Siklósi András

Amiért élnünk érdemes

(Gondolatok a magyarságról, a hazafiságról és a nemzetrõl)

Turulmadár száll a Kárpátok fölött. Körbejárja a magyarok õsi földjét. Hívják az elesett hõsök és a százados temetõk. Csendesen, szinte szárnycsapás nélkül siklik. Gyönyörködik a tájban. Fentrõl még sokkal szebb, fentrõl minden békésnek tûnik. De csontjaiban érzi a tragédiát. Éles szeme észreveszi a határsorompókat, látja a szörnyû romlást és pusztulást. Elhatol hozzá az emberek sírása, hallja a nép jajkiáltásait. S figyeli a tigrisek marakodását, nézi a vérben gázoló hiénákat. Megremeg egész testében, s a magasból egy könnycseppet hullat a mélybe. Talán még nem késõ. Talán még kizöldülnek az erdõk, és virágba borulnak a rétek. Talán még lesz magyar újjászületés.

* * *

Európa legszebb országa, legtökéletesebb földrajzi, gazdasági, hadászati egysége a Kárpát-medence. Nincs ehhez fogható természetes és állandó határ, mint a Kárpátok koszorúja. Ezt a Paradicsomot foglalták el õseink (más kutatók szerint ide gyökereztek már az idõk kezdete óta!), s szívós munkával, rengeteg véráldozattal meg is tartották. Páratlan kulturális, politikai és történelmi viszonyokat hoztak létre itt. Nem csoda, hogy annyi ellenségünk támadt. Csöppet sem meglepõ, hogy más gyülevész hordák az életünkre törtek. Pedig mi mindig békében éltünk másokkal. Nem fájt a fogunk földjeikre, de a magunkét se hagytuk. Befogadtunk minden menekültet, megvédtünk minden idegent. Más népek fiai is otthonra találtak nálunk. Sokszor több jogot élveztek, mint véreink, de véletlenül se kevesebbet.

Erõsek voltunk, büszkék, bátrak. Sohase kegyetlenek, mindig megbocsátók. Nyíltszívû lovagok, igazi jóbarátok. Kivívtuk Európa tiszteletét, de a kis népeknek se kellett soha reszketni elõttünk. Ha akkor másképp alakulnak a dolgok, ma a világ egyik vezetõ hatalma lehetnénk. 50-60 milliós nemzet dolgozhatna, szerethetne, álmodozhatna itt Lengyelországtól az Adriáig, Ausztriától egész Ukrajnáig. De nem volt szerencsénk, állandó élethalálharcra kényszerítettek bennünket. Elõször a tatár, majd a török dúlta, perzselte fel otthonainkat, mészárolta le népünket. Majd 300 éven át az osztrák igát nyögtük. A török-Habsburg hódoltság alatt – pozitív vezérlõeszme híján – kezdõdött nemzettudatunk sorvadása és népünk fogyása, széthullása. Késõbb német, végül orosz tankok csörtettek hazánkba és lelkünk templomába. Legázoltak, kifosztottak bennünket. Föltépték sebeinket, s ránk szakították az eget. Sötét börtönbe, feneketlen pokolba jutottunk.

Még Szent István alatt fölvettük a római (judeo)kereszténységet, de szívünk mélyén legalább ennyire „pogányok” (valójában magyar nemzeti vallásúak!) is maradtunk. Mert bárhogy is vágytunk a nyugatiak kegyére, sohasem feledtük, hogy keletrõl jöttünk. A sumér-káldeus-szabir-párthus-szittya-hun-avar-magyar folytonosság révén az alig 2000 éves keresztény mûveltség mellett mi egy másféle, sokkal régibb kultúrát, világnézetet, szellemet, gazdasági-társadalmi irányvonalat is képviselünk Európa közepén. Századokon át – mint lassan ölõ mérget – csepegtették belénk, hogy egyedül vagyunk, s csak bizonyos finnugor töredéknépek a rokonaink. Így jóformán elsorvadtak õsi kapcsolataink. Pedig most is testvérként tisztelnek bennünket a koreaiak, a japánok, a mandzsuk s Észak-Kína, India egyes népei, az ujgurok, a tibetiek, továbbá a szikhek, a perzsák, az irakiak, az afgánok, a szírek, a mongolok, a kazahok, a kaukázusiak és a törökök stb. De a közös sors, a múlt históriája is sokakat mellénk állíthat. Mindig barátaink voltak a finnek, az észtek, a lengyelek, a bulgárok, az albánok, az írek, a baszkok; de megnyerhetjük a hollandok, a belgák, a dánok, a portugálok, a görögök, az olaszok és mások rokonszenvét is. Ideje, hogy kinyújtsuk ölelõ karunkat minden jószándékú nép felé.

