A feltámadásról

"Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjök lõn azoknak, kik elaludtak." (Korinthus 15:20)

Krisztus húsvéti feltámadása a keresztény hit kardinális, központi tétele: a raison d'être-je, ami nélkül nincs igazi értelme létezésének. Nem véletlenûl foglalja magában a minden keresztények Apostoli Hitvallásának utolsó mondata, hogy hiszem "a testnek feltámadását és az örök életet".

A mai kereszténység nagy tömegei minden más egyházi tanitást ha még el is hisznek - de éppen ez az egyet nem. Ugyanis ezen a ponton alapvetõ kétségeik támadnak: Ugyan kérem feltámadás?...hiszen a halálban az ember lénye tökéletesen elpusztul: teste elemeire hullik szét, értelme, érzelme, akarata és személyisége semmivé lesz...porrá és hamuvá válik. Ami megmarad az csupán legfeljebb emléke, munkája és az, hogy személytelenül ugyan, de valamiképpen tovább él felmenõiben. Így arasznyi élete folyamán egy kérdés gyötri igazán Madách Ádámjával: "Csak az a vég, csak azt tudnám felejteni!"

Így lesz az Istentõl, a hittõl, a feltámadás vallásától megszabadult ember a halál félelmének foglya egész életében. Ami maradt neki: ez a rövid és kiszámíthatatlan élet a a maga halálos veszélyeivel. Nos, ha ez a helyzet akkor ezt a rövid életet a legteljesebb mértékben ki kell használni - élvezd az életet jelszó alapján - gondolja és teszi a mai ember. S megjelenik a hedonista ember, akinek istene lett a test, a pénz, a hatalom és a sex. E célok elérése érdekében semmi és senki nem számit: kapar, könyököl, és tapos. A másik ember csak egy tárgy élete útján, aki vagy segít, vagy félre kell söpörni. Elfelejti, hogy aki habzsolja az életet az hamarabb pusztul. Az eredmény: atomizált, individualista, önmagát felemésztõ dekadens, tehát pusztuló társadalom, melynek egyedei remény és értelem nélkül elveszve bolyonganak egy kaótikus, idegen és hideg világban.

Ilyenné züllött mára az egykor diadalma keresztény civilizáció!

Ebbõl kiút csak egy lehet: vissza az eredeti forráshoz Istenhez. Ehez azonban keresztény teológiának újra kell gondolnia a mai ember számára néhány alapvetõ dolgot.

Most csak azt nézzük, kicsoda az ember valójában?

A bibliai teremtéstörténet azt az alapvetõ, és más vallásokban is meglevõ alaptételt adja tovább nekünk, azt, hogy az ember Isten teremtménye. Testét a föld porából formálta, de Isten a lelkébõl lelket lehelt belé és ezáltal teszi az embert élõ lénnyé (1 Mózes 2). Így lett az ember test, szellem és lélek. A liberális teológia szerint ez csupán életre keltést jelent. Viszont más teremtmények is élnek enélkül. Ezért itt többrõl van szó: Isten lelke az emberben jelenti az ember különös minõségét, nevezetesen azt, hogy az emberben van valami ami örök, a lelke, ami Istentõl van benne. Teste, szelleme elpusztul a halálban, de lélek, ami Istentõl van az nem. Ez, mivel isteni ezért örök, tehát ez nem pusztulhat el az emberrel. A Prédikátor könyve 12: 9 kijelenti, hogy a halálban: "A por földdé lesz, mint azelõtt volt, a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt". Mindez azt jelenti, hogy minden emberben van egy örök isteni szikra: az istentõl kapott lélek! A nagy kérdés az, hogy ez a lélek miként érkezik vissza Istenhez? Földi bûnnel, vétekkel és szennyel megrakva, vagy a Krisztusi váltságot elfogadva megtisztulva és a megszentelõdés jeleivel? A mai ember minderrõl teljesen megfeledkezett, megtagadta, sõt kivetette magából az isteni lelket, holott ez adja az emberi élet minõsítését! Ugyanis enélkül az ember visszasüllyed az állati szintre - amelyfelé úton van, ha ugyan már megnem érkezett oda.

