben, pártokban, sõt a lakosság különbözõ rétegeiben is. A balliberális banda s a tömegtájékoztatás okkal-ok nélkül, csípõbõl tüzel rá, mocskolja és rágalmazza; az ún. „nemzeti oldal" pedig hibáit, vétkeit is igyekszik elkendõzni, s érdemeit messze meghaladó rózsaszín képet fest róla. Legjobb tudomásom szerint ezidáig átfogó, tárgyilagos értékelés még nem készült, ezért az alábbiakban ezt szeretném megkísérelni, kerülve azonban a részletekbe merülés veszélyét. Célom egyfajta igazságkeresés, elfogulatlan bírálat, a feladatok, lehetõségek s a végzett munka összehasonlítása, ugyanakkor mindezzel a hazafias erõk gondolkodásra késztetése. Arra próbálok választ adni - mellõzve az illúziókat s az elõítéleteket -, hogy valóban nemzeti-e az önmagát annak deklaráló „polgári" kormány, avagy lényegét tekintve alig különbözik elõdeitõl.

1. Orbán Viktor személye és munkatársai

A miniszterelnök fiatal, energikus, jó kedélyû, gyors észjárású, a többségben szimpatikus benyomásokat keltõ, magabiztosságot, rátermettséget sugárzó egyéniség. Megfelelõ iskolázottsággal, nyelvismerettel rendelkezik, de koránál fogva nincs elég élettapasztalata, megfontoltsága, beleérzõ képessége. Nemzeti szempontból származása nem meggyõzõ, indíttatása pedig egyértelmûen szélsõliberális. (Egyesek szerint eredeti családi neve Oldstein, ez azonban máig nem nyert hitelt érdemlõ bizonyítást; sokat mond viszont az, hogy leányait Ráhelnek és Sárának hívják.) A jogi egyetem elvégzése után tanulmányait Oxfordban, Soros-ösztöndíjjal folytatta, amivel nem éppen a harcos antikommunistákat vagy a konzervatív nacionalistákat szokták jutalmazni. Politikai pályafutását is a zsidó identitású SZDSZ-szel azonos gyökerû FIDESZ-ben kezdte, minden nemzeti szempontból hasznos elv és gyakorlat éles támadásával. Emlékezzünk csak arra, amikor a 90-es évek elején a Parlamentben kollektív kivonulásukkal tüntettek a trianoni megemlékezés ellen, s gyakori elhatárolódásai(k)ra az ún. „szélsõjobbtól".

Úgy tûnik, valahol valakik õt is kiválasztották a közéleti karrierre, máskülönben aligha szólhatott volna az elhíresült Nagy Imre temetésen, ahol radikális hangvételû beszédével egy csapásra berobbant a köztudatba. A tévében, rádióban s az újságokban is feltûnõen sokat szerepelt; márpedig a hazai sajtót uraló banditák aligha menedzselnek bárkit, aki nem „a mi kutyánk kölyke". Persze arra is akad példa a világtörténelemben, hogy valaki Saulusból Paulussá válik, e metamorfózisok többsége azonban jól felfogott érdekeket tükröz, ritkán fakad õszinte belsõ meggyõzõdésbõl. Valószínûleg Orbán esetében is ravaszul kifundált, alaposan megtervezett „arculatváltásról", köpönyegfordításról lehet szó. Gondot jelent az is, hogy a tényleges hatalmat bitorló, a nyilvánosságot ügyesen kerülõ, nemzetromboló háttérerõk mindig benyújtják a számlát „önzetlen" segítségükért. Ilyen feltételekkel és terheltséggel pedig senki sem mûködhet szabadon, hanem feszes korlátok közt mozoghat csupán, elõre fölvázolt forgatókönyv szerint. Ezzel együtt mind képességeit, mind népszerûségét tekintve Orbán Viktor messze kiemelkedik eléggé bizarr kormányából.

Miniszterei, államtitkárai közt sajnos nem kevés a zsidó és a félvér, valamint az „egykori" kommunista. E szürke masszában egyetlen valamirevaló, markáns egyéniség sem akad, viszont alkalmatlan, gyenge jellemû, szolgalelkû báb annál inkább. (Pl. Martonyi János, Deutsch Tamás, Pintér Sándor, Szabó János, Stumpf István, ill. a leváltott Pokorni Zoltán, Torgyán József - meglehetõsen undorító figurák.) Alig hihetjük, hogy Orbán maga választotta meg társait, legjobb esetben is csak egy mások által összeállított „étlapról" rendelhetett. Ezekkel a fiskális szemléletû, technokrata „reálpolitikusokkal", akikbõl jószerivel az elemi tisztesség és nemzeti elkötelezettség is hiányzik, még egy Orbánnál sokkal nagyobb és nemesebb államférfi sem juthatna messzire a magyarság képviseletében és fölemelésében.

E ráhangolódás után vizsgáljuk meg immár a kormány valódi ténykedését az egyes szakterületek szerint, a nemzeti szempontok figyelembe vételével. Természetesen elõre bocsátva és elismerve azt, hogy elõdeik nyomán szinte minden téren csõdtömeget, valóságos romhalmazt örököltek Orbánék; egy olyan káoszt és pusztulást, melybõl roppant nehéz kitörni, rendet teremteni és eredményeket fölmutatni. Megjegyzem még, hogy a rövid kormány-programnak tekinthetõ 40 pontos FIDESZ-tervezet a legenyhébben fogalmazva is annyira hiányos, egyoldalú és félénk, hogy tökéletes megvalósítása esetén sem oldaná meg a csonka-országi (pláne nem a kárpát-medencei vagy az egyetemes!) magyarság fõ sorskérdéseit.