* * *

Ki a magyar, mi(lyen) a magyar? A kérdés elsõ részére lényegesen könnyebb a válasz. A Millennium idején a magyarsághoz tartozás alapvetõ jegyei az állampolgárság, a magyar-nyelvûség, a nemzeti eszmével való egyetértés voltak. Trianon után ezekhez társult még a revízió gondolata és követelése. A két háború közötti eszmei zûrzavarban jól megfért egymással Ady vádló, tragikus magyarsága, Móricz elemzõ, felelõsségteljes magyarsága, Szabó Dezsõ népbõl táplálkozó, mély faji magyarsága és Prohászka Ottokár diadalmas keresztény magyarsága. Késõbb Kodály és Bartók, Németh László, Illyés, valamint a népi írók a magyar lélek legrejtettebb kincseit hozták a felszínre. Munkáikból tanulságként leszûrhetõ, hogy a magyarság egy sajátos életforma, önszemlélet, történelmi szellemiség és erkölcsi parancs. Az igaz magyarság azonos a tökéletes emberséggel; aki embernek hitvány, magyarnak is az! Régebben az volt a magyar, aki annak vallotta magát. Sokan ma is így vélekednek; ám 88 év tudatos fertõzései, „agymûtétjei” után, a hazugság és zsiványság szikes pusztáinak közepén ez már édeskevés. Nem elég az egyszerû állítás, nem elég a hamis esküvés sem! Szerintünk az a magyar, aki bizonyítja. Aki teljes szívébõl, összes idegszálával vállalja e nép sorsát; osztozik örömében, fájdalmában, szól érte és védi mindenütt, aki harcol is, ha kell, aki neki szenteli egész életét, s habozás nélkül vérét ontja, ha ezzel segíthet. Ám aki népünket s földünket gyalázza, egyetlen göröngyét elárulja, egyetlen lakóját kifosztja, aki bármiben ártalmunkra van, vagy a vesztünkre tör, bizony az nem magyar. Az számunkra ellenség, legjobb esetben közömbös idegen, legyen bár fõrabbi, vagy Árpád korcs maradéka.

* * *

Az a kérdés, hogy mi a magyar, már sokkal bonyolultabb – a lélek és test, faj és etnikum, az öröklött és szerzett tulajdonságok összességét, kapcsolatát és kölcsönhatását jelenti. Figyeljük meg Kodály Zoltánnak a néptõl elszakadó, lezüllõ elithez intézett féltõ és dorgáló szavait: „Értelmiségünk kultúrája nem a népkultúrából eredõ szerves, homogén magaskultúra, hanem innen-onnan összekapkodott mozaik, a magyar és idegen elemek kellõ egyensúlya nélkül… Addig él a magyar, amíg falu és város, magyarság és európaiság szintézisét meg tudja oldani, amíg a keleti hagyomány és a nyugati kultúra örök harcát békévé tudja szelídíteni. Feladatnak elég volna újabb ezer évre.”

A kurucok vagy a honfoglalók soha nem kérdezték, mi a magyar. Létük egy volt magyarságukkal, s tudták azt is, hogy velük a magyarságot pusztítanák el. Ma azonban a puszta lét (a túlélés) és a magyarság nincs ilyen egységben, sokszor ellentétbe kerül egymással. A dilemma ilyenkor úgy vetõdik fel, hogy kell-e a létért a magyarságot, vagy megfordítva, lehet-e a magyarságért a létet feláldozni. Ez a töprengés azonban értelmetlen, mert zsákutcába visz. A helyes álláspont csak az lehet, hogy nemzetünk fennmaradása egy erõs, öntudatos magyarság kialakulásától függ, ezt kell tehát bármi áron és minden eszközzel megteremteni.

