Osztályharc?

Osztályharc?

Van. Aki még nem tudná. Más frontokon és más eszközökkel mint régen. Miért nem békül ki a jobb és a baloldal? - kérdik a naívak, hiszen a hatalomért való pártharcban tönkremegy az ország. Miért ez a zsigeri ellenségeskedés? Miért nem ûl le a két fél megegyezni? Miért nincs nagy koalíció? Mert nem lehet, szóba sem jöhet, kizárt. Az osztályharcban nincs különbéke! Nem volt, s nem is lesz! Hogyan lehetne béke fehér és fekete, tûz és víz, önzés és önzetlenség, jó és rossz, istenhit és ateizmus között? Régen osztályharc folyt a tõkések és a proletáriátus, az urak és a szegények, a gazdagok és a kizsákmányoltak között. Ma a frontvonal a konzervatívok és liberálisok, nemzetiek és kozmopoliták, magasabb és alantas értékek követõi, hívõk és hitehagyottak között húzódik.

A baloldal pártjai és követõi olykor elõretörtek, mint az elsõ kommûn alatt 1919-ben, vagy a II.Világháború után. Idõnként visszahúzódva a háttérben készültek fel a hatalom megragadására, mint a Horthy korszak idején, a világháorút követõ három évben orosz szuronyok árnyékában és a rendszerváltás körüli idõkben, hogy aztán visszatérjenek más alakzatokban, de lényegében ugyanazok. Lásd õket az 1956-ot a Forradalom és Szabadságharc leverését követõen, 1990-et a rendszerváltás után, s az elmúlt húsz év nagy részében.

Az elmúlt húsz év nagy iskolapéldája annak, hogy a bukott kommunista rendszer magas és középkáderei, ezek holdudvara miként mentették át magukat az újba, s szerezték vissza az ország feletti hatalmat ügyes taktikával, csalással, hazugsággal, s ha kellett erõszakkal. Ez a levitézlett társaság kénytelen volt ezt megtenni fõleg egziszteniális okokból. Ugyanis a nép bolondításán kívül máshoz nem értettek, tehát éhenhaltak volna. A túléléshez azonban kaméleonszerûen át kellett alakulniuk. Így lett az MSZMP-bõl MSZP, az antikommunisták egy részébõl SZDSZ, s mindkettõbõl a nyugati nagytõke lakájai, a privatizáció bajnokai, az ország kiárusítói, úgy, hogy mindeközben alaposan megszedték magukat. Így lettek a kommunizmus kádereibõl a demokrácia bajnokai. Mit számít az, hogy ezalatt az országot lerombolták, eladósították, jövõjét is elherdálták a modernizáció jelszava alatt.

Kormányzásuk mámorában s meggazdagodás utáni nagy móhóságukban nem vették észre - vagy ideológiai okokból nem is akarták észrevenni -, hogy az ország a nyugati kizsákmányolõ tõke szabad piaca lett. A külföldi tõkesek gyárai, bankjai, üzlethálózatai nyereségét nem fekteti itt be, még töredékét is alig, hanem talicskával tolja ki keresetét az országból külföldi részvényesei gazdagítására, maga után hagyva egy kizsákmányolt, elszegényedett és lerongyolódott országot, amely ma már nem tud külföldi uzsorakölcsönök nélkül még vegetálni sem. Kifizethetelen adósságával eladták az országot, mindenét s még jövõjét is.

Mindez a nyugati hatalmak messzemenõ tervébe illik: Magyarországot piaccá, szegénnyé, és kozmopolitává tenni! Ami nem más mint a négyszázéves elnyomó osztrák uralom céljainak modern változata: Magyarországot gyarmattá, koldussá és németté tenni. Ez szépen illik bele a soha meg nem szünt, de most a háttérbõl már nyiltan elõre rukkolt kisanatant politikájába. Akik Magyarországot továbbra is szeretnék erõtlennek, magyarságtudattól megfosztottnak és fogyó népességgel látni. Mindazért, hogy felse vessék, sõt mihamarabb felejtsék el, hogy Trianonban (1920) és Párizsban (1947) hatalmas területeit és a magyar népnek egyharmadát hajthatták uralmuk alá. Nos, ez ami örökké igazságtalan, nem az, hogy a nemzetiségeink önállósultak. Ezért ma is mindent megtesznek a karmaik közé került magyarság eltüntetésére, mely 3.5-rõl mára már 2.5-millióra fogyott. Eklatáns példája ennek a minap bevezetett szlovák nyelvtörény. Most hozták meg, mert most volt erre alkalmas az idõ egy szegény, erõtlen anyaországgal, melynek kormánya régen leírta a határontúli magyar tömböket, s amelynek kinyilvánított célja ez: „Tanuljunk meg kicsinek lenni!" Érezték a szlovákok, ha ezt most nem csinálják meg, késõbb már nem tudják a valószínûleg nemzetibb magyar kormány idején.

A magyarság nagy többsége epedve várja a jövõ évi parlamenti válsztásokat, remélve, hogy ez a 2002 óta tartó öngyilkos politikai kurzus véget fog érni, s valami új, ígéretesebb és jobb fog elkezdõdni. Sõt remény van arra, hogy a nemzet visszatér három ráerõszakolt köztársasága ámokfutásából a modernizált történelmi Alkotmányához, s önmagára talál ismét és felemli büszke fejét. Ám éppen ezektõl fél legjobban a világkormány, a tõkés nyugat, a felébredt kisantant és a hazai baloldal mely véglegesen elveszítheti beláthatatlan idõre a kormányzásnak még a reményét is.

Olyan biztos és lefutott lenne a jövõ tavaszi választás? Egyáltalán nem! Megvan a lehetõsége a szociális és poltikai nyugtalanság további - ha ugyan nem mesterségesen táplált - emelkedésének, sõt zavargásoknak, mely a szükségállapot bevezetését ereményezheti, a választások elhalasztását s kormányrendeletekkel való kormányzást. Mindez alkalmat teremthet a nemzeti oldal lefejezéséhez. S ha - Isten ne adja - polgárháború törne ki? Nem lehet véletlen, hogy mostanában szívárogtatta ki - bizonyára az egyik érdekelt fél - azt az eladdig titkos EU dokumentumot melynek Velseni Szerzõdés a neve, s rendelkezik egy nemzetközi rendõrsereg felállításáról, melyet rendcsinálásra vetnének be olyan EU országokba ahol az esetleg kitört zavargásokkal a helyi rendõri erõk már nem tudnak megbírkózni.

Az ancien régime eddig még csak nagyon ritkán távozott békésen a történelem színpadáról.

Az írás már a falon van!

Edmonton, 2009 szeptember 30

Prof. Dr. Pungur József