Mi ez az istenti lélek az emberben?

Jelenti ez az ember istenképûségét, azt, hogy az ember tud különbséget tenni jó és rossz között, van akarata, felelõssége és tud alkotni. Mindez kell a parancs betöltéséhez, hogy tudjon uralkodni a teremtettségen.

Jelenti továbbá az emberben lévõ lelkiismeretet (conscientia), melyrõl a teológia méltán tanítja, hogy az az emberben megszólaló isteni hang. Mely lehet megelõzõ (antecedent), amikor egy tett megtétele elõtt bíztat, vagy éppen tilt, s lehet utólagos (consequent) amely megdícsér, vagy éppen vádolólag lép fel. A mai embere rendszerint nem hallgat a lelkiismeretére, inlább elhallgattatja, megfojtja azt, ha ugyan már ki nem vetette magából.

Megszemélyesített formában az õrzõ angyalt is jelenti. Valami atavisztikus okból, még a hitelen emberi is, ha megmenekûl valami életveszedelembõl - rávágja: "az õrzõ angyalom mentett meg! "A Biblia is de más vallások is tudnak az õrzõ angyalokról. Isten az emberrel egyûtt teremtheti, s adja mellé mintegy tiszta és fényes alteregot - az ember jobbik, kellõ mását, örök mintáját melyen keresztûl üzen, ha ugyan hallgat rá az ember, s amely az emberi élet végén Istenhez tér vissza. S majd a feltámadáskor ez a lélek öltheti fel az új, minõségileg más testet.

Ezt lehet szemlélni Jézus Krisztus feltámadásában. Teste alakját tekintve egy volt a régi hús-vér testével, de anyagát tekintve más: lelki test volt. Teológiai nyelven: a pneumatikus (lelki) teste prioritásra jutott a szarkikosz (hús-vér) testtel szmben, és uralkodot rajta. A feltámadott test magán hordozta a hús test sebeit, s egyébb jellegzetességeit is, amirõl tanítványai felismerték, mint Tamás (János 20:24-29). Ám a pneumaikus test lehetõvé tette, hogy mejelenjen tanítványainak a jeruzsálemi felházban a lezárt ajtók ellenére (János 20:19-23), hogy az emmausi taníványok mellé szegõdjön az úton (Lukács 24:13-31), hogy megjelenjen a galileai tenger mellett tanitványainak (János 20:1-14), hogy még 40 napig tanítsa õket, mielõtt eme pneumatikus, megdicsõült testben felvitetett a mennybe (Ap.csel. 1:1-11).

A Bibliában találunk olyan eseteket, amikor az emeber pneumatikus (lelki) jellege olykor ávillan, átsüt a testi mivoltán. Mózesrõl jegyezték fel, mikor leszállt a Sínai hegyrõl, hozván a törvény két tábláját, hogy "orcájak bõre sugárzott" (2 Mózes 34: 29-35). István vértanúról azt írták, hogy halála elõtt "olyannak látták orcáját, mint egy angyalnak arcáját" (Ap. csel. 6: 15). Jézus Krisztus színeváltozásakor azt jelenetették a szemtanúk, hogy "ruhája fényes lõn, igen fehér, mint a hó" (Márk 9:2-8).

A sírból feltámadott húsvéti Krisztus dekrétum, pecsét és bizonyosság, hogy van feltámadás, s örök élet. Mindennek õ csak "zsengéje" - kezdete, elõképe és példája volt arra, hogy követõi is részesei lesznek az "újteremtés" csodájának.

Más minõségû lesz annak élete, aki a halál félelme helyet a szívében a feltámadás és örökélet hitével és bizonyosságával járja életének útját!

Sáppad, szomorú arcú, hitet és reményt vesztett emertársaink felé bárcsak arcunkról Húsvét újra megtalált értelmének örömfénye sugározna!

Edmonton, 2011 Húsvétján

Dr. Pungur József