A magyarság természeti és szellemi dolgok összessége: földrajzi tényezõk (a Kárpát-medence változatos tájai s éghajlata), embertani és fajtajellegek (sokféle elem egybeolvadása), kulturális örökség, hagyományok, észjárás, jellem, sors, történelem (népek keresztútja!) stb. alkotják. A magyarság az idõk múltán elszakadt testvéreitõl, rokonaitól, s egyedül maradt Európában. Folyton az élet és halál, a lét és nemlét problémáival viaskodott, talán ezért bírt ki minden tragikus csapást. Ha kivirágzott, hamarosan elbukott, viszont a legszörnyûbb helyzetbõl is rövidesen talpra állott. Mi hát a magyar? A népdal szerint: „Se nem szõke, se nem barna, az az igaz magyar fajta.” – meglehetõsen semmitmondó válasz. Megpróbálom hát a magam eszére, tapasztalatára hagyatkozva megfejteni.

A magyar ritkán panaszkodik, jajgat, ábrándozik. Komótosan, szemlélõdve teszi a dolgát; általában konzervatív, becsületes, reális és józan. Tud alkalmazkodni, elfogad és megért másokat, nem akar senkit meghódítani, bekebelezni, elpusztítani. Sokáig hajlandó tûrni és nyelni, ám ha méltóságát, nyugalmát megsértik, felbõszítik s a vesztére törnek („Ne bántsd a magyart!”), vagy õsi jussát kobozzák, bátran nekimegy bárkinek. A magyar nem bonyolult, nem filozofikus, nem pesszimista, nem is primitív. Célszerû, érzelmes, komoly, kevés szóval is beszédes, költõi lelkületû, szemérmes, büszke, lovagias, férfias, szabadságszeretõ, törvénytisztelõ és politikus nép. Ha belsõ feszültségei fölhalmozódnak, vagy tépi a balsors, olykor hajlamos a sírva vigadásra, a bujdosásra, a fölösleges virtuskodásra és szájhõsködésre, a csodavárásra, az oktalan ellenzékiségre és összeesküvésre. Manapság sajnos a tehetetlen beletörõdésre, az önpusztító mozdulatlanságra is.

A magyarság hatalmas érték, ám egyben hivatás és küldetés is. Épp annyi joga van élni, mint bármely más nemzetnek. Semmivel sem pótolható vagy helyettesíthetõ, nélküle szegényebbé válna a világ s az emberi szellem. A magyarság legfõbb célja, feladata, hogy legyen, mert lennie kell! Tehát csak olyan politikát tudunk támogatni, ami a nemzetet mennyiségben és minõségben növeli, fizikai, anyagi, szellemi és erkölcsi téren erõsíti. Szeretnünk kell földünket és fajtánkat, mert a miénk. Szeretnünk kell magyarságunkat, mert ez a sorsunk. Szeretnünk kell múltunkat, javainkat, nyelvünket („Nyelvében él a nemzet.”), hagyományainkat és mûvészetünket; mindazt, amit népünk alkotott: mert nincs más kincsünk ezen a világon! Kötelességünk, hogy minél jobb magyarok legyünk! Meg kell védenünk a magyarságot ellenségeivel, s ha szükséges, önmagával szemben is! Bármily kicsi, jelentéktelen valaki, ha képes megszabadulni bûneitõl, gyarlóságaitól, ha le tudja gyõzni hibáit, és teljes szívébõl-lelkébõl szereti a magyarságot, nyeresége lehet a nemzetnek. Hazánk romlása, a nemzethalál réme egyre fenyegetõbb. Ám ha ez a tiszta tûz, ez a nemes szenvedély, ez az önfeláldozás lobog bennünk, a magyarság élni fog akkor is, ha mi már nem leszünk!

* * *

Egészen bizonyos, hogy a magyarságnak föltétlen köze van az emberiség elsõ magaskultúrájához és annak szétterjedéséhez a földgolyón. Az újkõkortól kezdve a magyarok voltak Európa fõnépe, jóval a görög-római világ elõtt. Minimum 10000 éve a magyarság folyamatosan jelen van a Kárpát-medencében, de ha ez a valódi õshazánk, akkor még régebben is. Az õsmagyarság páratlan kultúrával rendelkezett. Nem volt eredendõen pogány és nomád (utóbbi is csupán sztyeppei vándorlásai során); hanem házakban lakó, letelepedett, földmûvelõ és egyistenhívõ, vallásos nép volt. A kazárok, germánok, latinok, szlávok és egyéb populációk tanultak tõlünk, és vették át a magyarság fejlettebb kultúráját, nem pedig fordítva.