2. Belpolitika, hatalmi szervek, közbiztonság

Egy országban akkor jó élni, ha érvényesül a törvényes rend s a szabadság, a tulajdoni és személyi biztonság, ha a lehetõ legteljesebben kiküszöbölik a korrupciót s a normálistól eltérõ devianciákat (prostitúció, homoszexualitás, alkoholizmus, drogfogyasztás, bûnözés, analfabétizmus, romboló kultuszok és szekták, munkanélküliség, abortusz, bizonyos elkerülhetõ betegségek stb.), ha polgárai kielégíthetik alapvetõ anyagi, szellemi és lelki szükségleteiket, ha a társadalmat igazságosság, felelõsségérzet, szolidaritás és esélyegyenlõség hatja át, ha nincsenek „kiválasztott" fajták vagy rétegek, ha a közhatalmat hozzáértõ, becsületes, valódi népszolgálatot teljesítõ emberek gyakorolják, ha a szegényekrõl és elesettekrõl együttérzõen gondoskodnak. Ezen célok megvalósítása elsõsorban a belpolitika kötelessége lenne. Sajnos ma minden a feje tetején áll, s még a szándékát se észleljük, hogy Orbánék egy általános tabula rasa-t csinálva, tiszta lappal indulva, elõdeiktõl gyökeresen elhatárolódó politikát folytatva kezelnék az igen súlyos válságot.

A rendõrség jelentõs része megvesztegethetõ és határozatlan, az ügyészségek szabotálják a vádemeléseket még a legkirívóbb sortûzperek, olajügyek, privatizációs bûncselekmények, sikkasztások esetében is, a „független" bíróságok ítéletei pedig a balliberális kemény mag akaratának kedveznek (lásd Györgyi Kálmán, majd Polt Péter, ill. Solt Pál, Dávid Ibolya és Simicskó István ténykedését!). Ilyenformán az igazságtétel továbbra is elmaradt, még a meglévõ alkalmatlan törvényeket is rendszeresen kijátsszák, kísérlet sem történik semmilyen bûnözés és korrupció megfékezésére, a nélkülözhetetlen létbiztonság megteremtésére; sõt a „fejétõl bûzlik a hal" elve szerint, a legsötétebb gazemberek éppen az országgyûlési képviselõk közt találhatók. Az országot hazai és külföldi maffiacsoportok uralják, s a hivatalos elittel történõ összefonódások minden szinten üzemszerûvé váltak. A tanúkat megvásárolják, megfélemlítik, likvidálják, vagy „sztárügyvédekkel" és sajtókampányokkal hiteltelenítik, a dokumentumokat megsemmisítik vagy évtizedekre zárolják.

Választhat a kormány: vagy továbbra is heroikusan maga elõtt görgeti a rendszerváltás visszásságai nyomán felgyülemlett szeméthegyet, s ezzel mindvégig elodázza az érdemi változtatásokat, vagy kíméletlenül eltakarítja. Utóbbi elkerülhetetlen kezdõlépései a következõk. A jogfolytonosság megtagadása az utolsó 55 év minden rendszerével s az 1945 elõtti õsi magyar (a Szentkorona-eszmén alapuló) alkotmányosság visszaállítása; a liberálbolsevista, „eurokomform" törvényhalmaz eltörlése, helyette világos, egyértelmûen végrehajtható, kizárólag nemzetérdekû jogszabályok alkotása (pl. újra halálbüntetés!); az áldemokrácia és a köztársaság helyett egy tekintélyelvû, alkotmányos és független nemzeti monarchia (királyság vagy kormányzóság) bevezetése; össznépi (anyagi és erkölcsi) igazságtétel, személycserék minden téren (politika, közigazgatás, bankok, gazdaság, rendõrség, honvédség, oktatás, kultúra, hírközlés, egészségügy, egyházak stb.); a nemzetellenes pártok (pl. SZDSZ, MSZMP, MSZP), szervezetek, szekták s a szabadkõmûvesség fokozatos betiltása, a kompromittálódott bûnözõk azonnali és örökös számûzése a vezetésbõl; a közszereplõk nyilvános és teljes átvilágítása, vagyonbevallásának ellenõrzése; a kétkamarás parlamenti forma kiépítése; egy alapvetõen új választási törvény kidolgozása, az ajánló cédulázás eltörlése, a választási csalások kiküszöbölése fokozott felügyelettel, a szavazás kötelezõvé tétele itthon, ill. lehetõségének biztosítása a határon túli s az emigrációs magyarságnak; az országgyûlés és az államapparátus létszámának s javadalmainak csökkentése, a képviselõk és polgármesterek visszahívhatósága, a közszereplõk egyetemes (büntetõjogi!) felelõssége a visszaélésekért és mulasztásokért stb. Persze ez a lista jócskán bõvíthetõ, ezért csupán jelzésértékûnek tekintsük.

