Siklósi András

Árpád a magyarok legfényesebb csillaga

A mostanihoz hasonló, ínséget és keserûséget hordozó idõkben, amikor minden hazáját szeretõ tisztességes magyar aggódik a nemzet megmaradásáért és jövõjéért, bizony jólesik néha visszarévedni olyan korokba, melyekben történelmünk kedvezõ alakulása õszinte büszkeségre és szívtájéki melegségre szolgáltatott okot. Az õsi és hõsi múlt persze nyilvánvalóan nem ismételhetõ meg, hiszen ma egész mások a feltételek és a kihívások, s népünk harckészsége, általános kondíciója, lelki állapota is fényévekre áll az akkori magyarokétól. Az üres nosztalgiázásnak nincs tehát sok értelme, azonban a jó példák áttekintése, tudatosítása, esetleg felhasználása sohasem késõ, sohasem haszontalan.

Árpád, a szakrális nagyfejedelem kivételes, egyedülálló személyisége a magyarok históriájának. Sajnos az ismert elhallgatások és hamisítások okán korántsem szerepel olyan súllyal a jelenkori nemzet kollektív tudatában, mint amilyen kiemelkedõ eredményei folytán megilletné. Ma inkább Szent Istvánt tolják elõtérbe egyes politikai és egyházi körök - részben Árpád tagadhatatlan érdemeit is ráruházva! -, pedig az õ glóriája igencsak halványan pislákol az Árpádé mellett. Anélkül, hogy itt és most Istvánt leminõsítenénk, meg kell állapítanunk, hogy nevéhez számos kifogásolható negatívum is fûzõdik, éppen ezért sohasem lehet a magyarság olyan egyetemesen elfogadott nagysága, mint Árpád apánk. (Gondoljunk csak sokat kárhoztatott vaskezû térítésére, pl. Tonuzóba, Koppány és mások brutális lemészárlására vagy megkínzására, valamint a német, olasz, francia és egyéb külhoni papok, lovagok, hûbérurak behívására és vezetõ pozíciókba helyezésére, a saját vérei rovására, ill. a Vérszerzõdés parancsainak áthágására. Ennek következménye lett a magyarság õsi hitének kiirtása, a rovásemlékek s a „pogány" legendák, mítoszok megsemmisítése; és az idegenuralom révén ekkor kezdõdött népünk mindmáig tartó sorvadása, hanyatlása, belsõ elbizonytalanodása. Persze azt nem vitatjuk, hogy széles látókörû, mûvelt, jelentõs uralkodónk volt, aki törvényeivel, Imre fiához írt Intelmeivel, közigazgatásunk és vármegyerendszerünk megszervezésével, a Korona és Magyarország Szûz Mária oltalmába ajánlásával s egyéb intézkedéseivel végsõ soron jót akart nekünk. Mûve, pályafutása azonban felemásra sikeredett, talán ezért is hasonlott meg önmagával élete alkonyán.) Honalapító Árpád államszervezõ alkotása, nemzetvezetése, harci cselekményei, egységteremtése fölülmúlhatatlanul tökéletesek; az egyetlen Atilla (Etele) királyon kívül senki sem állítható vele azonos szintre történelmünk aranykönyvében. Kötelességünk tehát emlékének ápolása, alakjának és dicsõ tetteinek felelevenítése a hálátlan utókorban is. Hiszen tudhatjuk, hogy amelyik nép nem tiszteli elõdeit, elpocsékolja vagy elfelejti múltját, annak jövõje sem lesz!