A világ talán egyedül megmaradt õsnyelve a magyar! Nem mi integráltuk a közös szavakat és neveket másoktól, hanem azok megváltozott nyelve õrizte meg az õsmagyar nyelv töredékeit. Tehát a magyar nem lehet származék nyelv. A sumérok, szkíták és a hunok (nyelvi alapon is) magyarok voltak.

Kitûnõen alátámasztja a föntieket a híres angol nyelvész, Sir John Bowring véleménye: „A magyar nyelv messze áll magában. Egészen sajátos módon fejlõdött, és szerkezetének kialakulása olyan idõkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Önmagában következetesen és szilárdan fejlõdött nyelv, amelyben logika van, sõt matézis, az erõ, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. A magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskõ, amelyen az idõk viharai karcolást sem ejtettek. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem alkudozik, nem ad és nem vesz senkitõl. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke. Aki megfejti, az isteni titkot boncolgat.”

* * *

Talán nem fölösleges kitekinteni egy kicsit más országokra sem. Néhány szemelvény erejéig vizsgáljuk meg, hogyan látnak bennünket az ellenséges, vagy éppenséggel a tárgyilagosabb krónikások. Meglehet, ez is gyarapítja ismeretünket. Íme így vélekedik a „keresztény” Nyugat (németek, franciák stb.) az õsmagyarokról: „A barbár, hódító magyarok nem emberek, de vadállatok módjára élnek, mert nyers húst esznek, vért isznak és az ellenség szívét kitépik.” Másutt ezt írják: „Néhányan a földet mûvelik, mások olyan szörnyûek és iszonyatosak, hogy emberhúst esznek, és embervért isznak. Semmiféle irgalom nem hajlítja meg õket, semmi kegyesség nem indítja meg bensõjüket. Ördögi fajzat, a Sátán szövetségese.” Egy harmadik így rémüldözik: „Levágták az ellenség fejét, a koponyájából kupát készítettek, és ebbõl ittak.” A negyedik szerint: „Testalkatuk zömök, fejük nagy, szemük kicsiny, orruk tömpe, karjuk lelógó, mint a majmoké. Mindig lovon ülnek, rövid görbe kardot viselnek, és úgy ordítoznak, mint a vadállatok.” Lám, ilyen az egész világot bejáró szittya-vérvád. Ettõl a gyûlöletes képtõl máig sem szabadult meg a magyarság. Most is így festenek le minket a történelmi mûvekben és a tankönyvekben.

Az elfogult, becsmérlõ hangot csak ritkán színezik dicséretek, vagy reális jellemzések. Jobbára csak akkor, ha egyes népek védelmi érdekei megkívánják a magyar segítséget, ha szükségük van a magyarok vitézségére, harciasságára. A bizánci Bajazid szultán véleménye szinte kivételnek számít: a magyarokat „a földkerekség népei közt a legderekabb” nemzetnek tartja. Más írástudók szerint: a magyar nép szereti a függetlenséget, és érzéke van a szellemi és lelki kiválóságok iránt; továbbá elismerik vendégszeretetét, szíves és barátságos modorát. A török hódítás idején a vad, félelmetes magyarok hirtelen a kereszténység nemes védõi, Krisztus atlétái, a hit pajzsai lettek. (Jóval késõbb a pángermánizmus, pánszlávizmus, majd a bolsevizmus gátjai.) Ám a „kegyes” Nyugat hamar felejtett: egyes források szerint Európát nem a magyarok, hanem a németek mentették meg. A magyar csak hadakozni tud, mûveltségre képtelen, továbbá gõgös, önzõ, lusta, szûklátókörû, kétszínû, zsarnok és népnyúzó; csekély kultúrája, tudománya, mûvészete, ipara és kereskedelme csak külsõ (német, szláv) hatás eredménye; a magyar városi életre képtelen, igazi otthona a puszta stb. Talán még a németeknél s a franciáknál is jobban gyûlöltek a csehek, tótok, rácok és oláhok: öntudatra ébredésük után elterjesztették rólunk a turáni féktelenséggel elnyomók mítoszát; akik kóbor-cigány-életet élnek, s Ázsiából elõtört rabló nomádok. Ebben a nyomasztó légkörben üde szigetként a lengyelek jóindulattal néznek minket: testvérüknek tudnak, felismerik nemzeti karakterünk, természetünk, szokásaink hasonlóságát („…egy néppel sem egyezünk annyira, mint a magyarral...”). A „kultúrnépeknél” a cigány képe szorosan összeforr a magyaréval, sõt olykor azonosítják a cigány és a magyar jellemet (ez persze jórészt saját idegenforgalmi propagandánk és filmjeink hibája!). 1848-49-ben végre olyannak látta Európa a magyart, amilyen a valóságban: diadalmas harcaiban a szabadság bajnokának, tragikus bukásában szerencsétlen áldozatnak; a hõsi nemzet képe Petõfi eltûnése, majd Kossuth emigrációja nyomán csak erõsödik. („Lovagok, hõsök és költõk népe a magyar.”) Talán még 1956 után él rólunk hasonlóan kedvezõ kép a világban.

