Siklósi András

Elõszók a szittya antológiákhoz

I. Mentsük meg a hazát!

Nagy örömmel nyújtom át ezt a remek könyvet a tisztelt olvasóknak. Bizton állíthatom, hogy hiánypótló, egyedülálló írások találhatók benne. Ehhez hasonló, nemzetünk eredetét és sorskérdéseit ilyen mélyen, átfogóan tárgyaló válogatás aligha jelent meg az utóbbi évtizedekben egyre sivárabb könyvpiacunkon.

Megvallom, nem kis fába vágtam a fejszémet, amikor az 1996-os, 3 helyszínen (Visegrád, Balástya, Szentendre) is megrendezett V. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus (NSZTVK) rendkívül változatos és bõséges írott és szóbeli (videókazettáról lejegyzett - lásd Vödrös A., Pongrátz G., Gidai E., Kunszabó F., ill. Király B. I., Práczki I., 1-1 elõadását!) anyagát valamiféle egységgé próbáltam rendezni. Lehetõleg úgy, hogy a terjedelmi követelményeknek is megfeleljek, ugyanakkor egyetlen elõadónk anyagát se csorbítsam. S nem kevésbé ügyelnem kellett arra is, hogy mindez érdekes, lelkesítõ, letehetetlen mûvé váljék, s a legszigorúbb, legelfogultabb kritikusokat is kielégítse. Bizony, a kellõ derûlátás s a siker reménye nélkül bele se kezdtem volna. (Itt jegyzem meg, hogy formailag, a technikai kivitelezés terén akadhat néhány kifogásolni való hiányosság, de mentségünkre szóljon, hogy szerény anyagi és technikai lehetõségeink miatt eszünkbe sem jutott a divatos, jól felszerelt nyomdákkal versenyezni.)

Miként a Szittya Mozgalom világkongresszusainak, úgy ennek a kötetnek is kettõs célja van. Egyrészt, hogy tájékoztasson szándékosan elvitatott, elsüllyesztett régmúltunkról s ébredezõ õstörténet-kutatásunk legfrissebb eredményeirõl (amik persze, szöges ellentétben állnak a hazug, gyökértelen finnugor-elmélettel!); másrészt, hogy megvilágítsa az egyetemes magyarság jelenlegi tragikus helyzetét, rámutasson méltatlan szenvedésére és üldöztetésére, továbbá megkeresse a lehetséges válaszokat, és kiutat találjon a rettenetes sötétségbõl.

Ez a könyv azt példázza, hogy amelyik nép elfeledi valódi (rég)múltját, vagy könnyelmûen lemond jogos örökségérõl, annak nem lehet jövõje sem! Nem azért adjuk ki, hogy letûnt dolgokon rágódjunk, hogy a jelen s a jövõ feladatai elõl visszameneküljünk a históriába. Hanem éppen azért, mert hisszük, hogy ha a magyarságot föl akarjuk emelni, ismernünk kell õseink tetteit, ápolnunk kell nemes hagyományainkat, vigyáznunk kell páratlan kultúránkra és gyönyörû nyelvünkre. Ha bármelyik megfakul, vagy "kiesik" kollektív tudatunkból, szegényebbek, sebezhetõbbek leszünk. Hiszen mindaz, ami nemzetünkkel történt - sok ezer év, a kezdetek óta - szerves része kell legyen a mai nemzedéknek is. Meg kell õriznünk ezt a hatalmas szellemi-lelki kincset, és büszkén, bátran vállalnunk kell magyarságunkat minden idõben! Nem lehetünk mások, mint amik eredendõen vagyunk! Persze, hogy eleink útját töretlenül folytatni tudjuk, mindenekelõtt fizikailag is meg kell maradnunk, le kell gyõznünk az egyre szaporodó ellenséges szándékokat és pusztító erõket!

Nem állítom, hogy birtokoljuk a bölcsek kövét. Nyilván más körökbõl is sok igazság és hasznos javaslat származhat, de ez semmit sem von le könyvünk értékeibõl. Inkább azt szeretnénk, ha ez egyfajta minta lenne arra, hogy milyen módon lehet és kell felelõsen gondolkodni, ill. cselekedni, ha megadatik.

Kívánom tehát, hogy ezek a fajtánkat védõ, nagyszerû írások valamennyiünk épülését és gazdagodását szolgálják. Melegen ajánlom õket minden jó szándékú, becsületes honfitársunk szíves figyelmébe.