Bárki állíthatja, hogy a fentiek kivitelezésére nincs komoly esély, ezért ostobaság elvárni a kormánytól, hogy ekkora ellenséges nyomással dacolva akárcsak részben is megvalósítsa óhajainkat. Nincs kizárva, hogy ez vagy egy következõ kabinet is belerokkanna ebbe az egyenlõtlen iszapbirkózásba; de mit számít, ha általa megmenekül a magyarság! Nyilvánvaló, hogy egyszerûbb szélirányba fordulni, mint árral szemben úszni, s tapasztalataink szerint Orbán is az elõbbi mellett döntött. Inkább a saját „túlélésükkel" törõdik, mint a lakosság jövõjével. E vigyorgó, konfliktuskerülõ diplomáciával elérheti ugyan, hogy 1-2 újabb ciklusra megválasztják, de a nemzet ítélõszéke elõtt föltétlenül gyarlónak találtatik, hiszen végeredményben - elõdeihez hasonlóan, akarva vagy akaratlanul - õ is csak a nemzetrontást, azaz végsõ megsemmisülésünket sietteti. Nekünk viszont nem karrierlovagok, sima beszédû hivatalnokok kellenek, hanem mindenre elszánt, vaskezû harcosok, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól.

3. Gazdaság, pénzügy, mezõgazdaság, közlekedés, kereskedelem, környezetvédelem

A kommunizmus, valamint a gengszterváltás fosztogatásai s rablógazdálkodása, ill. a Bokros-csomag megszorításai után igen lepusztultak ezek az ágazatok. El kell ismerni, e területeken némi erõfeszítéssel apróbb eredményeket fölmutathat a kormány: pl. sikerrel járt az infláció fékezése, a makrogazdasági mutatók (GDP) javítása, az államháztartási és költségvetési hiányok lefaragása. Mindez mégsem több, mint tüneti kezelés, hiszen a lényeg továbbra is érintetlen; azaz folytatódik a mélyrepülés, minden rothad és züllik. Az adóreform elmaradt, az árak emelkednek („liberalizálódnak"), a vásárlóerõ a népesség zöménél csökken vagy stagnál, a pénzünk folyamatosan romlik a nyugati valutákhoz (s az euróhoz) képest. A bankcsõdök, tõzsdei és pénzintézeti visszásságok s az ÁPV Rt. által okozott károkat (lásd Surányi György, Princz Gábor, Kunos Péter, Suchmann Tamás, Tocsik Márta, Matolcsy György és egyéb zsidó fehérgalléros bûnözõk korábbi és mostani ármánykodásait!) ez a kormány is elvtelenül az adófizetõk pénzébõl pótolja, miközben a banditáknak és kedvezményezettjeiknek haja szála sem görbül, s még indokolt vagyonelkobzás sem történt.

Hajdan sikeres üzemeink, gyáraink, mezõgazdasági iparunk, közmûveink többsége, valamint energiatermelésünk (szén, olaj, gáz, atom) idegenek kezében van, akik rendszerint leépítik, majd megszûntetik a munkát, s ez által a piacainkat is megszerzik. A multik az egész országban rohamosan terjeszkednek, mivel változatlan adómentességet élveznek, a teljes hasznot pedig szabadon kisíbolják. Így a több oldalról szorongatott magyar kis- és középvállalkozók nem bírják az egyenlõtlen versenyt. A Széchenyi-terv csupán mézesmadzag, hiszen a külföldi cégek éppúgy pályázhatnak a költségvetési támogatásokra, mint a hazaiak. A privatizációs panamákról, az áron aluli magánosításokról jószerivel semmit sem tudhat a nagyközönség (legföljebb néhány sajtó által bedobott gumicsonton rágódhat!), mert üzleti vagy államtitoknak minõsülnek. A mai napig sem készült semmilyen leltár vagy felmérés a nemzet vagyoni állapotáról, ill. az elkótyavetyélt javakról s a mindnyájunkat érintõ veszteségekrõl. Sõt a fideszesek eladják azt is, ami még megmaradt az emdéefes és cucilista átjátszás vagy kiárusítás után (pl. repülõterek, ingatlanok, szállodák, székházak, állami gazdaságok, ménesek, borvidékek, halászat, agrárvállalatok, hajózás, sportlétesítmények, mûemlékek, kastélyok, mûvelõdési központok stb.), ahelyett, hogy minden követ megmozgatva visszaszereznék (újraállamosítanák, megvásárolnák, ill. peres úton megtámadnák a rosszhiszemû szerzõdéseket) pótolhatatlan kincseinket a nemzetközi maffiáktól. Félelmetes, hogy végül termõföldjeinket is elidegenítik, ill. legitimálják a törvénytelenül megkötött „zsebszerzõdéseket", az uniós normákra hivatkozva. Ugyanakkor a kormány képtelen megakadályozni Demszky Gábor metró-packázásait s a körmönfont telekspekulációkat, valamint az „ingatlanfejlesztés" címén gombamód szaporodó lakóparkok (a körülmetéltek itt is elõnyben!) építését és egyéb gyanús hátterû fõvárosi nagyberuházásokat (pl. Angyalföld, Csepel), az amúgyis sorvadó zöldövezetek rovására.

