A Ficó fickó

A Fico fickó

Persze nem csúfondárosan, csak a tényeket tekintve: egy tizenéves ország tizenéves gondolkodású vezetõje. Úgye 1993-ban születtek meg a mi Felvidékünkön, most tehát 16 évesek – a 16 éves serdülõk minden dacos, ellenkezõ és lázadásos szimptomáival a szülõk felé.

Mármint mifelénk, magyarok felé, akik évszázadokon át mintegy nevelõszüleik voltunk. Az nem számit már, hogy tápláltuk, védtük õket s növekedtek a maguk kis gyermekszobájában az északi hegyeink között, ahová valamikor régen beszivárogtak otthont, biztonságot és megélhetést keresve, egy olyan földön ahol még egy török utazó szerint is a 16.-ik században Nyitráig magyarul beszéltek. Azután a kor szokásai szerint elfogadtak minket mint nagyobb és erõsebb népet, hiszen nem voltak sokan akkor még. Beálltak okosan koronánk alá más népcsoportokkal együtt, mert nekik ez az életet, megtartatást és a jövõt jelentette. Osztoztak sorsunkban, amely kemény volt, tele verejtékkel, szenvedéssel és vérrel. Volt idõ, amikor mellénk álltak, segítettek védelmi és szabadságharcainkban, mert tudták, hogy ha mi veszitünk akkor velünk együtt õk is. Igaz, a 19-ik század vége felé szerettük volna, ha magyarul is megtanulnak. Hiszen akkor ilyen volt az elfogadott nyelvpolitika a nagy nyugati népeknél is. Ugyanakkor iskoláikban anyanyelvüket oktatták, s ezért senkit nem üldöztünk, vagy büntetéssel kényszerítettünk volna nyelvük feladására. Sõt segítettük irodalmi nyelvük fejlesztését, mely a 16.-ik század végén kezdett csak kialakulni: elõbb lutheránus lelkészeink erõfeszítésével, majd a nagyszombati és pozsonyi egyetemeinken. A magyar Bajza József Ignác írta az elsõ szlováknyelvû regényt, s volt a szlovák felvilágosodás meginditója (1780-1820). Egyik legnagyobb költõjük és irodalmi forditójuk a magyar Országh Pál (Pavel) volt (1849-1921), ki ma is nagy tiszteletben áll, és akinek szobra minden nagyobb szlovák faluban megtalálható. Ma hálából az igazságtalanúl alájuk vetett 600 ezres ottani magyarságnak akarják még a hétköznapi anyanyelvük használatát is megtiltani! Azért mert növekedtek nem ûztük õket át a Kárpátok gerincein túlra. Annyira vándoroltak ki a nagyvilágba mint mi a nyomorúságok idején. A 19-20.-ik szátadforduló táján nemcsak területi autonomiájuk tervezése kezdõdött el, hanem társnemzetekként, másokkal együtt az Osztrák-Magyar birodalomba való betagolódásuk is. Mint mondják ezt tervezte a néhai trónörökös Ferenc Ferdinánd. Ám 1914 nyarán Sarajevóban eldördült a revolver, s vele halt meg nagyszabású terve.

Aztán jött Benes tata Masarik nagytatával. Míg hadseregek ölték egymást különbözõ frontokon négy évig, õk rendületlenûl agitáltak nyugaton a monarchia széttrancsírozása érdekében, s egy új, teljesen és talpig demokratikus ország megteremtésén a szétvert birodalom darabjaiból a két kis cseh provincia: Bohémia és Morávia köré. A francia Clemenceaunak nagyon tetszett ez az ötlet, mert tervével egybeváott. Hiszen õ Németországot keletrõl akarta bekeríteni új, tõlük függõ országok alapításával. Végül is a tervet keresztül erõszakolta a Párizs körüli békediktátumokban 1919-1920-ban.

Alighogy megszületett a Czecho-Slovak állam, a már emlitett provinciákhoz csatolva a német-osztrák Sziléziát, a magyar Felvidéket, Csallóközt és Kárpátalját, rögvest beinditották „demokratikus reformjaikat”. Ezek között is kitûnt a földreform – úgye milyen demokratikusnak hangzik? Csakhogy ennek örve alatt a volt Felvidéken megkezdõdött a magyar tuljadonosok termõföldjeinek elkobzása és szlovák meg cseh nemzetiségüeknek juttatása. Kárpátaljára olyan választási törvényt szabtak, hogy csak sokkal több szavazó küldhetett egy képviselõt Prágába mint cseh területrõl. Micsoda demokrácia! Amikor a súlyos emberjogi sérelmeikkel az alájuk vetett, akkor még 1 milliónyi, magyarság a Népszövetséghez fordult – minden esetben azt a választ kapták, hogy nem tehetnek semmit, mert ez „Csehszlovák belügy”.

A harmincas évek végétõl aztán Hitler kezdte el átrendezni Európát, melynek fedõneve a Versailles-Trianoni valós igazságtalanságok kiigazítasa volt, melyrõl a nagy demokráciák 20 évig hallani sem akartak. Nem maradt más hátra mint az erõ, melynek végül is engedelmeskedni kellett. Az Osztrák-Magyar monarchia darabjaiból összetákolt Csehszlovákiának ekkor befellegzett. Csodák csodájára Szlovákia viszont etnikai határain belûlre szabva önállóságot kapott Tisó páter vezetésével. Nosza neki is láttak a színtiszta szlovák állam megvalósitásához. Jaj volt ebben az államban magyarnak, lengyelnek, zsidónak lenni! A zsidókat egyébként állami költségen szállitották ki Németországba!