Általában tehát negatív, olykor elismerõ, de legtöbbször hamis, irreális véleményt alkotnak fajtánkról: azaz lóra termett és lovagias, nemes arcélû úri nép, mely örömmel harcol, mulatozik és cigányozik; mindamellett barbár ázsiai jövevény, vad szittya-hun õseire emlékeztet, ezért idegen test a nagy indogermán Európában. S hogy megítélésünk ma se legyen kedvezõbb és hitelesebb, arról gondoskodnak „pártfogóink”. Elsõsorban a hazai és nemzetközi zsidóság (ki-ki ismeretei szerint sorolhatja a neveket!) szüntelen össztüze rendkívül ártalmas: bûnös nép, fasiszták, németbérencek, utolsó csatlósok, följelentgetõk, bosszúszomjasak, szélsõségesek, antiszemiták, primitívek, bõgatyások – ilyesmiket terjesztenek rólunk.

* * *

Az arénák és katakombák ókeresztényeinek hitével és bátorságával, az igazság szigonyával kell küzdenünk a sátáni indulatok s az apokalipszis ellen. A saját köreinkbõl származó vezetõkkel kívánjuk az országot irányítani; olyanokkal, akik a mi életmódunkat gyakorolják, a mi lelkünkkel éreznek, s a mi nyelvünket beszélik. Egy olyan társadalmat szeretnénk, melynek törvényei és szokásai a mi értékeinket, hagyományainkat tükrözik. Ezt a kozmopoliták törzsi széthúzásnak, mi pedig alapvetõ életjognak, valódi szabadságnak nevezzük. Hazánk századok óta európai és magyar; utódaink számára is így kell megõriznünk. Nem mondunk le õsi területeinkrõl és nemzeti javainkról egyetlen jöttment kisebbség érdekében sem, amely holnap talán többség akar lenni. Páratlan szellemi kincseinket és mûveltségünket nem adjuk el egy tál szuperliberális moslékért. Ha az önvédelemtõl bármi okból elállnánk, úgy utat nyitunk a totális pusztulásnak, mely kívülrõl és belülrõl egyaránt fenyeget. Majd ha Izrael beengedi a nem-zsidókat, Finnország és Japán a különféle menekülteket, akkor mi is fogadhatjuk a nem-magyarokat – azaz sohanapján. Akkor majd megnyithatjuk határainkat, de csak akkor. Mert egyébként feloldódunk az idegen bevándorlók tengerében. Bármit ígérnek a pajeszos szirének, hazánk, nemzetünk és anyanyelvünk nem lehet piaci árverések vagy tõzsdespekulációk tárgya!

A hazafiság nem elvont gondolat, nem üres szólam, hanem valóságos kötelesség és élethivatás. A hazafiság nem melldöngetés, nem jelszó és frázis. Nem gyalázkodás, nem kirekesztés és nem gyûlölködés. A hazafiság nem elhaló nyöszörgés vagy reménytelen sóhajtozás, és nem önpusztító ábrándozás. A hazafiság nem ugródeszka, nem üzlet és nem szélhámosság. A hazafiság éber nemzeti öntudattal végzett õrködés. A hazafiság a nemzeti értékek ismerete, megbecsülése és szeretete. A hazafiság a legpozitívabb érzelem, a leghasznosabb magatartás, a legnemesebb cselekvés. A hazafiság szent feladat: Istentõl rendelt munka és áldozat!