Rendületlenül folyik a kétes eredetû és jogosságú államadósság kamatainak törlesztése, ahelyett, hogy megtagadnánk a további kifizetéseket, vagy legalább tárgyalnánk részbeni, ill. teljes elengedésérõl, esetleg egy hosszú távú moratóriumról. Nemzeti jövedelmünk több mint harmada így eleve kiáramlik, s ez mértéktelenül megterheli szegényes gazdaságunkat, milliókat pedig koldusbotra juttat; bizonyos tõkéscsoportok ugyanakkor óriási befolyást gyakorolhatnak ügyeink intézésére szinte mindenütt. Mezõgazdaságunk is halódik: a parasztok befektetése nem térül meg, a termények átvétele és raktározása bizonytalan, a fölvásárlók és nagykereskedõk tetszésük szerint diktálnak; európai kvótákra hivatkozva visszafogják a termelést, tenyészállataink jelentõs részét kivágatják, majd külföldrõl hoznak be drága és ócska élelmiszert (húst, tejterméket, gyümölcsöt, zöldséget, bort), noha inkább exportálnunk kellene a fölöslegünkbõl.

Gápjármû állományunk jelentõs részben elöregedett és könyezetszennyezõ. Úthálózatunk elavult, túlterhelt, az autópályák használati díja rendkívül magas, újabb szakaszok és tervek az ígéretek ellenére sem készülnek. Vasúti közlekedésünk lassú, ám drága, s több szárnyvonalat oktalanul megszüntettek. Egyes településeink szinte el vannak vágva a külvilágtól. Tengeri hajózásunk gyakorlatilag megszûnt, a balatoni s a folyami pedig csak a turizmust szolgálja; hajógyártásunk a végóráit éli. Polgári és katonai repülõgépparkunk kizárólag idegen országok terméke. Egykori piacaink javát elvesztettük, újakat alig szereztünk, kivitelünket fondorlatosan gátolják, de mi semmit sem teszünk a külföldi áruk beözönlése ellen, ill. honi termékeink védelmében. Környezetünk állapota siralmas: földjeink agyon-vegyszerezettek, levegõnk és vizeink szennyezettek, az ország harmadának ivóvize fogyasztásra alkalmatlan (pl. nitrátos); ugyanakkor szomszédainktól is csõstül érkezik az „áldás" (csernobili atomfelhõ, tiszai áradások, olaj, cián és egyéb vegyi kotyvalékok), melyekért semmilyen kártérítést nem kapunk (nem is nagyon kérünk!). Ennyit Orbánék „világrengetõ sikereirõl" a gazdasággal kapcsolatos ágazatok terén.

4. Egészségügy, szociálpolitika, vidékfejlesztés

E téren történt néhány kedvezõ kormányintézkedés: pl. a fogmegtartó kezelések ismét ingyenessé váltak, csökkent a TB-járulék, elõbb 40, majd 50 ezer forintra emelték a minimálbért (ebbõl persze több a levonás is!), valamint a nyugdíjakat is inflációkövetõvé alakították; nõtt a családi pótlék, visszakaptuk a GYESt és a GYEDet, lakásépítési támogatás is igényelhetõ; komoly lépéseket tettek az immár rendszeres árvizek által megrongált házak rendbehozatalára és újjáépítésére, ill. a védõgát-rendszer megerõsítésére. Ezek a családok jelentõs részét kedvezõen érintették, s a Horn-kormány lelketlen barbárságához képest üdvözlendõ jelenségek, viszont a súlyos össznemzeti válsághelyzet megoldásához alig járultak hozzá.

A valóságos pénznyelõként (MSZOSZ irányítással) mûködõ TB-önkormányzatok föloszlatása idõszerû volt, annál károsabb azonban az egészségügyi létesítmények (kórházak, szanatóriumok, nõvérszállások, rehabilitációs intézetek, gyermekgondozók) magánosítása, s a befolyó összegekbõl a mûködési költségek finanszírozása (vagyonfelélés!). A kórházak, szakrendelõk zöme eladósodott, állaga leromlott, az ágyszámok csökkentek, alapvetõ mûszerek és gyógyszerek hiányoznak; a dolgozók bére alacsony, munkaideje hosszú, s az ebbõl fakadó kedvetlenséget a betegek sínylik meg. Hazánkban a legalacsonyabb az átlagéletkor európai viszonylatban, különösen a középkorú férfiak halálozása gyakori. Újra felbukkant a korábban már kiküszöbölt TBC, magas a keringési (érszûkület, infarktus), a mozgásszervi és a rákos megbetegedések száma. 6-7 millió magzatgyilkosság után gyakorlatilag most is szabadon végezhetõ az abortusz, így 100 élve születésre 70-80 méhkaparás jut. A lakosság átlagosan évi 50 ezerrel fogy, a magyarság azonban 60-70 ezerrel (mert ebben benne van az idegenek beáramlása s a cigányok gyors szaporodása is). A gyógyszerek ára megfizethetetlen, így a rászorulók gyakran nélkülözni kényszerülnek gyógyulásuk segédeszközeit. Túl sok a dohányos, az alkoholista és a kábítószer-élvezõ; egyes fórumokon ma is büntetlenül ajánlgatják a „könnyû drogok" használatát. Az iskolákban a tanulók jelentõs részének menzára sem telik, a fiatalok közel fele rossz kondíciója miatt alkalmatlan katonának (tartáshibák, szervi bajok, szellemi fogyatékosság stb.).