Európában kivétel nélkül minden náció honfoglalással szerezte meg területeit, azaz betolakodással, fegyveres hódítással, az ott élõ népekre történõ erõszakos rátelepedéssel vette birtokba országát. Egyedül a magyarságnál nem volt honfoglalás (legfeljebb honvisszafoglalás!), hanem bejövetel, hazatérés, békés honalapítás. Csupán az idegen megszállókat (morva, szláv, germán, bolgár stb.) kellett kiûznünk, egyébként a Kárpát-medencét mindig is magyarok vagy velük azonos nyelvet használó, vérrokon törzsek (szkíták, hunok, avarok, etruszkok, kelták, dákok) lakták. Ennek ellenére fölöttébb furcsa, hogy kontinensünkön kizárólag nálunk beszélnek hivatalosan „honfoglalásról", a többiek pedig rendre eltagadják, mintha ezzel is a barbár ázsiai magyarok idegenségét bizonyítanák a „civilizált, keresztény" Európában. És ezt a szinte dogmává kövült ocsmány hazugságot politikusaink és történészeink zokszó nélkül lenyelik, ahelyett, hogy igazuk páncéljában visszavernék az alantas vádakat. Közbevetõleg jegyzem csak meg, hogy a magyarság késõbb sem folytatott a Kárpát-medencén kívüli területrablásokat, gyarmatosításokat, mint a nagy „kultúrnépek" egyike-másika. Minket viszont Trianonban alaposan szétdaraboltak, s ennek megideologizálásához kapóra jön a fõkolomposoknak, hogy lám a magyarok is mivel kezdték ittlétüket, jobb tehát, ha hõzöngés helyett befogják a szájukat. Ennél már csak az lenne épületesebb, ha mondjuk a mai „honfoglalók", pl. a folyamatosan beözönlõ zsidók, egyszer csak kijelentenék, hogy mostantól fogva márpedig ez Izrael, azaz Magyarország nincs többé. Szögezzük le nyíltan, aki ma Magyarországon, magyar létére a „honfoglalás" átkozott fogalmát használja, s ezzel egy (ön)gyilkos, vesztünkre kiagyalt tévtant reklámoz, az hazaáruló még akkor is, ha ennek nincs tudatában!

A történelem az írásbeliséggel indult el, elõtte volt az õstörténelem. Mivel a földgolyó legrégebbi kifejlett írását Erdélyben találták meg (Körös-Tordos-Tatárlaka-i kultúrkör!), ezért a világtörténelem a Kárpát-medencében kezdõdött! Túlzás nélkül állíthatjuk azt is, hogy az emberiség minden tudása tõlünk származik! Nincs módunk most egy részletes áttekintésre, szorítkozzunk csupán az Árpád-i visszatérést megelõzõ momentumokra. A Közel- és Távol-Keletrõl elvándorló, nomadizálásra áttérõ magyarság elsõ „õshazája" Magna Hungaria (Volga-Ural vidéke) volt, majd Meotiszban (legvalószínûbben az Aral-tó mocsarai) telepedtek le, utána jött Dentu-Magyaria (Dontõ-Kaukázus-Kiev), ill. Lebédia, végül Etelköz (Moldva-Nyugat-Ukrajna), ahol Árpádot pajzsra emelték, és a Vérszerzõdést megkötötték (amit a szeri pusztán késõbb megismételtek). A tévhitekkel ellentétben Kazária nem volt szövetségesünk, hanem ellenfelünk, különösen a judaizmusra térése után. A besenyõk viszont sohasem üldözték törzseinket, hanem szövetségre léptek velünk, s csak az általunk föladott területeket foglalták el, melyek fejében mintegy hátvédünkként segítettek bennünket, egészen Pannóniába (Hunniába) jövetelünkig. A kabarok pedig éppen a zsidó térhódítás ellen fellázadva váltak ki a Kazár Birodalomból, és csatlakoztak hozzánk. Tehát a hazatérõ magyarok közt még elvétve sem volt semmilyen zsidó! (Noha bizonyos „héberiádák" errõl másképpen vélekednek. Ne higgyünk nekik!) A magyarok egyébként már régen egyistenhívõk (szkíta-keresztények) voltak; a Jézus-hit valamelyik formáját követték, részben a görögkeletiekhez, részben a manicheisták, ariánusok és nesztoriánusok közé tartoztak; ezzel párhuzamosan a mágusvallást is ûzték, táltosaik vezényletével.

