Siklósi András

Jövõnk megsemmisítése, avagy az abortusz

szerepe a magyar népfogyásban

Most, amikor annyi magyar vér hull fölöslegesen, oly sok magyar erõ megy veszendõbe szerte a világban, különösen felelõtlen dolog a magyar magzatok tömeges pusztítása. Nem vagyok sem elvakult magzatvédõ, sem bigott katolikus. Csupán a magyar élet iránti elkötelezettségem, a nemzeti megmaradás és fejlõdés iránti aggódásom, valamint a minden emberben rejtõzõ humánum vezérel akkor, amikor a témához nyúlok. Igazi darázsfészek ez; mégis meg kell próbálnom az igazságot kimondani. (Elöljáróban jelzem, hogy az utóbbi 15 évrõl nincsenek pontos adataim, azonban a statisztikai tendenciák így is világosan követhetõk.)

Idõrõl idõre fölvetõdik a kérdés világszerte, de még sehol sem született végleges, mindenki számára megnyugtató megoldás. Hol könnyítik, hol szigorítják az abortuszt a szerint, mit diktálnak a pillanatnyi és távlati célok. Földünk kétségtelenül túlnépesedett, már-már átlépett az egészséges szinten. Egyes országokban (pl. Kína, India s Afrika, Dél-Amerika jelentõs része) sürgõsen tenni kell valamit, ha nem akarjuk, hogy tömeges éhínség, járványok, elszegényedés, munkanélküliség, menekülthullámok stb. okozzanak kezelhetetlen katasztrófákat világszerte. Ám itt sem a terhesség-megszakítás az üdvözítõ módszer. Sokkal inkább a felvilágosítás, a megfontolt családtervezés, a fogamzásgátlás.

Egész más a helyzet a fejlett Európában. Legtöbb országban stagnál, vagy csökken a népesség, s szinte mindenütt igen jelentõs az elöregedés. Hosszú távon ez akár egyes népek, népcsoportok kihalásához vezethet. Fokozottan áll ez hazánkra (1957-ben minden 17-ik ember volt 60 éven felüli Magyarországon, ma minden 3-ik!), ahol a fogyás aggasztó méreteket öltött (a családok átlaglétszáma csupán 2,9 fõ, a megmaradáshoz szükséges 4,5 fõ helyett!), s a nemzetpusztulás kézzelfogható, reális veszély lett. Azonnal be kell avatkoznunk, ha nem akarjuk, hogy eltûnjünk a térképrõl, s heroikus áldozatokkal kivívott és megtartott helyünket más feltörekvõ, életrevalóbb népek foglalják el. Nyilvánvaló, hogy mi nem oldhatjuk meg a világ problémáit (a sajátunkat is épp elég nehéz!); s mesterséges halálba rohanásunkkal sem javíthatunk a gombamód szaporodó földi populáción. Mivel minden nemzet legfõbb parancsa önmaga, azaz saját létének, szerepének, fejlõdésének biztosítása, csak olyan törvényt fogadhatunk el, amely garantálja e legfontosabb célunk megvalósítását. Nem lehetünk tekintettel sem szomszédainkra, sem semmilyen globalizáló, integráló nagyhatalmi törekvésre (pláne ellenségeink szirénhangjaira, vagy nyíltan romboló magatartására!), de saját fajtánk egyéni elgondolásait is ezen alapvetõ szándéknak kell alárendelnünk.

