Nagypénteki miértek

"Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?"

(Márk ev. 15:34)

Ezek voltak Jézus utolsó szavai a kereszten.

A haldoklók utolsó szavai fontosak, mert ezek õszinték, igazak és megrenditõk. A nagy emberek utolsó szavait ma is feljegyzik. Bizonyára mindenki emlékszik ilyenekre a családból, vagy baráti körbõl. Fontosak, mert ezek végrendeletszerûek.

Figyeljünk most Jézus utolsó szavainak jelentõségére.

Jézus utolsó szavainak mindenek elõtt mély teológiai értelme van. Iste elhagyta saját egyszülött fiát. Miért? Azért mert Jézus az emberiség megmentéséért irgalomból önként magára vette a világ bûneit. Már életében megmondta, azért jött az embernek Fia, hogy: "adja az õ életét váltságul sokakért" (Márk 10: 45). A kereszten az emberiségtõl önként átvett és felvett bûnökért halállal bûnhödik. Már a teremtéskor megmondatott, hogy az embernek mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett erkölcsi lénynek bûneiért bûntetés jár (1Mózes 3). Jézus a maga ártatlan és szeplõtelen életét adta, áldozta oda azzal, hogy miattunk, helyettetünk és érettünk elhordozta az isteni büntetét: halált és Istentõl való elhagyatást, kárhozatot szenvedett.

A kereszten egy csere történt: az emberért Jézus vállalta a helyettes halált, s az ember megkapta az õ tiszta, bûntelen életét! Így lett az ember - amint a klasszikus teológia megfogalmazta, egyszerre: "simul iustus et peccator"- egyszerre megigazult és bûnös, azaz önmagát jóllehet bûnösnek ismerõ, ám Isten elõtt mégis igaznak elismert lény! Ennek felismerése arra indítja az ember, hogy megmaradjon a helyreállitott állapotában megtagadván a bûnt s járja a megszentelõdés útját. Ez állitja helyre az ember helyes önismeretét és önbecsülését. Keresztény az aki elfogadja, hogy Isten elfogadta õt Jézus Krisztusnak a golgotai kereszten hozott helyettes áldozatáért. A megváltó Krisztus által hozott megváltás a keresztény vallásnak az igazi sajátossága, lényege és szíve.

Jézus utolsó szavainak a kereszten mély és fontos egziszteciális jelentõsége is van. "Istenem, miért hagytál el engemet?" - kérdezte Jézus - és kérdezik ezt ma milliók. Ilyen kérdések záporoznak az ég elé: Miért hagyott el Isten? Mért hagytak el az emberek? Miért hagytak magamra azok is akiket szerettem? A szülõm, az élettársam, a gyermekem, a jóbarátom? Miért? Miért vagyok szegény, kifosztott és nyomorult? Miért vagyok beteg, szenvedõ, reménység nélküli? És lehetne folytatni a miérteket. Ez az a pont, ahol sokan megbotránoznak Istenben, meghasonlanak vele és megtagadják, mondván, ha Isten van, akkor ez nem történhetett volna meg velem... A valamikor keresztény nyugat ma tele van ilyen, öklüket az ég felé rázó emberekkel! Ám Jézus halálos szenvedései közt sem szakadt el Istentõl! Õ, aki életében kisértésben, nehéz helyzetben mindig a Szenírást idézte, most, halála óráján a 22.-ik Zsoltár szavait idézi pontosan: "Én Istenem, én Istenem, miért hagyál el engemet?" (2.vers). Jézus tudta, hogy e zsoltár jóslata teljesedik be õrajta. Tudta, hogy Isten elhagyta õt, de õ még ekkor sem hagyta el Istent, hiszen így szólitja meg: "Én Istenem...", s majd utolsó lehelletével ezt kiáltja: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet!" (Máté ev. 23:46).

Egy középkori misztikus ellenfele vita közben azt kérdezte tõle: "Mi lesz, ha a nagy hited ellenére végûl is majd a pokolba kerülsz? Az csendesen így felelet: "Én még ott is, akkor is Istenben fogok bízni!". Vajon Isten egy ilyen embert Pokolra juttattna?

Felhõk alatt és napényben, jóban és rosszban, egészségesen és betegen, életünk minden idején és halálunk óráján - nagy miértjeink között soha ne szakadjunk el Istentõl!

A modern kor embere, miután igencsak elszakadt Istentõl jobban érzi, hogy egyedûl van, magára hagyatlva egy kietlen, hideg, elidegenedett és ellenséges világban. Ezért van méginkább szüksége megváltáasra és Istenre!

Jézus utolsó szavainak a kereszten kollektív jelentõsége is van. Mi magyarok különösen érezzük, hogy mennyire egyedül vagyunk. Ellenséges népek gyûrüje vesz körül, akik mindenféle mondvacsinálr érvek alapján ígényt tartanak szent földünkre, akiknek feleslegesek vagyunk, akikre úgy néznek, hogy kigyomlálandók. Akik, mikor erõsek voltunk ellenségeik elõl bekéredzkedtek vagy beszivárogtak a Kárpátok mögé, szép hazánkba, s mihelyet alkalom kínálkozott mindig ránk támadtak. Mikor pedig gyengék lettünk ránkrontottak és hétfelé szaggattak bennünket. A külföldre szakított vagy szakadt magyarság tehát még jobban átérzi magárahagyatottságát, elhagyatottságát és árvasáságt. Miközben miértekkel vivódnak, visszavonultak, maguknak élõk lesznek és begubózódtak.

Holott Krisztus útján kell járnunk: vállalni a szenvedést, megostroztatást, a csúfolást, a töviskoronát, a szegeket, s mindezek között Istenhez ragaszkodni mint utolsó mentségben; hitben, lélekben és nemzeti tudatban megújúlni, hogy eljöjjön a az egyéni, és nemzeti újjászületés és feltámadás magyar Húsvétja!

Dr. Pungur József