Isten?

Isten?

"Panta rei" - "minden mozog", monták a régi görög filozófusok, ami soha nem volt annyira érvényes mint mai világunkra. Bõ száz éve nemcsak minden mozog elõre-vagy hátra, lassan, vagy inkább gyorsan, hanem minden létezõ létesitmény alatt mozog a talaj, a föld, a fundamentum, s a felépitmények rekesztékei is recsegnek-ropognak. A földrengések korát éljük szószerint is és átvitt értelemben is. Megdönthetetleneknek vélt birodalmak a szemünk láttára omlottak a porba; új társadalmi rendszerek formálódtak könnyben és vérben - és tüntek el a történelem süllyesztõjébe embermilliók átkai közepette; világmegváltó új ideológiák, világszemléletek születtek, s eröltették minden eszközzel a föld népére egy boldogabb világot ígérve, amin mint minden újdonságon kapva-kaptak az ezekre mindig kapható tömegek - hogy aztán becsapottan, kiábrándultan, keserûen vessék el, kétségbeesetten valami újabb után keresve.

Az alapok megrendülése az Egyházat sem kímélte meg. Az északi félteke keleti felén az Egyház történelmének eddig legnagyobb üldöztetését szenvede el az ateista kommunizmus 70 éve alatt. Míg nyugati felén az Egyházat a jóléti társadalom, a szekepticizmus és a kozmopolitizmus rombolta és málasztja. Az egyháznak az egyéni, családi, közösségi és nemzeti életet egykor meghatározó teológiája mára vékony vallásos filozófiai véleménnyé silányult, amibõl sem erkölcsöt, sem életelveket, sem életvitelt formáló és meghatározó erõ már nem sugárzik és nem hat.

Érzékeli az alapok megmozdulását az Egyház világszerte és megkísérli megszilárditani azokat. Vannak, akik a teológiai konzervatívizmusban, mások annak további liberalizálásában vélik a megoldást. Ismét mások a liturgikus mozgalmakban látják a csodaszert: régi zsolozsmák recitálásával, vagy éppen modern zene bevezetésével; ismét mások szeretnék az Egyházat a szociális problémák megoldásának segédcsapatává tenni. Nem tagadható, mindezekben van valami fontos. Ám a probléma gyökere másban van: abban, hogy a modern kor világa sikeresen rombolta le az emberben még meglevõ homályos Isten-képet. Nem csak összetörte, hanem ennek még a szilánkjait is kisöpörte az emberi lélekbõl; istentagadóvá s istentelenné tette. Ebbõl egyenesn következik, hogy ahol nincs istenhit, ott az erkölcs elõbb relativvá lesz, majd teljesen eltünik. Ennek tragikus bizonyítéka mai világunk siralmas állapota.

Az ateista filozófusok és ideológusok kétszáz éve azt sulykolják az emberek fejébe, hogy Isten pedig nem létezik, s ha létezne is, nem lehet Õt megismerni. Ezeknek az embereknek az igehirdetés - legyen az bármilyen mély, szép és megragadó - üresen cseng, mert bennük kétely él afelõl, hogy Isten, akinek nevében beszél az igehirdetõ létezik-e egyáltalán? Mivel léte bizonytalanságban marad a hallgató elõtt, így az ige üzenete nem fogan meg benne, mert a hitetlenség miatt lepereg róla. A világ tele van unalmas igehirdetõkkel és kétkedõ hallgatókkal.

Az Egyháznak, ha megakar újúlni és feladatát betölteni, akkor a 0-pontról kell felépíteni az Isten-képet a mai emberben. Ahoz, hogy az egyház bizonyságtételét, igehirdetését, tanítását az emberek elfogadják ennek felétele az, hogy éljen ismét bennük egy kép Istenrõl. Amint egy vaknak nem lehet a színek szépségét érzékeltetni, mert fogalma sem lehet errõl, éppenúgy hiábavalónak tünik Istenrõl beszélni egy istentelennek.

Létezik-e Isten? - kérdezi ma rejtve vagy nyiltan az emberek nagy többsége. S ha igen, lehet-e létezését bizonyitani? A vélemények megoszlanak. Sokan azt mondják: nem, Istent bizonyitani nem, csak hinni lehet; a hit majd megbizonyitja azt, hogy Õ van. Mégis teológusok és filozófusok minden korban megkísérelték bizonyítani Isten létezését, érveket hozva elõ létezése mellett. Ez lehetséges a Revelatio Generalis azaz Istennek a természetben adott általános kijelentése révén, melyen számos vallás alapult. Ettõl a klasszikus keresztény teológia megkülönbözteti a Revelatio Specialis-t, azaz Istennek a Szentírásban, de legfõképpen Jézus Krisztusban adott speciális kijelentését.

