A pap és az útszéli áldozat

A pap és az útszéli áldozat

„...ment azon az úton egy pap...aki azt elkerülé"

(Lukács ev. 10:31)

Az Irgalmas Samaritánusról mondott jézusi példázatnak legalább kettõs üzenete van (Lukács 10:30-35). Az elsõdleges - direkt üzenete a felszínen van: segíteni kell az áldozatul esett felebaráton; idõt, energiát, anyagiakat nem kímélve meg kell menteni a szerencsétlenül járt embert. Keresztyén nemzedékek korokon át így értelmezték - és helyesen - e példázat üzenetét. Ebbõl fakadt a keresztyén szeretetszolgálat intézménye.

Ám van ennek a példázatnak egy indirekt, mélyebben fekvõ szimbólikus, rejtett üzenete is, amit a korabeli hallgatóság megértett, de rejtve maradt minden, e közösségen kívülálló idegen elõtt, s mondjuk meg, számos mai lelki vezetõ elõtt is. Ez pedig a következõ: a kirabolt, majdnem halálra vert, vérzõ, az út porában tehetetlenül vergõdõ áldozat nem más mint Jézus saját népe, amely kifosztottan, megverve és megsebezve, félholtan az elkerülhetetlen végét, a halálát várja. A rablók, akik kifosztották, s halálra sebezték, nem másokok, mint a rájuk telepedett hódítók. Az áldozatot látó s amellett közömbösen elhaladó pap és lévíta nem más mint a népe vallási vezetõi: a papok és a klerikusok, akiknek kötelessége lett volna segítséget nyújtani a szerencsétlenûl járt népüknek, de ezt nem tették azzal a hallgatólagos ürüggyel, hogy "szent szolgálatra mennek a templomba s nem akarták magukat az áldozat vérével megfertõzni". Értették ezt Jézus ellenfelei is, de nem tudtak belõle vádat kovácsolni Jézus ellen, mert Jézus nem nevezte meg expressis verbis sem a népet, sem a rómaikat, csupán a klerikusokat marasztalta el, de határozottan elmarasztalta!

A példázatbeli irgalmas samaritánus nem más mint Jézus - efelõl mindig is megvolt az egyetértés a teológusok között. Õ volt az, aki az emberek között járva, vígasztalt, bíztatott és jót cselekedett: bûnt bocsátott, lelkeket tisztított és betegeket gyógyított. Ám õ nemcsak az egyes, ápolásra szoruló embereken segített. Jézus mint igaz Messiás egész népét akarta szolgálni, a rabságban, kizsákmányolásban levõt, a kifosztottat és halálra szántat. Õ népe felszabadítására törekedett a maga sajátos útján, azaz "belürõl kifelé" szabaddá tenni népét lelkében: bûneikbõl való megtérés, ujjászületés és megszentelõdés által alkalmassá tenni arra, hogy Isten közvetlenül beavatkozzon mellettük a külsõ, politikai szabadság és függetlenség visszanyerése érdekében.

Jézus követõinek - az Egyház népének - a Mester példája minden korban kötelezõ erejû. Népe és nemzete iránti teljes elkötelezettség nélkül az Egyház vagy kultikus közösséggé degradálódik, amely tévesen azt hiszi, hogy egy folytonosan és állandóan bemutatott formális liturgia-istentisztelet az amit Isten kíván, vagy egy olyan vallási társasággá lesz, amely fõ céljának önmagát teszi meg s legfõbb tevékenységét tagjai valláserkölcsi tökéletességre való csiszolásában véli megtalálni. Ez utóbbi esetben az Egyház egy önmaga körül forgó, befelé nézõ vallásos közösséggé deformálódik, amelynek nincs semmiféle felelõssége a kivülállók, a saját népe és nemzete felé. Mindkét esetben az Egyház inkább nevezhetõ egy mai Qumráni Szektának mint Jézus Krisztus Egyházának,

Egyházaink történelmük folyamán eleddig mindig igyekeztek nemzeti politikát folytatani. Nem maradtak közömbösek népük nagy történelmi katasztrófái között. Olyan nagyszerû papokat adott a szenvedõ magyar nép mellé mint Kapisztán Jánost, a nagy szabadságharcainkban a népet vígasztaló, buzditó, eligazító névtelen, egyszerû papokat, s korunkban olyan nagyságokat mint Mindszenty József, Márton Áron, Ordass Lajos és Ravasz László, és sokszáz néphez hû, meghurcolt, bebörtönzött vagy mártíromságot szenvedett papot, lelkészt és szerzetest.