* * *

Csak egy egyetemesen megszervezett társadalom alkothat nemzetet. Csak azok a nemzetek juthatnak magasra, amelyek valami nemes célt tûznek maguk elé, s tisztességes módon afelé törekednek. Ez megmaradásuk alapja, s ezzel egyúttal az egész emberiséget is szolgálják. A lusta, öntudatlan, szervezetlen nemzet viszont meghal. A magyarság már annyit tett Európáért, hogy évezredekre megváltotta jogát az érvényesüléshez. Egy barátom mondta nemrég: „A magyarságot a széthúzás tartja össze!”. Aligha igaz ez a kissé morbid elképzelés, mégis elgondolkoztató. Mert nemigen van más nemzet a világon, amelyik ennyi belsõ torzsalkodás után – nem beszélve az állandó külsõ nyomásról – is fenn tudott maradni.

A nemzet szellemi (emberi) közösség, egy közös gondolat („közös ihlet”). Nem lehet beleszületni, el kell sajátítani. Hosszú fejlõdés során az emberi szellem szervezi fokról-fokra, s tagjai ebbe az eszmébe vetett hitükben kovácsolódnak nemzetté. Történelmi képzõdmény is tehát, ezért nemzetenként és koronként változhatnak ismérvei. Egy közösséget, népet az tesz nemzetté, hogy annak tartja magát. Követendõ eszmét állít, s nem puszta ösztönei, szükségletei szerint cselekszik. Maga az eszme változatlan, egyetemes és örök, ezért igen nehezen közelíthetõ meg. Egy nemzet történetének sûrítménye: a nemzeteszme történelme. A nemzetet alkotó tényezõk: a közös származás, nyelv, haza, állam, kultúra és sors.

A nemzet több és más, mint a nép vagy a faj(ta). Az utóbbi egy biológiai fogalom, vagyis természeti kategória. Az erõs keveredés miatt különben sincs ma már egységes, fajilag tiszta közösség, legföljebb bizonyos vérségi homogenitás. (De jobb is így, mert a belterjes tenyészet mindig korcsosuláshoz vezet.) A nép pedig bizonyos azonos lényegi vonásokkal, szellemiséggel, kultúrával rendelkezõ, viszonylag zárt embercsoport (etnikai egység), de még nem nemzet (nem eszmei közösség!). A kettõ elsõsorban az öntudatosság fokában különbözik.

A nyelv, a kultúra, a vallás, az állampolgárság, a haza és a sorsközösség csak egyes megnyilvánulásai a nemzeti lényegnek. Fontosak, de nem perdöntõek, hisz mind csak másodlagos képzõdmények: a már élõ nemzet alkotásai. A nemzet elvileg valamennyiük nélkül meglehet (lásd a határon túli vagy emigráns magyarok, a mohamedán vagy buddhista hitre térõk esetét, az idegen származású aradi vértanúink magyarrá válását stb.). Így maga a sovinizmus (nem tévesztendõ össze az egészséges nacionalizmussal!) is fölösleges és esztelen emberi düh, hiszen pont a fenti külsõségeken alapul. Tipikus példája annak, ha az eszmérõl alkotott fogalom erõsebb a valóságnál. Ebbõl következnek: a nemzeti imperializmus, a kisebbségi politika, az asszimiláció, a kitelepítés stb.