Azt hirdetik, javult a foglalkoztatottsági helyzet, ám ez merõ hazugság, hiszen a munkahelyek száma folyamatosan süllyed; az 1 millió körüli állásnélküli többsége már a nyilvántartásból is kikerült, így a regisztrált kb. 400000 fõt jócskán meghaladja az elbocsátottak tényleges száma. Különösen Kelet-Magyarországon vannak olyan falvak, ahol a munkaképesek 40-80 %-a nem dolgozhat, mert erre semmilyen lehetõsége nincs. Az igényelhetõ vérszegény segélyek s az idõnkénti közmunkák pedig részben sem fedezik a megélhetést. A kormány állítólag széles és tehetõs középosztályt („polgárságot") akar; ezzel szemben a többség egzisztenciája bizonytalan, a lecsúszás fokozódik, s immár újra a 3 millió koldus országa lettünk. A lakáshelyzet továbbra is megoldatlan, a pályakezdõknek nincs módja bármilyen odút megvásárolni, s ebben szüleik is csak ritkán tudnak segíteni; ilyen körülmények közt gyermekek születése szóba sem kerül, az egyke vállalása már diadalmenetnek számít. A társadalom elesettjeinek, alsó rétegeinek fölemelése elsõsorban gazdasági növekedéssel, hasznos beruházásokkal, munkahelyteremtéssel oldható meg, nem pedig könyöradományokkal, karitatív akciókkal. A kormány azonban fõképp csak a saját hûséges (?) klientúrájával törõdik; a legzsírosabb állások és juttatások - minden elvi és erkölcsi megfontolást mellõzve - kizárólag õket illetik.

A vidék általában mostohább sorsú a városnál, noha utóbbi állapota sem éppen rózsás. Egyes országrészeink megtartó képessége vészesen csökken, infrastrukturális ellátottsága a századelõt idézi. Az FVM tonnányi közpénzeket happolt el magának a mezõgazdaság és a vidék anomáliáinak kiegyenlítésére, azonban kevés eredményt mutathat föl, hiszen az összegek javát a bennfentesek megkenésére, luxusutazásokra, családi villák építésére és egyéb haszontalanságokra fordította. Ahelyett, hogy tejüzemeket, vágóhidakat, baromfifeldolgozókat, magtárakat, malmokat stb. telepített volna, vagy agrárbankok alapításával, a gazdáknak nyújtandó hosszú lejáratú hitelekkel (pl. traktorok, gépek, öntözõberendezések, etetõ és itató automaták, vetõmagok, takarmány vásárlására) és termelési támogatásokkal, szakmai továbbképzésekkel, információ-bõvítéssel, piackutatással, exportösztönzéssel, a mûvelési feltételek javításával és hasonlókkal növelte volna a vidék versenyképességét, ill. megakadályozta volna az elvándorlást az életkörülmények vonzóbbá tételével.

5. Oktatás, kultúra, sajtó, vallás, kisebbségek

A felsõoktatásban eltörölték ugyan a tandíjat, ettõl mégsem lett ingyenes; hiszen az albérletek, a kollégiumi ellátás, a borsos árú tankönyvek és egyéb kiadások eleve kizárják a szegényebbeket az egyetemekrõl, fõiskolákról. Az ún. diákhitel bevezetése látszólag pozitív intézkedés, igénybe vételével azonban a hallgatók igencsak megterhelik késõbbi kezdõ jövedelmüket. Sajnos az iskolák színvonala minden szinten általánosan romlik; nevelésrõl már régen szó sincs, történelmünket továbbra is hamisítják, irodalmunkban a klasszikus értékeket összemossák a harmadrangú fércmûvekkel, a természettudományokban pedig a lexikális ismeretekre helyezik a hangsúlyt, a gondolkodási képesség és kreativitás fejlesztése helyett. Számos iskolát bezártak, az osztálylétszámok így sokszor meghaladják az optimális mértéket, az egyetemeket összevonták és központosították (világbanki elvárás!), ma sincs kötelezõ valláserkölcsi és hazafias oktatás. Az MTA önmaga torz karikatúrája, tele liberálbolsevista „kutatókkal", akik nemhogy érdemi munkát nem végeznek, hanem a tõlük eltérõ szemléletû tehetségeket elüldözik vagy megbélyegzik. Az egyházi iskolák visszaállítása akadozik, és sajnos azok is ritkán váltják be a hozzájuk fûzött reményeket. Szinte teljesen hiányzik egy nemzetben gondolkodó, a magyarság kultúráját, hagyományait ismerõ, öntudatos, egészséges, pozitív jövõképpel rendelkezõ ifjúság, melyre nyugodtan rábízhatnánk az ország fölemelését!

A hajdan virágzó kultúrházak, mûvelõdési otthonok, könyvtárak java anyagi gondokkal küszködik, sokat pedig egyszerûen megszûntettek, vagy más profilú intézményeket költöztettek a helyükbe. A kultúrában többnyire a maradékelv érvényesül, vagyis nincs elegendõ állami, vállalati és alapítványi forrás a fejlesztésekre, a mûködési költségekre, ill. a színvonalas rendezvényekre. A kultúra azonban soha, sehol nem piacképes és önfenntartó, tehát félrebeszél, aki mást mond; vagy erre hagyatkozva biztos kudarc várja, ha megpróbálkozik a mûvelésével. Különösen a hagyományõrzésre, a nemzeti irányultságú mûvelõdésre bosszantóan kevés pénz jut, míg az arctalan, tudatmérgezõ, értéktelen urbánus és avantgard zagyvaság nyakunkba zúdításáról mindig gondoskodnak valakik. Ez a ferde szemlélet éppúgy érvényesül a festészetben és szobrászatban, mint a zenében vagy az irodalomban. A könyvek s a mûvészeti albumok elérhetetlenül drágák, ráadásul mind a hazai, mind az idegenbõl fordított szövegek közt csupán elenyészõ mennyiségû a maradandó vagy klasszikus alkotás. A mûvészeti és irodalmi kritika pedig hozzá nem értést, vagy egyenesen faji elfogultságot tükröz; mondani sem kell, hogy nem a magyarok, hanem a zsidók javára. A könyvterjesztés is valóságos szabotázs; az árusok 40-50 %-os díjat kérnek, a készletet csak bizományba veszik át, a színvonalas mûveket a hátsó polcra vagy raktárakba rejtik.