II. Kitörés a pokolból

Kettõs örömmel teszem le ezt a könyvet a Nemzet asztalára. Örömöm egyrészt abból fakad, hogy az ártó, romboló szándékok s a bonyodalmas helyszínváltoztatás ellenére is sikerült zökkenõmentesen, szép számú, lelkes közönség elõtt megrendezni 1998. augusztus 15-16-án a Szittya Világtalálkozót (SZVT) a csepeli Általános Mûvelõdési Központban. Másrészt azért örülök, mert az anyagi és egyéb nehézségek korlátait áttörve kiadhatom ezt a - magas színvonalú elõ-adásokat egybeölelõ - antológiát. Nem kis dolog ez a mai embertelen, kultúr-aszályos idõkben!

Úgy gondolom, számos írás a meglepetés erejével hat majd a tisztelt Olvasókra. Mint minden fontos könyv, ez is a jelenkor magyarjaihoz szól elsõsorban, de a jövõt, az utókort is megcélozza, hiszen reményeim szerint a benne foglaltak egyszer népünk közkincsévé válnak, ehhez azonban huzamos idõ kell. Nem ígérem, hogy könnyû olvasmány lesz, ám aki becsülettel átrágja magát a sûrûn telerótt oldalakon, föltétlenül gyarapodik tudásban, lélekben, bátorságban és haza-fiúi (honleányi) öntudatban. Fütyülök rá, hogy a hivatásos "szakemberek" (történészek, politológusok, irodalmárok, mûítészek, szociológusok, bankárok, teológusok stb.) mit tartanak róla, milyen bélyegeket sütnek rá; a lényeg végeredményben az, hogy elfogulatlan, jó-akaratú felebarátaink tetszését megnyerje.

Ne keressen senki szigorú tudományos rendszert vagy feszes vezér-fonalat az itt megvillanó gyöngyszemek között, hiszen éppen a "másságuk", változatos tematikájuk okozza a legnagyobb gyönyörûséget. Ha van valami közös bennük, az a nemzet s a haza iránti szilárd elkötelezettség; a jobbítás, az építés, a felvilágosítás magasztos igyekezete; valamint az igazság s a szabadság iránti olthatatlan vágyakozás. Ezért csupán az értheti meg s érezheti át teljes mélységében ezt a betûtengert, aki nemcsak a szemével-agyával, hanem a szívével is olvassa. Aki nem a tudomány rideg csarnokába készül belépni, hanem a magyar lelkület meghitt falusi templomába.

Kívánom, hogy könyvünk mindenki hasznára váljék. Azok is gazdagodjanak általa, akik régóta híveink, és a Világtalálkozó elõadásait élõszóban is megcsodálhatták, s azok is, akik e lapokon találkoznak velünk elõször.

III. A keresztre feszített Magyarország

Ma már akármerre nézünk a trianoni vész után megmaradt országunkban, szinte több (õs)történelmi és hagyományõrzõ elõadással, táborral, tanfolyammal, valamint táltos-iskolával találkozhatunk, mint gombával az esõ utáni réten. Senki ne higgye azonban, hogy ezt elmarasztaló nyomatékkal jegyezzük meg, netán ironikus felhanggal jelentjük ki. Ellenkezõleg, õszinte szívvel örvendezünk, ha ilyeneket látunk, ha efféle magyar mûhelyekrõl hallunk, vagy itt-ott meghirdetett programjaikat böngésszük. Minden hivalkodás és öntömjénezés nélkül csupán megemlítjük - feltételezve persze, hogy e fórumok többsége az önzetlen felvilágosítást és hazamentést szolgálja, nem pedig egyesek egyéni érdekérvényesítését vagy anyagi gyarapodását segíti -, hogy a kezdeményezõk, az úttörõk mi voltunk, akár elismerik ezt tanult kollégáink, akár nem. Nem állítjuk, hogy az általunk képviselt Szittya Világmozgalom (SZVM) ünnepségei, kongresszusai nélkül ma nem létezne semmi hasonló. Mielõtt azonban bármely csoport vagy magánszemély feltalálná a spanyolviaszt, szeretnénk ezt a tényt leszögezni és a széles közvélemény szürkeállományába vésni, bár sokan enélkül is világosan tudják. Természetesen elsõségünkért, ill. áldozatos munkánkért s helytállásunkért nem várunk sem hálát, sem kitüntetést (akárkitõl el se fogadnánk!), ám a ma oly divatos ötlet-lopások és gondolat-kisajátítások korában ennyi önbecsülés és büszkeség tán bennünket is megillet.