Magyarországon a köznép sokáig nem tartozott a nemzetbe, csak az uralkodó és hûbéresei (vagyis a nemesek). Ezért nálunk sohasem volt nemzetállam vagy népnemzet. Õsi örökség szerint minden népet a maga szokásainak, törvényeinek megfelelõen kormányoztak a többnyelvû birodalomban, tehát messzemenõen megõrizhették sajátságaikat. Ez a tolerancia egyedülálló volt egész Európában. S ez a bölcsesség és emberség ma legfeljebb nevetség, vagy inkább megvetés tárgya „nemzetietlensége” miatt. Ha mi a szomszédainkhoz hasonló nemzetiségi politikát folytattunk volna, akkor ma a Kárpát-medencében nem lenne semmilyen nemzetiség, hazánk egynyelvû, színmagyar állam volna. A világ összes nemzete közt a magyarság (ez a szittya-keresztény nemzet) maradt legtovább hû a keresztény egyetemesség (univerzalizmus) középkori eszméjéhez, ezért védte – hõsi önfeláldozással – egész Európát a pogány hódítók ellen. A magyar sovinizmus (türelmetlenség, idegengyûlölet) – ha volt is ilyen – mindig más sovinizmusok létünket fenyegetõ támadásaira felelt, tehát inkább nevezhetõ önvédelemnek. Bármennyire is idegen tõlünk, úgy tûnik, jövõnk és megmaradásunk érdekében legfõbb ideje, hogy „alkalmazkodjunk” a körülöttünk élõ népek körében mindenütt használatos „nemzeti” politikához.

A magyarság nem boldogság, nem elõny, hanem örök szorongás a létért, a szabadságért, s egy letûnt múlt keserû önérzete. Nem elég magyarnak születni, azzá kell válni, s a magyarságot minden ízében vállalni kell! Nem lehetünk egyszerre hûségesek nemzetünkhöz és idegen hatalmakhoz! A magyarság hivatás, küldetés: sajátságainknak (hagyomány, kultúra stb.) a humánum, a tiszta, örök és egyetemes emberi felé tágítása. A nemzetiesülés és magyarosodás (nem elmagyarosodás értelemben!) tehát szellemi emelkedés! A magyar szellem lényege – a szabadság! Ezért nem süllyedhetünk állati sorba, s nem olvadhatunk be a hódítók közé. Meg kell maradnunk nemzetnek! Ezt az áldozatot várják tõlünk õseink és Európa becsületesebb része. Ezt parancsolja az emberi és az isteni szellem!

Csak a tehetséges, elõrelátó, gerinces politikusoknak szabadna irányítani, hiszen fõ feladatunk az állam és a nemzet összes anyagi, szellemi és morális erõinek egységbe szervezése lenne, az átlagember szükségleteinek megfelelõen. Az állam lényege a hatalom. Célja a társadalom organizációja, békéjének és rendjének biztosítása, megvédése. Az állam lehet a népé vagy a nemzeté, de szembe is kerülhet velük (lásd kommunizmus, vagy napjaink „parlamentáris demokráciája”!). A tiszta államiság (a világnézet, vallás és egyebek társadalomra hagyása, a be nem avatkozás) megvalósítása szinte lehetetlen (sõt olykor kifejezetten káros, álliberális) törekvés.

A néphez, nemzethez tartozás nem hatalmi, hanem érzelmi úton jön létre; védelmet, elõnyt nem nyújthat, csak morális értékeket, szellemi-lelki kincseket, tartalmasabb életet. Aki nem képes elképzelni, hogy más néphez, nemzethez is tartozhatna, az az igazi hazafi! Erõink és gyengeségeink feltárásával, valósághû helyzetelemzéssel, a lehetõségek és érdekek ismeretében kell meghatározni feladatainkat. El kell érni, hogy minden magyar felelõsnek érezze magát minden magyarért, s boldogulását – önzetlenül – csak a közösségen belül keresse. Nem hazaszeretet és nemzeti érzés az, ha akár a legcsekélyebb értékeket is eltapossuk. A magyarság bátor, öntudatos megvallása, a magyar értékek (nyelv, kultúra, jelképek stb.) föltétlen tisztelete a legmagasabb szellemi és erkölcsi cél legyen!

Ma már kevesen mondják nyíltan, hogy fasiszta, alja nép vagyunk, de továbbra is ócsárolnak, s kishitûséget, bûntudatot csepegtetnek belénk, hogy akaratunkat, cselekvõképességünket teljesen megbénítsák. Idegen elnyomóinkkal, a hazugságokkal, sértésekkel, bántalmazásokkal szemben mi mindig „megértést” tanúsítottunk, ahelyett, hogy visszaütöttünk volna mindenért. A világ is ellenségeink rágalmainak ad igazat, ha védekezni se próbálunk, s a tényeket is elhallgatjuk. Nem beszélve arról, hogy újra vérszemet kaphatnak, ami egy általános magyarverésbe és gyilkolásba, szülõföldünkrõl való elûzésünkbe torkollhat. Nem kell, hogy mi támadjunk, de némán tûrni az ütéseket – öngyilkosság! Csak akkor remélhetjük, hogy eltipróink békén hagynak, ha minden esetben visszavágunk. A sajtótól, a pártoktól, az országgyûléstõl és a kormánytól nem sokat várhatunk. A választ nekünk, kárpát-medenceieknek és a magyar emigrációnak kell megadni!