Mivel Istennek a Revelation Generalis-ban adott önkijelentése jelen van a világban, azaz ez az önkijelentés a világ teremtettségében, a gondviselésben és történelmében adott, mivel ezek által önmagát mint teremtõ, fenntartó és világkormányzó Isent jelenti ki. Ezért lehetséges ezekbõl u.n. istenérveket levonni, amit régi, vagy éppen a jelen kor teológusai-filozófusai megfogalmaztak. Nem értelmetlen és ideje elérkezett ezeket újra feleleveníteni, szemügyre venni és tanulni ezekbõl.

Az ontológiai argumentumot, azaz Isten létébõl logikailag levezetett érvet Canterbury Anselm (1033-1109) érsek fogalmazta meg. Õ eléggé bonyolultan adta elõ érvelését, kezdve azzal, hogy Istent lehet a létezõ legnagyobbnak gondolni, s mivel az, szükségszerüen léteznie kell. Alapjában véve azzal érvelt, hogy az Istenrõl alkotott fogalom mint olyan létezik. Igen ám, de ez csak akkor létezhetne, ha a fogalom mögött ott áll Isten valóságos léte. Ha Isten nem létezne akkor nem is lehetne róla semmiféle fogalmunk. Ami nincs, arról fogalom sincs. Viszont egy fogalom léte egyenesen mutat a mögötte álló valóságra. Az istenfogalom Isten valóságos létére utal. Ezt az istenérvet à-priori istenérvnek nevezik, miután nem a tapasztalat, hanem tisztán a logika útján jött létre.

A kozmologiai istenbizonyitékokat, az à-posteriori (tapasztalati) úton létrejötteket, a középkor nagy teológusa Aquinói Tamás, a Doctor Angelicus (1225-1274) gyüjtötte össze és fektette le. Öt ilyen bizonyitékot talált. Az elsõ a mozgás tényébõl indul ki, mondván, hogy mozgás csak ott történik, ha valami okozza azt. A testek maguktól tehetelenek. Ha a mozgás és a mozgató erõk vonalán végigmegyünk, végül kell, hogy találjunk egy õsmozgatót, ami, aki nem más mint Istent. A második bizonyiték a kauzalitás tényébõl ered. Minden okozat mögött egy ok húzódik meg. Nem lehet okozat az azt kiváltó ok nélkül. Ha az ok és okozatok láncolatán végigmegyünk végül is meg kell érkezzünk az õsokhoz: Istenhez. (Arisztotelesznél ez a "mozdulatlan mozgató"). Harmadik érve az esetlegesség és a szükségszerûség fogalmából adódik. Valójában minden teremtmény esetleges, azaz nem szükségszerûen létezik. Mi szükség hozta pld. az embert létre? Nyilvánvaló, hogy ilyet nem találni. Nos, ha minden létezõ csak esetleges, akkor kell lennie egy szükségszerû lénynek melybõl az esetlegesek áramlanak, s ez: Isten. A negyedik érve a tökéletesség fokozatain alapul. Minden létezõ csak különbözõ fokokon bírja a tökéletességet,. Ez arra mutat, hogy kell lennie egy abszolut tökéletes lénynek, vagy inkább egzisztenciának: Istennek, akitõl a létezõk a tökéletességet különbözõ fokokon kapják, s akihez mérten lehet a tökéletesség fokozatait megállapítani. Ötödik érve a nem intelligens lények - állatok -, értelmesnek tûnõ életvitelén alapszik. Ezek nem lennének ilyenek egy felsõbb lény: Isten irányítása nélkül.

A teleológiai istenbizonyitékot a német Wilhelm Liebnitz (1646-1716) fogalmazta meg. Õ a világ célraállítottságából (görögül telos: cél), harmoniájából és szépségébõl következtetett egy legmagasabb intelligencia létezésére - Istenre, aki mindent ily céltudatosan, harmónikusan és szépen rendedzett el, s a világot bölcsen kormányozza.

Immanuel Kant-ot is meg kell említenünk (1724-1804), a königsbergi (ma Kaliningrad) filozófusát, a morális argument megalkotóját. Õ az emberben levõ erkölcsi törvény (lelkiismeret, jóra törekvés, kötelességtudás) alapján következtett Istenre, aki az erkölcsi törvényt belénk helyezte kategórikus imperativuszként - feltétlen parancsként. Õ mondta: "Két csodálatos dolog van a világon: a csillagos ég ott fennt, és az erkölcsi törvény itt bennt!".

Említsük meg az un. Historiai istenérvet, azt, hogy az emberiség minden idõben, mindenütt tisztelt valamifele istenséget; soha nem volt az emberiség istenhit nélkül.