Pár éve egy jóhiszemû, bár kissé zavaros fejû vendégünk a szememre hányta, hogy képtelen megérteni elképzeléseink belsõ logikáját, továbbá nem tud semmiféle rendszert találni a szerinte össze nem illõ témájú és mûfajú elõadások sûrûjében. Jézussal szólva valami olyasfélét válaszoltam neki, hogy miért keresed az élõket a halottak között, miért a bevett szokások szerint ítélkezel, ahelyett, hogy megpróbálnád fölfedezni és megemészteni az addig szokatlant, a korábbi dogmákhoz képest merõben újat.

Ha van nép a világtörténelemben, mely a tökéletességre, az isteni és a természeti törvények bölcs elfogadására s a rájuk alapozott harmonikus önépítkezésre törekedett, úgy a magyarság az. A mi célunk sem lehet más, mint összejöveteleinken ezt a szándékot fölmutatni, azaz minél mélyebben megmerítkezni (rég)múltunk, jelenünk és jövõnk varázslatos kútjában. Semmi sem idegen tõlünk, ami a magyarsággal kapcsolatos, minden érdekel bennünket, ami nyelvünket, kultúránkat, hagyományainkat, nemzettudatunkat, nemzetpolitikánkat s a puszta létünket megõrzi és továbbviszi az ismeretlenbe futó, göröngyös úton. Az égi és földi teljesség - mint legfõbb iránytûnk - vezérel bennünket mindig, hogy témáink meghatározásakor, elõadóink felkérésekor legalább megközelítsük az elérhetetlent; s lehet-e ennél fontosabb bármilyen huszadrangú elvárásnak megfelelni, bármiféle szabályok vagy keretek béklyóit magunkra kalapálni; lehet-e a határtalan (de nem korlátlan!) szabadság szárnyalásánál fenségesebb a nyesett tollú, kipányvázott madár vergõdõ röpködése?

Nem folytatom. Aki velünk tart sok-sok éve már, vagy mostanában szegõdött híveink táborába, bizonyára megérti, mit akartam mondani. Kedves O1vasók! Vegyétek és egyétek ezt a pompás könyvet, ezt a bátor hangú, sokoldalú gyûjteményt! Legyen számotokra nélkülözhetetlen forrás és mindennapi szellemi kenyér; mely inkább a halhatatlan lelket táplálja, mint a romlandó testet. Jó étvágyat mindenkinek ehhez az ízlésesen terített, mágikus lakomához!

IV. Reményünk: a magyar feltámadás

Immár a negyedik szittya-könyvet teszem le a nemzet asztalára. A jól végzett munka öröme tölt el, hiszen nemcsak megrendeztem 2002. július 20-21-én a budapesti Szittya Világtalálkozót (SZVT), hanem az ott elhangzott kiváló elõadásokat mostanra egy vaskos kötetbe foglaltam. Nagyon igaz a mondás, hogy a szó elszáll, az írás megmarad. A korábbi három könyvvel (l. Mentsük meg a hazát! 2. Kitörés a pokolból; 3. A keresztre feszített Magyarország) s e legújabbal is többszörös célom volt. Elõször: a résztvevõknek s az elõadóknak is szerettem volna megõrizni, dokumentálni az SZVT politikai-nemzetvédelmi, kulturális-hagyományõrzõ és történelmi-õstörténeti anyagát. Másodszor: azoknak is át kívántam nyújtani ugyanezt, akik (bármi okból) személyesen nem lehettek részesei e nagyszerû két napnak, ám gyûjteményünkbõl megismerkedhetnek az egyes elõadásokkal, s fogalmat alkothatnak maguknak az ottani történésekrõl. Harmadszor: kicsit elõre tekintve bízom abban, hogy ez az antológia nemcsak a jelenkor magyar fiaihoz szól, hanem a jövõben élõ nemzettestvéreinknek is tájékoztatóul, eligazító iránytûként szolgál. Ez egyben azt is jelenti, hogy az igaz érték, az egyetemes mondanivaló, a nemzeti érzés- és gondolatvilág tértõl, idõtõl függet­len s romolhatatlan, azaz örökké érvényes. Ma még talán kevesek szívét, elméjét hatja át a könyvbe foglalt érzelmi és szellemi kincs, de remélhetõleg pár esztendõ múltán sokaknak lesz nélkülözhetetlen, mindennapi tápláléka.