Õk nem mentek el közömbösen a kommunizmusnak, az osztályharcnak és harcos ateizmusnak áldozatul esett népük mellett, mint a példázatbeli pap és lévíta, hanem az Irgalmas Samaritánus példája nyomán mindent megtettek a rabszolgaságba vetett, kizsákmányolt, meggyötört és sok sebbõl vérzõ, halálra szánt nemzetük szenvedései mellet, hanem szenvedéseiket enyhíteni, sebeiket gyógyítani, kétségeesésükben vígasztalni, úttalanságukban útat mutatni igyekeztek - tehát népüket elesettségükben szolgálták, még akkor is, ha ez nekik többnyire megveretést, börtönt jelentett vagy éppen életük feláldozását.

Ezek az igazi pásztorok a másodi világháború követõ nemzeti elnyomás korszaka idején még nagy lelki ébredést is tudtak ébreszteni, mely igen lényegesnek bizonyult a nemzet testi és lelki nyomorúsága gyötrelmes évtizedeinek elviselésében.

Ma a magyar nép egy sorsdöntõ szavazás elõtt áll. A kérdés nem az, hogy kormányváltás-lesz-e vagy nem, hanem az, hogy lesz-e igazi, gyökres, valóban magyar rendszerváltás, amely felváltja a húsz év elõtti félresikerült kísérletet, amelynek eredménye a mai kizsákmányolt, elszegényített, munkanélküli, hátramaradt, kilátástalan és végpusztulása felé tántorgó és csonka anyaország? Vagy önmagunkra találunk végre, vagy önmagunkat pusztítjuk el? - ez ma itt a kérdés! Nem arról kell most a szavazáskor dönteni, hogy vajon egy önmagát túlélni szándékozó párt, vagy egy, az idegen urakat kiszolgáltó párt, vagy éppen két úr között örökösen vacilláló párt jut-e hatalomra, hanem az, hogy végre a magyar nemzeti érdekeket maradéktalanúl megvalósító nemzeti oldal kerül-e uralomra!

A nemzetnek ebben az élet-halál pillanatában úgy tûnik, hogy az Egyház mintha hûvösen távol állna s onnan szemlélné az út porában fetrengõ, kifosztott, sok sebbõl vérzõ és erõtlen áldozatot - saját népét. Segítsége eddig mindössze annyi, hogy messzirõl bölcs tanácsot kiált felé: a keresztyén értékekre emlékeztetve! - s megy közömbösen tovább, hogy végezze a mindenek felett fontos "szent liturgiát!" - mintha õ nem veszne el nemzetével együtt!

A kommunizmus gettóba zárta az Egyházat, mondván, hogy "az Egyház ne foglalkozzon politikával!" De húsz éve már kijöhetett volna onnan, ám kényelmesebb volt bennt maradni, és az Egyház most már mintha önként vette volna magára a távolmaradásnak ezt a olcsó kommunista ürügyét, elfelejtvén, hogy már az ótestamentumi próféták is politizáltak nemzetükért, s Jézus is! Nem kellene-e az Egyháznak példájukat követni, mint ahogy azt a mi idõnkben a lengyel egyház tette?

Valószínûsithetõ, hogy népünk szemében a kommunista éra elatt szenvedõ, de néphez hû maradt egyház hitben és erkölcsben magasabban állt mint az elmúlt két évtizedben.

Ám most nem csupán pártpolitikai kérdés elõtt áll a magyarság, hanem a "lenni vagy nem lenni" végsõ kérdése elõtt - ami nemzetpolitikai ügy! Ha történelmi szolgálatához hû akar maradni az Egyház, akkor most "Irgalmas Samaritánusként" a "rablók kezébe esett" és félholtra vert, halálos sebektõl vérzõ nemzete mellé feltétlenül és nyíltan oda kell állnia! - és a könyörületes emberekkel együtt segíteni, felemelni és gyógyítani szerencsétlenül járt nemzetét, melybõl õ is vétetett, melynek szolgálatára hívatott, s melyhez életre-halálra hozzátartozik.

Ez a mai idõ megkerülhetetlen parancsa!

2010 március idusa.

Prof. Dr. Pungur József