A tömegtájékoztatás egésze továbbra is gyalázatosan diszkriminatív és magyarellenes. Az Orbán-kormány alapvetõ hibája, sõt bûne, hogy e téren is képtelen volt a legminimálisabb tisztogatásra. Bambán tûri a dühödt sárdobálást, a lakosság tudatos hülyítését, ahelyett, hogy néhány napi- és hetilapot, kereskedelmi rádiót és televíziót egyszerûen betiltana. Így a „sajtószabadság" hamis jelszava alatt háborítatlanul pofázhatnak az egykori bértollnokok, hivatásos rágalmazók, liberálbolsevista népámítók. A konzervatív, jobboldali, keresztény fórumok összesen alig 5-10 %-ra tehetõk, s ezek többsége is gyáva, megalkuvó. A kormánynak mindössze 1 db heti- (Válasz) és 1 db napilapja (Magyar Nemzet) van, ellenben valamennyi budapesti és megyei újság, valamint az elektronikus sajtó is az ellenséghez húz. Az agymosás így tökéletes, míg a nemzeti gondolatok csak elvétve juthatnak át a szigorú globális szûrõn. Márpedig egy átfogó ellenõrzés és nagytakarítás végrehajtása nélkül sem korrekt hírközlés, sem tisztességes közvélemény-formálás nem lehetséges, s természetesen valamirevaló nemzeti kormányzás sem.

Történelmi egyházaink kivétel nélkül judeokeresztény eszmeiséget propagálnak, s igen káros kozmopolita-szabadkõmûves befolyás alatt állnak. A politikát kínos gonddal kerülik, a magyarság méltatlan szenvedéseirõl egy árva szavuk sincs, az Ószövetséget többre tartják Jézus tanításainak hirdetésénél, és életpéldájának alázatos követésénél. Ennél fogva kettõs küldetésüket (evangelizáció és nemzetvédelem) képtelenek betölteni, s a hierarchia csúcsain alig akad olyan fõméltóság, aki a keresztény életszentséget és nemzeti kötelezettségeit együttesen próbálja képviselni. Sajnos az egyházak is elzárkóznak a minimális átvilágítástól, így az egykori békepapok, a hitüket és fajtájukat megtagadók kirostálására ma sincs semmilyen lehetõség. Farizeus magatartással, lélektelen prédikációkkal, hûvös kívülállással azonban nem lehet híveket szerezni, miként az ökumenikus zsidókeresztény maszlaggal sem lehet egy sajátos arculatot megõrizni. Misztikus vonzerõ, sugárzó szeretet és jó pásztorok híján lassan szétszéled a nyáj; s még szerencse, ha az elbizonytalanodott, fásult hívek nem zuhannak valamelyik „pártfogó" szekta karmaiba. A kormány távolságtartó, barátságos viszonyra törekszik az egyházakkal, ahelyett, hogy rámutatna a vétkekre és mulasztásokra, ill. - más országokhoz hasonlóan - szorgalmazná a kereszténység nemzeti irányba fordulását, önvizsgálatát és megtisztulását. Ugyanakkor semmit sem tesz a népünk szellemiségétõl idegen „kisegyházak", szekták parttalan burjánzása ellen.

A kisebbségek (a világban példátlan módon!) indokolatlan anyagi és morális elõnyöket, pozitív megkülönböztetést élveznek hazánkban az anyanemzet rovására. Különösen a zsidók és a cigányok szemtelenedtek el, s mindenféle többletjogokat követelnek, noha kötelességtudatuk még nyomokban sincs a „bennszülöttek" iránt. A többi betelepült nemzetiség (németek, tótok, oláhok, rácok, horvátok, vendek stb.) valamivel toleránsabb a magyarsággal, de külsõ anyanemzeteik és a belsõ ellenségeink szüntelen uszítására egyre több támogatást igényelnek. Véleményünk szerint az egyenlõség megilleti õket, ha részt vállalnak az ország terheinek hordozásában, de semmiképp se nõhetnek a magyarság fejére. Hiba volt az önkormányzati rendszerük kiépítése, még elfogadhatatlanabb a tervezett (alanyi jogon járó??) parlamenti képviseletük, hiszen ezek még az önkéntes asszimilációt is megakadályozzák akkor, amikor az utódállamokban mindenütt erõszakos beolvasztás és barbár népirtás folyik magyar nemzetrészeink ellen. A kormány jó arcot vág mindehhez, s némán tûri a magyarság kisemmizését, szolgasorba züllesztését a saját szülõföldjén; semmit sem tesz a zsidó- s a cigánybûnözés visszaszorításáért, a túlhatalmak, a gátlástalan összefonódások feltárásáért és megszüntetéséért.