Többen kifejezték már, hogy az SZVT-ket a rádióknak, televízióknak egyenes adásban kellene közvetíteni, de legalább részletes összefoglalókat, tudósításokat sugározni róluk, ill. a könyveket részben-egészben egyetemeinken, fõiskoláinkon tananyaggá kellene tenni. Mélységesen egyetértek velük! Sajnos azonban nem olyan korban élünk, amikor az efféle okos javaslatokat megemésztenék az illetékesek; sõt inkább azon vannak, hogy agyonhallgassák és elsüllyesszék a magyar sorskérdések megoldására, a nemzeti öntudat föltámasztására irányuló legszentebb törekvéseket is. De hiába igyekeznek a nagy „népbutítók", átlépünk rajtuk, mert a magyar ébredés föltartóztathatatlan! Ha eltömítik a tiszta forrás útját, búvópatakként tör a felszínre, s ha ezt is megfojtják, akkor vulkáni gejzírként robban a napvilágra. A magyar béketûrõ nép; sok bántást, méltatlan jogtiprást, csalárd megtévesztést és vérlázító üldöztetést elvisel. Egy bizonyos határon túl azonban nem ajánlatos packázni vele, mert ha elkerülhetetlen, fölkel elnyomói ellen, s nekimegy akár százszorta erõsebb ellenségeinek is. Most éppen ezen a kritikus ponton állunk, jó lesz tehát vigyázni, s nem ingerelni tovább a sebzett oroszlánt.

Ez a könyv nemcsak szellemi-lelki táplálék, hanem acélosra kovácsolt, megbízható fegyver is! Kedves Olvasók! Lépjetek be a csaták végvárába, válasszatok magatokhoz illõ kopját és kardot, s készüljetek föl a ránk váró súlyos küzdelemre! Veszíteni, elbukni lehet, de gyáván megfutni nem! Mi vagyunk itthon, szabadságunkat, szülõföldünket, õsi jussunkat védjük. Mienk az igazság, s velünk a magyarok Istene! Ha ügyesek s bátrak leszünk, ha vállvetve segítjük egymást, megdönthetjük az alvilág hatalmát, szétrúghatjuk a gonosz birodalmát. Ha a hitünk szilárd, mienk a gyõzelem s a végsõ diadal. Úgy legyen!

V. A magyar örökség visszaszerzése

Szomorúan látom, hogy a posztkommunista „köpönyegváltás" korszakában szinte minden tisztességes népi kezdeményezés, a magyarság helyzetének javításáért indított valamennyi mozgalom elõbb-utóbb zátonyra fut, vagy csírájában elhal. Ember legyen a talpán, aki ennyi kudarc után még reménykedni mer, s valami új, nagy fába vágja a fejszéjét, avagy folytatja korábbi küzdelmeit a nemzetrontás ellen, ill. a magyar igazság, szabadság és kultúrfölény érvényesítése végett. Mivel a politikában, a gazdaságban, netán a nyílt csatamezõn egyelõre nem sok babér teremhet számunkra, ezért az elkerülhetetlen hazamentõ harcokat legelõször szellemi-lelki síkon kell megvívnunk. Helyre kell állítanunk szétroncsolt történelmi és nemzettudatunkat, önbecsülésünket, ellopott bátorságunkat és büszkeségünket, sárba tiport hitünket és életkedvünket. Vissza kell térnünk õsi gyökereinkhez, hagyománya­inkhoz, feledésbe merült értékeinkhez. Csupán e szilárd, biztos alapokra támaszkodva lehet esélyünk, hogy más dimenziókban is legyõzzük esküdt ellenségeinket, s minden téren egy szerves, erkölcsös, boldog életet, ill. egy virágzó, gondoskodó, egységes országot teremtsünk magunknak.