A szlovákok majd kiugrottak bõrükbõl, s hálából Hitler felé az elsõk között voltak akik hadat üzentek a Szovjetuniónak 1941-ben: hadseregük jó részét a keleti frontra küldve. Aztán amikor fordult a hadiszerencse s a Szovjet gõzhenger feltartózhatatlanúl nyomult Nyugat-Európa felé, a szlovákok habozás nélkül partizánháborút inditottak országalapitó szövetségesük ellen. S láss megint csodát: 1947-ben Párizsban a tágyalóasztalnál már a csehekkel együtt a szlovákok az áldozatok között szerepeltek. Háborús kártéritésre nem kötelezték õket, viszont megkapták megint a cseheket, s kártéritésként háborús szenvedéseikért Benes dekrétumait – azaz szabad kezet az ismét alájuk vetett felvidéki magyarság kollektív háborús bûnösökké nyilvánítására, jogfosztottságára, kifosztására, rabszolga-munkára, kényszerítésére és karhatalommal való elüldözésére.

Aztán addig viháncoltak míg 1993-ban megszabadultak cseh testvéreiktõl, vagy inkább azok tõlük. Persze mindjárt a régi, most már meciári magyarellenséggel folytatták. Miután kezdték magukat beszínlelni az európai közösség frigyébe, figyelmeztetést kaptak nyugatról, hogy monitorizzák õket, s a magyarüldözéssel egy idõre fel kell hagyni. Mikulás Dzurinda propagandából még kormányába is bevette a magyarokat, igaz, hogy ugyanakkor a magyar kedvezménytörvény ellen akkori államtitkára Klebó kézzel-lábbal harcolt. Miután 2004-ben az Európai Unió tagjai lettek, a háttérbõl rögtön elugrottak a szlovák soviniszták: Ficó, Slota, Gasparovic és újult erõvel folytathatták régi mániájukat: az alájuk vetett már a 600 ezerre olvaszott magyarság nyúvasztását. Megyéket rendeztek át úgy, hogy egyben se legyen magyar többség. Majd következett a nyelvtörvényi szigorítás, szoborrongálások, Malina Hedvig ügy; brutális rendõrségi tömeges magyarverés Dunaszerdahelyen; támogatás nyujtás tengerszint feletti magasság szerint; katolikus egyházmegyék átrendezése; magyar katolikus püspök hiánya; és most egy olyan, fõleg magyarokat sújtó nyelvtörvény amely még a 19.-ik században is elfogadatatlan s kereszülvihetetlen lett volna, s ráadásúl mindez ma az Európai Únió egyik tagállamában!

Mivel magyarázható mindez, ha nem a tizenévesek ismerõs szindrómájával? Mert kikkel szemben igyekeznek ezek a felnövekvõ fiatalok önmagukat megtalálni, ha nem elsõsorban a szülõkkel szemben? Eljön az idõ amikor otthon semmi sem jó. A szülõk õsi, ócska, idejétmúlt elveket vallanak, beszédük, cselekedeteik érthetelenek. A szülõi ház fegyelme elhordozhatatlan. Elõbb dac, majd ellenkezés, késõbb ellenséges magatartás, lázadás és kitörés kövekezhet be.

Ez a bibliai Tékozló Fiú magatartása és útja: el a fojtogató légkörû atyai házból; ide az örökséget; s viszek magammal amit csak tudok, s megyek neki a nagyvilágnak, megteremteni önmagamat, értékeimet, világomat, jövõmet ifjan, szabadon, szülõi gyámkodás, védelem és kötelék nélkül. Azt, hogy felnevelt, védett, tanácsolt – mit sem számit már –, hiszen kötelessége volt! Gyûlölök mindent ami rájuk emlékezet; kivetek mindent magamból amirõl õk eszembe jutnak, megtagadom hogy honnan jöttem, milyen kultúrából, nyelvbõl, milyen családi háttérbõl; s ha alkalom adódik visszatérek majd oda, s a saját házukból verem ki õket! Mert ez már nem az õ, hanem az én világom lesz! –Alapjában véve nem errõl van szó?

Mark Twain valami ilyesfélét mondott apjával való viszonyáról: amikor tizenéves volt az öreg ósdi nézeteivel igen zavarónak tünt. Mikor 30 éves forma lett, elismerte, hogy mégiscsak van benne valami. Mire megöregedett rájött, hogy milyen bölcs ember is volt.

A Tékozló Fiú miután elherdálta atyai örökségét, nyomorúságában ilyen elhatározásra jutott: „Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz!”. Életében ez volt a nagy fordulópont. Hazatérésével minden megváltozott: rendezõdött viszonyuk, s mindketten kéz a kézben, együtt egy boldog jövõ felé indulhattak.

Ma két lehetõség áll a Szlovákia elõtt: Vagy perre megyünk a sanda, rosszindulatú és elfogadhatalan új nyelvtörvényük miatt, mely a tõlük való végsõ elhatárolódást fogja eredményezi – az EU nagyobb dicsõségére. Vagy a szlovákság választ egy olyan érett gondolkodású politikust aki megfordul és gyûlölködés, elnyomás, beolvasztás helyett hajlandónak mutatkozik a magyarsággal való bésségre. Bízzunk abban, hogy hamarosan lesz olyan vezetõje a szlovákságnak, aki felimeri jobb, elõnyösebb és gazdagítóbb békességben élni az ottani és a szomszédos magyarsággal, mint patvarkodni, gyûlölködni és ellenségeskedni.

Nehezen, de várjuk ezt az idõt!

2009 augusztus 4

Prof. Dr. Pungur József