Geopolitikai fekvésünknél fogva évszázadok óta küzdünk megmaradásunkért a Kárpát-medencében. A tatárral, törökkel, némettel, orosszal szemben vívott élethalálharcunk s az állandó külsõ nyomás következtében Európa vezetõ hatalmából csonka országgá és kis néppé morzsolódtunk. Pedig ha zavartalanul növekedhettünk volna, ma Németországgal, Franciaországgal, Angliával vagy Itáliával azonos rangúak lehetnénk. Ezzel szemben még szomszédaink népessége is fölibénk kerekedett, és immár ott tartunk, hogy az egyre ritkuló születések miatti 93 ezer km²-es légüres térbe megindult az idegenek beözönlése, s küszöbön áll határaink teljes összeroppanása. Világosan kell látnunk, hogy területi épségünket nem a nemzetközi szerzõdések garantálják, hanem egyedül a magyar népesség (már ha van!) megtartó ereje. Ki kell mondanunk azt is, hogy Trianon után, de különösen 1945 óta rohamosan meggyorsult fogyásunk, mely éppen napjainkban jutott mélypontjára. Ám ez nem a véletlen mûve, hanem az elpusztításunkra szövetkezett külsõ és belsõ ellenségeink tervszerû, szándékos népirtása. Jól bevált eszközeik: az abortusz, az egyke, a lakáshiány, az infláció, az általános elszegényítés; az anyaság lefokozása, a családok fölrobbantása, a gyermekellenes hangulatkeltés, az öntudat, a hagyományok és erkölcsök rombolása; a kozmoliberalizmus, a közömbösség, a ponyvakultúra és a totális nihil terjesztése. A kérdés most már az, belenyugszunk-e ebbe, vagy összeszedjük magunkat, s méltó választ adunk a temetésünkre gyülekezõ nemzetközi sírásóknak.

1945-tõl napjainkig közel 6 millió (az illegális mûtétekkel együtt 7 millió) „Morbus Hungaricus"-nak is nevezett méhkaparás történt Magyarországon. Ám e megsemmisített gyermekeknek minimálisan újabb 3 millió utóda sem jöhetett világra; így, ha a határainkon túli magyarság hasonló veszteségeit is hozzáadjuk, akkor 10-12 milliós mesterséges csökkenéssel számolhatunk.

Vegyünk néhányat szemügyre a környezõ államok közül a népesség tekintetében:

....1945-48-ban (millió fõ), 1990-ben (millió fõ)

Szovjetunió ...........189,4 ....................280,0

Lengyelország .........24,9 .....................38,5

Románia .................15,8 ..................... 23,0

Jugoszlávia ..............15,7 ......................23,3

Csehszlovákia .........12,4 ......................16,1

Magyarország .......... 9,3 ......................10,4

Eszerint ma lakosságunknak 16,5-17 milliónak kellene lennie. A Kárpát-medence magyarsága pedig el kellene érje a 22 millió fõt. Ezzel szemben jó, ha 14 millióan vagyunk (nem említve most az emigrációt). A könyörtelen statisztikák szerint az anyaország jelenlegi 9 millió magyarja 2015 után (az erõs halálozás miatt!) 8 millióra, 2040 felé pedig 6 millióra apad (miközben az utódállamok népessége alig csökken!). A mi életfánk tehát olyanféle, mint az a fenyõ, aminek csak törzse van, de hiányoznak az ágai, azaz a meg nem született generációk. A veszteség annyira súlyos, hogy ha minden termõképes anya „ész nélkül" szülné a csecsemõket, akkor is csak 2050 táján mutatkozna némi javulás. Negatív természetes szaporodásunkkal pillanatnyilag világelsõk vagyunk!

Sõt, ebben benne van a nemzetiség és a cigányság rendkívül magas szaporodása is. 1945-ben a magyarországi össznemzetiség 1,5 % volt, ma 4,5 %; tehát 200%-kal növekedett. 1945-ben 1 % cigány élt nálunk, ma 10 %; vagyis 900 %-kal szaporodtak. Ez nagyobb, mint az afrikai, dél-ázsiai, indonéziai, dél-amerikai szaporulat mutató számai. Általában a legszaporább népek is 28-30 év alatt duplázódnak meg. Ez idõ alatt nálunk a cigányok megötszörözõdnek.