Sokat töprengek azon, melyik utat válasszuk, miképpen cselekedjünk, hogy garantáltan elõbbre jussunk. Szerintem kizárólagos, egyedül üdvözítõ recept nincs, s még ha létezne is ilyen, ugyan ki lenne képes elfogadtatni az összes hazafias táborral vagy csoportocskával, ilyen széthúzás és megosztottság mellett. Nem vitás, hogy roppant kegyetlen, alvilági háttérerõk szorításában vergõdünk, melyek a végsõ pusztulásunkra törnek; azonban általános romlásunkban igen jelentõs a saját felelõsségünk is. A gyávaság, a közöny, a becstelen önzés, az önfeladás, a szolidaritás hiánya, az elvtelen megalkuvás, a mûveletlenség, az agymosás és kisemmizés eltûrése, a materiális fogyasztói szemlélet, a pénzközpontúság stb. sajnos egyre mélyebben áthatja népünket. Tehát nem elég, ha ellenségeink bûneit, gaztetteit nyilvánosságra hozzuk és megtoroljuk, hanem tulajdon portánkon is szigorú, tárgyilagos önvizsgálatot kell végeznünk. Hibáinkat, mulasztásainkat számba kell vennünk, és sürgõsen változtatnunk kell eddigi magatartásunkon, világnézetünkön. E nélkül süllyedésünk megállíthatatlan, betegségünk gyógyíthatatlan.

Nem tagadom, olykor közel kerülök ahhoz a határhoz, melyen túl minden további küszködés és áldozat fölösleges, hiszen ha megfeszülök, akkor sem érhetek el semmit. (Barátaim, harcostársaim közül is egyre többen visszavonulnak, s magukba fojtják meddõ keserûségüket.) De hiszen sírásóink pont ezt akarják, hogy minden hazafi feladja õrhelyét, és minden nemes szív megszûnjön dobogni! Pusztán ezért is folytatnom kell a munkát, legalább dacból! S még inkább azért, mert ez egy életre szóló hivatás, egy Istentõl kapott küldetés, melyrõl kizárólag neki tartozom számadással. Nem az a fontos tehát, hogy sikerrel járjak, hanem hogy teljes energiámmal, rendületlenül mindent elkövessek az ügy érdekében. A küzdés, az önzetlen nemzetszolgálat sohasem értelmetlen! Az idei Szittya Világtalálkozón (SZVT) elhangzott megnyitó elõadásom után megkeresett egy kedves hölgy, s a következõket mondta: „Siklósi úr, nagy érdeklõdéssel figyeltem a beszédét, sokat tanultam belõle. Most értettem meg igazán, mit jelent magyarnak lenni. Hálásan köszönöm önnek." Azt hiszem, az efféle elismerések többet érnek minden hivatalos díjnál vagy kitüntetésnél (amikre nem vágytam sose!).

Nincs tehát megtorpanás, elbizonytalanodás! Semmi sem számít, csak a nem­zet s a haza! Ezekkel a kísérõ gondolatokkal ajánlom tisztelt Olvasóinknak újabb kitûnõ antológiánkat. Épüljenek, gazdagodjanak általa!

VI. A magyarság örök s elpusztíthatatlan!

Úgy gondolom, az istenhit és a hazaszeretet minden magyarnak rendkívül fontos, s igen harmonikusan kiegészítik egymást. Régebben sokat töprengtem azon, hogy melyiket helyezzem az élre; aztán rájöttem, csak akkor élhetek önmagammal s a világgal teljes szellemi-lelki békében, ha nem állítom szembe õket, hanem mindkettõhöz egyformán ragaszkodom, s jó testvérként megférnek a szívemben.

Pedig de sokszor próbáltak megingatni ebbéli eltökéltségemben barátaim és ismerõseim, rosszakaróimról most nem is beszélve. Tapasztaltam azonban, hogy akik a transzcendens dolgokat emelik mindenek fölé, azok elõbb-utóbb bigottá válnak, s amolyan csodaváróként reménykednek az isteni beavatkozásban, miközben saját kötelességeiket elhanyagolják honfitársaikkal és hazájukkal szemben. Akik viszont kikapcsolják, megtagadják az élet misztériumait, azok egyfajta „sült-realistaként" az önzetlen, egészséges hazafiságra is képtelenek, mert beléjük fészkel a gyûlölködõ sovinizmus, s a legkisebb kudarcok is porig sújtják õket. Mindkét oldal elrugaszkodik a valóságtól, s vallási fanatizmusában, ill. politikai elvakultságában hajlamos a rossz döntésekre, a küzdelem korai feladására, vagy éppenséggel önnön erejének túlértékelésével mások bajba sodrására. Aligha kell részleteznem, milyen káros lehet mindkettõ a nemzet szempontjából. Nem könnyû tehát megtalálni a helyes egyensúlyt istenhit és hazaszeretet között, azonban ez elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy - a ránk törõ külsõ és belsõ ellenségekkel szemben - önvédelmi élethalálharcunkat elõdeinkhez méltó módon megvívjuk. Mert bárki bármit állít, ezt a háborút nem kerülhetjük el, nem úszhatjuk meg, s a siker nem fog mennyei mannaként az ölünkbe hullni.