A tömbökben, szigetekben, szórványokban (ám õsei honában!) élõ magyarság, ha már a politikai nemzethez nem tartozhat, legalább autonóm kulturális nemzet(rész) és szellemi haza lehessen. Mivel a magyarság zöme súlyos helyzetben van, égetõen fontos a védelem, a segítõkészség és szolidaritás fokozása, aktivizálása. Az összmagyarság legfõbb érdeke, hogy idegen zsarnokoktól és hazai lakájaiktól független, szabad, önmagának tetszõ életet élhessen, s létszámában, öntudatában, gazdasági és szociális téren is gyarapodhasson. Mindig élesen el kell különíteni a magyar nép, a magyar felemelkedés szükségleteit az uralkodó hatalmak és politikák „szükségleteitõl”. Az elõbbieket feltétel nélkül támogatni kell, míg az utóbbiakat csak megfontolt fenntartásokkal, a magyar érdekekhez pozitívan vagy negatívan viszonyuló tevékenységüktõl függõen.

A legmagasabb rendû tisztesség és becsület, ha vállaljuk népünk sorsát. Azok leszünk a világban, amik önmagunkban. Elcsatolt (megszállt) magyar véreinknek kell az anyagi és erkölcsi támogatás, de a legfontosabb, hogy az egész nemzet életbizalma visszatérjen. Megmaradásunk alapja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni. A kisebbségi helyzetbõl is sorsot, hivatást kell kovácsolnunk; nyomorúságunkból hõsi küldetést. A magyarság, a nemzet fogalmába sokféle ember belefér: jó magyar és rossz magyar egyaránt. De mindig több mint egyedi hordozója, mert túléli, átörökíti azt. Viszont a legkiválóbb szellem se halhatatlan, ha nemzete elvész. Ezért a leglényegesebb számunkra, hogy õrizzük és továbbadjuk a magyarság értékeit, s elkerüljük pusztulását. Ehhez ápolni, bõvíteni kell kapcsolatainkat minél szélesebb körben. Aki magyar létére elszakad nemzetétõl, szélfútta levéllé, gyökértelen fává válik.

Azon kell lennünk, hogy minden jövõnkért felelõsséget érzõ magyar mindenütt olvashassa a folyóiratokat, újságokat, könyveket; megnézhessen, meghallgathasson minden magyar költõt, mûvészt és tudóst; bárki bármit bárhol szabadon elmondhasson és leírhasson. Bármely ideológiai-politikai hatalom, amely a magyarság közé éket próbál verni, tehát nemzeti öntudatunkat, hagyományainkat mételyezi, az mindnyájunkat sért emberségünkben és magyarságunkban. Törekedjünk rá, hogy a jövendõ magyar nemzedékek büszkén, szabadon, tiszta történelmi- és magyarságtudattal, nemzetükért áldozatra készen léphessenek az élet színpadára.

* * *

Az ítéletmondás a história, majd végül Isten dolga… Tehát aki egész életében a jóra, önmagával és nemzetével szembeni kötelességei következetes teljesítésére törekedett, annak nincs félnivalója. „Aki a szegények és elnyomottak útját figyeli, nem tévedhet el az eszmék zûrzavarában.” A megõrzött magyarság ne féltett kincs legyen, hanem eszköz a küldetéshez, vagyis az összmagyarság sorsának javításáért kifejtett küzdelemhez. Ez nem könnyû szórakozás, hanem kemény, céltudatos munka és szolgálat. Kevés csak önmagunk boldogulását keresni. Testvéreink, népünk, nemzetünk jövõjéért tenni, ügyét képviselni a világban – ez az a többlet, amiért élnünk érdemes!

* * *

Megjegyzés: Írásomat jó szívvel ajánlom sokszorosításra és széles körû terjesztésre minden korosztálynak.