Vizsgáljuk tovább a számokat. Az elmúlt 10 évben közel 400 ezerrel fogytunk, ma az évi fogyás 50 ezer körül van. A születési arány a megmaradáshoz szükséges 12 ezreléket sem éri el, míg a halálozás 14 ezrelékes. 1956 elõtt, az ún. Ratkó-korszakban (ez a hazai demográfiai csúcs! - lényegesen alatta maradt Romániának vagy Jugoszláviának) enyhén pozitív volt a mérleg, utána végig negatív. 1957-ben (a liberalizálás nyomán) 123 ezer abortusz történt, míg 1969-ben 207 ezer (100 élve születésre 134 kaparás jutott!). Az 1974-es szigorítás nyomán a 80-as években évi 80 ezer, míg 1990-91-ben évi 90 ezer. Tehát jól követhetõ az enyhítés káros hatása. Ugyanez más oldalról: 1000 szülõképes nõre1960-64 közt 78,3; 65-69 közt 85,1; 70-74 közt 72,0; 75-79 közt 39,1; 80-84 közt pedig 36,2 terhesség-megszakítás jutott. Ezek a mutatók messze a legrosszabbak egész Európában. Csak megjegyzem, hogy a II. világháború idején - amikor férfilakosságunk zöme a családjától távoli frontokon és a fogolytáborokban vergõdött - a rettenetes körülmények, anyagi és egyéb nehézségek ellenére is sokkal kedvezõbb volt a születés, mint a bolsevista diktatúra „békeévei" alatt bármikor. S végül még két összevetés: 1910 körül születésünk 36,7 ezrelékes, halálozásunk 24,4 ezrelékes volt, azaz a természetes szaporulat 12,3 ezrelékes; amely nemcsak a mainál hasonlíthatatlanul jobb, hanem az egész kontinensen elõkelõ helyet biztosított számunkra. Míg az 1945 és 1991 közti abortuszok miatti emberveszteségünk cirka 50 hiroshimai atombomba, vagy egy 485 éves vietnami háború mortalitásával egyenlõ.

Le kell szögezni néhány további dolgot. A megtermékenyített petesejtbõl nem káposztafej vagy kisoroszlán lesz, hanem ember. Vagyis az emberi élet a fogamzás pillanatában kezdõdik, nem pedig hetekkel-hónapokkal késõbb, vagy a születés után. Elpusztítása tehát bármilyen korban és szinten közönséges gyilkosság (nemcsak vallási értelemben!), amit törvénnyel kell meggátolni. Itt említem meg, hogy rendkívüli esetekben kivételt tehetünk, és engedélyezhetjük az abortuszt: ha például a terhesség bizonyíthatóan nemi erõszak, netán vérfertõzés következménye, vagy a kihordás veszélyeztetné az anya egészségét, vagy az újszülött nagy valószínûséggel testi-szellemi fogyatékos lenne, továbbá ha súlyos öröklõdõ betegség, ill. genetikai rendellenesség áll fönn. Az Emberi Jogok Chartája és a mi (posztbolsevik) Alkotmányunk is megállapítja az élethez való jogot, és elõírja ennek kötelezõ védelmét (így az abortusz vastagon alkotmányellenes!). A mûvi megszakítás a lehetõ legrosszabb születésszabályozó eszköz, rendkívül káros az anya testi-lelki egészségére. Az orvosi esküvel is ellentétes, hiszen az ilyen mûtétre vállalkozók tönkreteszik az életet, annak megóvása helyett. Valótlan az is, hogy az abortusz az anya magánügye, mert szabadon rendelkezhet a testével. Szabadon, ha fürdik, napozik, vagy szeretkezik; ám itt egy benne élõ másik embert (a saját magzatát!) öl meg, s nem valamely megunt ruhadarabot vagy divatjamúlt nyakláncot dob félre. Csûrés-csavarással persze mindig találhatók indokok, önigazolások, társadalmi-gazdasági érvek: egyedülálló nõ; részeges, ill. katonai szolgálatát töltõ vagy munkanélküli férj; alacsony jövedelem, kis lakás, többszöri szülés; továbbtanulási, „önmegvalósítási" igény; anyagi javak hajszolása, gondtalanabb életre törekvés; házasságkötési vagy válási szándék, elviselhetetlen anyós, beteg nagyapa, bölcsõdei-óvodai helyhiány stb. E tetszetõs magyarázatok helyett a valódi ok többnyire egészen más: tudatlanság (pl. a felvilágosítás elégtelen volt), kényelemvágy, önzés, erkölcsi-öntudati alulfejlettség, lelki sivárság, szeretetre való képtelenség és jellemgyöngeség.