Bár korunk sötétebb és gonoszabb minden elõzõnél, mi mégsem vagyunk hitványabbak õseinknél, ezért indokolatlan lenne részünkrõl fajtánk „temetése", vagy bármiféle önmarcangolás. Persze a tárgyilagos erõfelmérést, önvizsgálatot a saját táborunkban is meg kell ejtenünk. Bíztató jövõképet csak akkor vázolhatunk fel, ha behatóan megismerjük történelmünket, páratlan kultúrkincseinket, sok évezredes hagyományainkat, s eltéphetetlen szálakkal kötõdünk õsi gyökereinkhez. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a múltunk nem mögöttünk botorkál, valami távoli ködös homályba veszve; hanem közvetlenül alattunk van, amelyen rajta állunk, s belõle merítünk példát, energiát és nyersanyagot az országépítéshez.

A ránk váró feladatokkal akkor is meg kell birkóznunk, ha pillanatnyilag nem hoz eredményt, s látszólag céltalanul telik el az életünk. Lehet, hogy egész nemzedékünk elbukik, elõfordulhat, hogy együttesen se bírjuk megfékezni mélyrepülésünket. Számunkra ez föltétlenül tragédiát jelent, azonban semmiképp sem menthet föl kötelességeink teljesítése alól. Felelõsséggel tartozunk utódainknak, az egész nemzetnek (s persze lelkiismeretünknek is) abban, hogy betöltöttük-e hivatásunkat, örök magyar küldetésünket. Egyszer el kell számolnunk arról, hogy megõriztük-e a ránk bízott értékeket, hogy tovább adtuk-e a világító lángot s magát az életet. Jaj lesz azoknak, akik kibújtak a rájuk rótt sors alól, s a munka könnyebbik végét választották, pláne önös érdekbõl a nemzetrontók pártjára álltak, vagy elárulták édes hazájukat!

Immár 15 éve szervezem, rendezem a Szittya Világtalálkozókat Magyarországon, s az utóbbi 6 alkalommal könyvben is rögzítettem az ott elhangzott kiváló, stratégiai jelentõségû elõadásokat. Tisztelve, megbecsülve és ismerve mások hasonló jobbító kezdeményezéseit, bátran kijelenthetem, hogy a mienkhez foghatóan változatos, szabad (cenzúrázatlan), színvonalas fórumok ma sehol sincsenek a Kárpát-medencében. (Cáfolja meg, aki tudja!) Vagy a témakör szûkebb, vagy a szókimondás korlátozott, vagy olyan elemek is befurakodnak, akik félreviszik az egész rendezvényt. Az SZVT résztvevõi egyöntetûen tanúsíthatják, hogy nálunk nincs semmilyen disszonáns hang, s aki becsülettel megemészti a 2 nap felszólalásait, nemcsak felkészültségben, elszántságban gyarapodik, hanem a magasztos hangulatot, a termékeny szeretetet is magába olvasztja. Így annyit gazdagodik, hogy hónapokig, évekig képes ebbõl táplálkozni, ill. eligazodni a hétköznapok dzsungelében, sõt alkalmasint másoknak is tud tanácsot adni és/vagy tevõlegesen segíteni.

Összes pozitívuma ellenére sajnos mindez csupán egy csepp a tengerben, viszont milliónyi ilyen csepp már szinte tenger. Ha mindenki megteszi a maga dolgát, elképesztõ hajtóerõket sorakoztathatunk fel a magyarság mellett! Olvassák ezért figyelemmel ezt a nagyszerû könyvet, és a benne foglaltakat fordítsák mindnyájunk hasznára. Ne a bölcsek kövét, a kizárólagos üdvözülést keressék benne, hanem kapaszkodót és útmutató iránytût az alázatos, áldozatos nemzetszolgálathoz. Ne felejtsék: Isten mindenek fölött, s a Haza mindenek elõtt!