A fenti mulasztásokat nem menti, mégis valamelyest enyhíti, hogy a Szent Koronát a Nemzeti Múzeumból átszállították az Országház kupolacsarnokába (még jobb helye lenne a Budai Várpalotában!). Az már kevésbé örvendetes, hogy ma is múzeumi tárgyként kezelik, s élõ szellemisége nem hatja át egész politikánkat, még jelképes szinten sem. Dicséretes az is, hogy államalapításunk 1000 éves évfordulójáról az egész Kárpát-medencére kiterjedõ látványos ünnepségsorozattal emlékezett meg a kormány. A szobrok, emlékmûvek, templomok, középületek, sétálóutcák avatása, a helyi hagyományok és népszokások fölelevenítése, a változatos világi és egyházi rendezvények s ezek tömegkommunikációs megjelenítése elõsegítette a magyarság öntudatra ébredését, hangulatának javítását. Minden rosszmájú károgással szemben leszögezhetjük, hogy nem volt kidobott pénz az erre elkülönített összeg.

6. Honvédelem, külpolitika, bevándorlás

Egy hódító nagyhatalmaktól fenyegetett, ellenséges szomszédoktól körbevett ország számára élet-halál kérdése a honvédelem. Ahelyett, hogy - a lehetõségekhez képest - függetlenek, semlegesek maradtunk volna, eléggé el nem ítélhetõen csatlakoztunk a NATO-hoz, kevéssel azután, hogy végre megszabadultunk a Varsói Szerzõdéstõl. Még ennél is öngyilkosabb lépés azonban a hadsereg liberális reformja, melynek vége az lesz, hogy a párhuzamos létszámcsökkentés és a szolgálati idõ lefaragása után megszüntetik a kötelezõ sorozást, s Magyarország védelmét egy csekély számú (kb. 30 ezer) hivatásos állományra (amolyan elit kommandóra) bízzák. Márpedig a zsoldosok kizárólag azért (azokért) harcolnak, aki jó pénzzel kedvet csinál hozzá. Hol marad a tisztikar átvilágítása és megújítása, mi lesz a fiatalság hazafias nevelésével, szellemi és fizikai felkészítésével, ki fogja életét áldozni a hazájáért, ha itt is a piszkos üzleti szempontok diktálnak? Miért kell minden harci eszközt külföldrõl vásárolnunk, ahelyett, hogy feltámasztanánk egykor világhíres fegyvergyártásunkat? NATO-tagságunkból eredõen az is bármikor bekövetkezhet, hogy katonáinkat idegen érdekekért, távoli régiókba vezénylik ágyútölteléknek, sátáni célokért elvérezni. Orbánék megbocsáthatatlan bûne, hogy páholyból nézik hadseregünk szétzüllesztését; s a rothadás közepén azon töprengenek, vajon F-16-os amerikai, vagy svéd Gripeneket vásároljanak-e zsebkendõnyi égboltunk alá.

Sikerágazatnak csúfolt külpolitikánk a kormány legnagyobb kudarca. Derék öreg bolsik és csemetéik mentik át a korábbi mosolydiplomáciát. Alapelvük: mindenben mindenkinek engedni, nehogy bárki megsértõdjön, megharagudjon ránk. Vagyis önként és dalolva föladni szuverenitásunkat, csúszva-mászva bejutni Európába, s alázatosan kiszolgálni önzõ, agresszív szomszédaink utasításait; közben tetõtõl talpig elárulni nemzeti érdekeinket, s könnyelmûen magukra hagyni az utódok közt halálba szédülõ testvéreinket. Hol van már a trianoni revízió fölvetése, vagy akár a területi autonómiák kivívása? Hiszen még a kettõs állampolgárság helyett kiizzadott, elfuserált státusztörvényt sem tudjuk alkalmazni az oláh és tót szélsõségesek hõbörgései miatt. A délvidéki, felvidéki és erdélyi magyar egyetemek visszaállításáról, a csángók most is tilos anyanyelvû oktatásáról és misehallgatásáról nem is beszélve. A bõsi szörnyszülött erõmû kapcsán elrabolt Duna s a kiszáradt Csallóköz sorsáról, a felföldi pimasz megyefelosztásról (Meciar terve!), a Tisza-ciánozás nyomán kikényszeríthetõ kártérítésrõl, a vajdasági erõszakos rác betelepülések fölszámolásáról, valamint Szerbia NATO-bombázása s az embargó kapcsán bennünket ért gazdasági veszteségek enyhítésérõl érdemben már nem is tárgyalnak külügyéreink. Ám annál inkább szorgalmazzák Szlovákia, Horvátország, Románia és Szerbia NATO-tagságát és az EU-hoz való csatlakoztatását, noha legalább ezek megvétózásával illene õket rádöbbentenünk a magyarsággal szemben fennálló - alapszerzõdésekben is rögzített - kötelezettségeik következetes elhanyagolására. A kormány - igen kényelmesen! - az elszakított magyarságra bízza törekvései megfogalmazását, s a kipróbált, hiteles vezetõk felkarolása helyett többnyire az illetõ rezsimekkel kollaboráló, dróton rángatott pártokat, szervezeteket, személyeket segíti, amelyek (akik) beérik a lényegi változásokat nagy ívben kerülõ látszateredmények „kiharcolásával". Napnál világosabb, hogy az Orbán-csapat mindenkivel mellõzi a vitákat, súrlódásokat, összetûzéseket; jobban szereti a baráti vállveregetéseket, a szégyenünkre adott külföldi „kitüntetéseket", az ellenzék gúnyos „elismeréseit", mint a határozott cselekvést. Csakhogy ez - nincs rá más szó - kimeríti a hazaárulás fogalmát! Érthetetlen az is, hogy a jól-rosszul mûködõ MVSZ-tõl megvonták a költségvetési támogatást (mert az általuk jelölt Boross Péter helyett Patrubány Miklóst választották elnöknek), s ezzel a legnagyobb magyar civil világszervezetet ukmukfukk lenullázták.