A klasszikus istenérvek mellett még szólnunk kell legalabb három modernrõl. Paul Tillich (1886-1965), korunk egyik nagy teológusa így érvelt: Az ember az egyetlen élõlény, amely tud a maga véges mivoltáról. Errõl viszont nem tudna,
ha nem lenne az emberben egy örökkévaló elem, amelyen az ember lemérheti a maga végességét. Ez az elem Istentõl van. Továbbmenve: ennek az örökkévaló, vagy végtelen elemnek megléte az emberben indirekt módon bizonyítékot nyujt Isten létezésére.

Peter Berger amerikai kortárs szociológus és filozófus "A transzeendens jelei" c. könyvében öt elgondolkoztato érvet sorol fel, amelyek Isten létezését mutatják. Honnan van az emberekben a rend utáni vagy? - kérdezi. A rendre való törekvés egy kaotikus világban egybeesik az egyetemes és isteni renddel. Rámutat arra is, hogy az ember az
örömteli játék közben felszabadul és békességet tapasztal. Ilyenkor az idõ megáll, és a külsõ világ megszünik létezni. Mindez - mondja - az emberen túli természetfeletti világra utal. A reménység - állapítja meg - nem más, mint az ember "Nem"-je a halál és szenvedés felé. A remény több, mint csupán dac és illúzió: a remény a természet-
feletti végsõ beteljesedésre mutat. Amikor az ember - mondja - valami rettenetes bûn következményeivel kerül szembe, akkor nem elégszik meg a bûn elkövetõjével szembeni büntetéssel, hanem örök kárhoztatást követel. Ez is, az idõlegesen túl
valami örökkévalóra mutat. Végül megemlíti a komikumot, azt, hogy amikor az ember nevet, voltaképpen önmagának e világban való bezártságának komikumát fejezi ki. Ez azt is jelenti, hogy a bezártság nem végleges, s egyszer el fog múlni. Ez is a transzcendens (Isten) egyik jelének fogható fel.

Megkisérelhetünk istenbizonyitékot alkotni a matematika segítségével is. A matematika a valóságot tükrözi absztrakt számok segítségével. A természetes számsor tehát szükségszerû és nem esetleges képzõdmény. A számsor elején levõ zéró
is szükségszerû, mert a számsor elsõ jegye a zéróhoz (semmihez) képest állapitja meg magát. Másként kifejezve: a "valami" a "semmihez" képest van. Ám a "zéró" és az "egy"-es szám között különleges kapcsolat van, amely nem létezik más számok között. Ez az, hogy "zéró"-bó1 soha nem lehet "egy" és forditva, "egy" soha nem lesz "zeró"-vá, még akkorsem, ha végtelenül osztanánk. Míg az "egy" fejlõdhet "kettõ"-vé pld. szorzás útján, "zeró"-bó1 "egy" nem lehet szorzás, csak valami alkotó akció réven. Más szóval: semmibõl valami csak a teremtés aktusa útján lesz. Ez pedig a Teremtõt - Istent - tételezi fel, ha a világmindenség viszonylatába vetitjük ki ezt.

Megkell gondolnunk azt is, hogy Isten nincs jelen a világban, mint más létezõ objektum, amirõl, vagy akirõl érzekszerveink útján tudomást szerezhetünk. Isten, mivel Lélek, következésképpen nem objektívizálja magát, azaz nem zárja be magát egy objektumban, mivel "finitum non capax infinitum", azaz véges nem tudja a végtelent befogadni. Miután az emberi értelem a világ objektumai tükrözésére képes csupán, s mivel Isten mint objektum nincs jelen a világban - ezért lehetséges Isten létének tagadása. Azonban Isten mégis jelen van e világban mint szubjektum, mint lélek, mint minden létezõ alapja, fenntartója és célja. Amint a gondolat nem lálható, meg nem fogható, s mégis ez adja meg emberi voltunkat, éppúgy Isten sem látható, nem tapintható - mégis van, s a világ és az élet értelmét Õ adja meg. A keresztény teológia legszilárdabb és mozdíthatatlan fundamentuma az, hogy Isten az Õ Fiában testet öltött, hogy "objektívizálja" magát, megkönyörülvén rajtunk azért, hogy Fiában lássuk meg ki Õ és milyen Isten.

Kétségtelen, hogy a filozófiai és teológiai istenérvek, a klasszikusok és a modernek, elgondolkoztatóak. Azonban mindezeken az érveken túl mégis csak Isten maga tud meggyõzni valakit a önmaga léte felõl, s csak õ tud benne való hitet, mintegy "szuperadditumot", ajándékozni az embernek.

Dr. Pungur József