A hatályos „magzatvédelmi" törvény még a korábbinál is szabadosabb, és teljességgel elfogadhatatlan. Látszólag tartalmaz némi korlátozást, valójában teljesen az anyára bízza a dolgot. Mintha az apának, horribile dictu (!): a nemzetnek semmi köze se lenne az egészhez. Kétségkívül a törvényi tiltás nem elégséges (de elengedhetetlen!) az összes nehézség áthidalásához. Szükség van még a gondos nevelõ-fölvilágosító munkára, az emberi élet föltétlen tiszteletére, a gyermekek és a család szeretetére, a keresztény hitbõl meríthetõ erõre; azaz a méltóságérzetre, a fokozott áldozatvállalásra s a szellemi-lelki talpra állásra. Törekedni kell (kormányzati, önkormányzati szinten) a kedvezõbb anyagi feltételek, a létbiztonság sürgõs megteremtésére: progreszszív, családvédõ adózással (csökkentés a gyerekszám függvényében), a családi pótlék, gyes, gyed emelésével, a lakásviszonyok s az egészségügyi ellátás javításával; különbözõ segélyekkel (élelmiszer, babaruha) és kedvezményekkel (pl. utazás, üdülés), vállalkozás-barát politikával, otthoni munkalehetõségek vagy részmunkaidõ teremtésével; a fõállású anyaság bevezetésével, majd a sokgyermekes anyák nyugdíjjogosultságának elismerésével, kitüntetések adományozásával stb. El kell érni a családonkénti legalább 3-4 gyermeket (vegyük példának Lengyelországot, Albániát vagy Hollandiát), s az atomizált (nukleáris!) családmodell helyett vissza kell állítani a régi nagycsaládok becsületét. Csak ez hozhat javulást, ez lehet az egyedüli garancia nemzeti megmaradásunk és fölemelkedésünk szempontjából. Bármilyenek is a külsõ körülmények, a születés nem állhat le, de nem maradhat a jelenlegi szinten sem. Aki ma az abortusz „liberalizálásáért" kardoskodik, az közös jövõnket rabolja meg, és szándékosan vagy akaratlanul a pusztulásunkat segíti!

A föntiekbõl adódik, hogy az abortusz nem vizsgálható és oldható meg önmagában, s nem személyes vagy családi elhatározás kérdése; számos magasabb nemzeti elvárást kell kielégítenünk, ha róla döntést hozunk, ill. törvénnyel szabályozzuk. A teljesség igénye nélkül e szempontokat szerettem volna fölvázolni, elsõsorban azért, mert felelõtlen vezetõink általában elfeledkeznek róluk, vagy úgy kezelik õket, mintha nem is léteznének. A leírtakból nyilvánvaló, hogy a terhesség-megszakítás ma a legnagyobb tragédiánk: a természeti csapásokat, háborús veszteségeket is fölülmúló nemzeti katasztrófa, s további engedélyezése a biztos kihalásunkhoz vezet. Bár merev tiltása aligha kelt majd osztatlan rokonszenvet, mégis meg kell tennünk mindaddig, amíg az elöregedést és a pusztulást meg tudjuk állítani. Itt és most nincs más alternatíva! Még egy népszavazás kiírását sem tartanám helyesnek. Ha elérjük a kívánt gyerekszámot, a születés és halálozás pozitív egyensúlyát, akkor és csakis akkor gondolkodhatunk a törvény esetleges enyhítésén.

Siklósi András

Anyák szüljetek

Ki menti meg az életünket

ki lesz majd sorsunk folytatója

ha minden gyermeket születése elõtt

megölnek

Ezer baj bánat les ránk úgyis

nem volt még veszélyesebb kor soha

Senki sem ura magának

senki se tudja mikor csap rá

a halál

Ha nem lesz utódunk

ki viszi tovább történelmünket

s a megkezdett szabadságharcokat

Hogy' lesz bús népünk újra virágzó

ki ver bele lelket

ha nincs fiatalság

Szüljetek hát anyák

hadd kacagjon velünk

minél több kis csöppség

A gyermek az élet

a gyermek a jövõ

és minden öröklét