Egyre növekvõ számban özönlenek hozzánk szakképzetlen és civilizálatlan cigányok, zsidók (lásd lakóparkok!), arabok, kínaiak, afgánok, ukránok, négerek stb. valamennyi kontinensrõl. Azonnali visszatoloncolás helyett mi mindenkit készségesen befogadunk, letelepítjük és etetjük õket (sõt elõbb-utóbb állampolgárságot is kapnak!), valamiféle szentistváni álhumanizmusra hivatkozva, miközben a csodált és körüludvarolt kultúr-Európa egyre szigorúbban zárja határait. De hát mi rendületlenül fogyunk (világbanki „ajánlás": 2040-re elegendõ 6 millió magyar a térségben!), s Orbánék szerint a „munkaerõhiány enyhítésére" szükségünk van a bevándorlókra. Micsoda alpári cinizmus, miféle öncsonkító merénylet ez a szerencsétlen magyarság ellen?! Ha Orbán egy titkos Habsburg-ivadék lenne, akkor se árthatna többet!

7. A tanulságok összegzése és a várható jövõ

A kommunista kormányokkal, valamint Antall József és Horn Gyula kabinetjével összehasonlítva Orbán Viktorék ténykedése föltétlenül pozitív és elõremutató. Viszont pl. a Horthy-korszak leggyengébb kormányaihoz mérve már szánalmasan gyenge és kártékony. Épp ezért viszonyítsuk õket csupán önmagukhoz, saját célkitûzéseikhez képest. A gazdaság-, család- és szociálpolitikában jelentkeztek bizonyos felszínes eredmények, történt néhány önbecsülésünket, közérzetünket javító intézkedés. Más területeken azonban folytatódott zuhanásunk, pozícióvesztésünk, állapotunk általános romlása. Persze akárki kijelenthetné: ugyan már, csak nem csodát várunk szegény Orbánéktól; hogyan tudnának õk szembeszállni egy globalizáló világmaffiával, mikor a legnagyobbak (USA, Németország, Anglia, Franciaország stb.) is úgy táncolnak, ahogy e pokolbéli ördögök muzsikálnak nekik. Valóban így van, s bárki vezetné ma Magyarországot, nem sokat változtathatna az adott körülményeken. Reálisan gondolkodva nem is reméltünk mást, mint lassú emelkedést, bizonyos feltételek módosítását, apróbb elõnyök kicsikarását, s önmagunk átmentését a következõ évszázadokba. Ehhez azonban foggal-körömmel harcolni kell a magyar érdekekért, szívós következetességgel ki kell állni nemzetünk és életterünk védelmében; nem pedig térdet-fejet hajtva, majd teljes megadással arcra borulva, ellenségeink kegyelmére bízni magunkat. Ebben a heroikus küzdelemben persze el lehet vérezni, de egy valódi nemzeti kormánynak nem is az a dolga, hogy simulékonyságával még egy (vagy több) mandátumot biztosítson magának, hanem az, hogy minden energiájával az összmagyarság boldogulásán fáradozzon. Ezzel nyilván Orbánék is tisztában vannak, mégis a könnyebb utat választották; emiatt sem kereszténynek, sem nemzetinek, sem jobboldalinak nem nevezhetõk. Így a bizonyítvány bizony elég hitvány!

Épeszû honfitársaink irtóznak az MSZP-SZDSZ-es ragadozók visszatérésétõl. De nem azért, mert Orbánék olyan ügyesek és makulátlanok, hanem mert a másik garnitúra nagyságrendekkel pocsékabb. Amíg ezt az igazságtalan, törvénytelen és erkölcstelen rendszert nem söpörjük el, esélyünk sincs egy megfelelõ nemzeti kormány megválasztására. Addig AZOK helyett maradnak EZEK, addig tényleg „nincs más alternatíva", addig nem is érdemlünk különbet a mostani pragmatikus-liberális-polgári FIDESZ-kormánynál. Aki saját szövetségeseit is bedarálta (KDNP, MDF), az FKGP-vel kötött koalíciós egyezségét több ízben fölrúgta, s komoly szerepe van a kisgazdák szétverésében; ám étvágya még mindig csillapíthatatlan: az egész jobbközépet föl akarja falni. Egyelõre Orbánéknak áll a zászló, silány teljesítményük ellenére valószínûleg újabb 4 évig uralkodhatnak rajtunk. De ezáltal csak gyötrelmes haláltusánk hosszabbodna meg, s úgy masírozunk a temetõbe, hogy kívülrõl szemlélve lakodalmas menetnek tûnhetünk. Vakok között persze a félszemû is lehet király, ámbár sohasem fejlõdhet ki a térlátása.