Ha elfogadjuk Heribert Illig tetszetõs elméletét (közel 300 nem létezõ év „betoldása" a középkorba), akkor Árpád Atillának közvetlen leszármazottja, de egyébként is az õ családfájáról ered. Nagyapja Ügek (Egyed), kitõl Emese szülte Álmost (Árpád édesapját), aki maga is kiváló vezéri képességekkel rendelkezett, s egészen 895-ig fogta egybe a vándorló törzseket és nemzetségeket. Szó sincs arról, hogy „szakrálisan feláldozták" (ez durva szemita szokás!); öregen halt meg természetes halállal, vagy egy másik verzió szerint testvérharcban esett el (a lázadó Ond vezér csalta tõrbe) a Bodrogközben. (Itt említem meg, hogy Atilla sem ölette-ölte meg testvéröccsét, Budát, ez csak gonosz rágalom.) Etelközbõl kb. 500 ezer magyar távozott családostól, jurtástól, szekerestõl, marhákkal, lovakkal és aprójószágokkal együtt. A zömük Árpád és Kurszán vezetésével a Vereckei-hágón át, a kisebbség a Vaskapu felõl érkezett végleges hazánkba. Az út több hónapon át tartott, bölcsen megtervezett és bonyolított akció volt, nem pedig fejvesztett menekülés! Árpádék már jóval korábban föltérképezték az „ígéret földjét", s rendszeres futárszolgálattal tartották a kapcsolatot az õslakó magyarokkal, avarokkal és székelyekkel, akik egyébként jó gazdaként elébük is mentek. Az Aldunánál bizánci szövetségben harcokba bocsátkoztunk a bolgárok ellen, s bár Zalánt és Simeon cárt legyõztük, Bölcs Leó árulása miatt Levente (Árpád legidõsebb fia) és Tas hõsi halált haltak. Árpád átvette Atilla jogos örökségét, s a pusztaszeri 34 napos tanácskozáson elrendezte az ország dolgát: törvényeket hozott, kijelölte a gyepüket, s fölosztotta a szállásterületeket a 108 nemzetség között. A németek irigykedve és ijedten nézték a magyarok nyugodt országépítését, s 902-ben orvul legyilkolták Kurszánt, majd 907-ben elhatározták hazánk megsemmisítését. Árpád hadai azonban a pozsonyi csatában (júl. 3-7) világraszóló gyõzelmet arattak (utána az Ennsig kergették a megvert ellenséget), s ezzel hosszú ideig biztosították nemzeti megmaradásunkat. Sajnos az ütközetben Árpád is súlyosan megsebesült (rövidesen meg is halt), ráadásul három daliás gyermekét (Tarhos, Üllõ, Jutas) is elvesztette.

100 évig nem akadt vetélytársunk Európában, mindenütt rettegték nyilainkat (lásd Botond, Vérbulcsú, Lehel stb. fantasztikus sikerû „kalandozásait"!), s alaposan megtanulták, hogy „ne bántsd a magyart!". Dicsõségünk teljes fényében ragyogott, egészen István királyig. Mindenben önellátók, függetlenek voltunk, gondoskodtunk az öregekrõl s az elesettekrõl (árvák, özvegyek); gazdagság, béke, szabadság, rend és szeretet virágzott az egész országban. Nem volt vallási kényszer, felnégyelés vagy megvakítás, senkit se döntöttek jobbágysorba, a vezéreket mindig önvérünkbõl választották, rátermettségi alapon. Talán ekkor lehettünk utoljára, korlátok nélküli boldogságban, tetõtõl talpig magyarok!

Megjegyzés: 2007 nyarán volt Árpád apánk pozsonyi diadalának 1100 éves jubileuma. Fenti írásommal erre is emlékezem. Valamint ehhez kapcsolódóan kifejezem határozott tiltakozásomat az ellen, hogy hitvány „szociálliberális" országrontók bármilyen ürüggyel egyik legrégibb nemzeti jelképünket, az Árpád-sávos lobogót gyalázni merészelik. Csak azért is lengessük ezt a zászlót, hogy minden elnyomott magyar erõt, hitet és öntudatot meríthessen belõle!

Siklósi András

Hazatérés elõtt

(Õseink a sztyeppén)

Tombol a fagy bömböl a szél

torlódva dermed a hullám

Mint néma holt

hideg a hold

hóvihar söpör a pusztán

Reszket a fény

a sztyepp jegén

bomlik hasad a jurta

Dõlnek a fák

mint a bakák

hörögve buknak a hóba

A tûz sápad

farkas támad

csillagok hullnak a tóba

Üvölt a tél

vijjog a szél

havat szór szemünkbe szánkba

Égszakadás

vad nyihogás

megfagynak lovaink állva

Mi lesz velünk

mind elveszünk

hófalba jégtömbbe zárva

Bölcs Napkirály segíts nekünk

ne érjünk ilyen véget

Hõs eleink

isteneink

szûnjön a szörnyû végzet

Pereg a dob dübög a dob

eszünk veszejtve verjük

Sok névtelen halottunkat

megszámolni se merjük

Kegyetlen szél

zord gyilkos tél

hogy gyûlölünk és félünk

Hordd el magad

s minden hadad

ne pusztítsd el a népünk

Ha alábbhagysz útra kelünk

szilaj vezérünk Álmos

Dús földeket jobb legelõt

ígért a legfõbb táltos

Jön még tavasz

s nem lesz panasz

erõsek vagyunk bátrak

Olvad a jég serken a fû

illata kél a fáknak

Elfut a tél

ífjul a vén

új haza vár ránk gazdag

Éled a kedv nõ a remény

föl magyarok nyugatnak