Hét szûk esztendõ

Hét szûk esztendõ

Nem a bibliai. A mienk. A bibliairól: elõ kell venni a polcról a poros Bibliát és elolvasni. Azt a természet okozta, bizonyára a nagy szárazság, a föld nem termett és a nép éhezett. Ezt emberek: Gyurcsány és csapata - mesterségesen, szigorúan ideológiai alapon - bár a föld termett mint azelõtt, csak annak és a munkának gyümölcse tünt el nyomtalanúl. Mindez hét éve kezdõdött, 2002-ben, hogy bõséggel teli esztendõket ígértek. Azzal a szlogennel, hogy „Magyarország többet érdemel!" Majd két évre rá egy fiatal, dinamikus és karizmatikus ember tünt fel és szólta ígéit s a már-már elalélt Kádár népe és fiókáinak csapata egyszerre feléledt s mellé állt, mert hitt neki. Miért is ne, hiszen milyen jólétet teremtett magának - rövid úton milliomos lett - s most majd ezt fogja tenni az egész országgal. A 2006-os választások elõtt megjelent oldalán két világnagyság: az angol Tony Blair és az orosz Putyin, jelenlétükkel jóváhagyva és szignálva Gyurcsány bõ esztendõket ígérõ programját Igen, igen! - énekelte örömmel táncoló népe. Aktivizálódtak és fiatalos lendülettel, no meg trükkök százaival, hamis ígérgetések tömegével, apró pénzmagok hullogtatásával, utazó szavazóikkal és ezer csalafintasággal hatalomra kerültek.

És nagy elánnal nekikezdtek a hét bõ esztendõ megvalósitásához. Mindenekelõtt a régit kellett eltüntetni az útból, ami még megmaradt a szentistváni országból a Kádár korszak nagy tarolása után. Még azt is lebontották ami mûködött, legyen az intézmény, gazdaság, szociális rendszer, vagy egyház, a meggyengült hit és elalélt erkölcs. A meglevõ lebontása, elakaritása nagy szakértelemmel kezdõdött, hiszen ezt már az „átkosban" megtanulták hogyan kell a „multat végkép eltörölni". Mivel üres államkasszát örököltek, mert elõdje 2002-ben az abban talált több mintháromszáz milliárdot már régen elköltötte a dicsõséges 100 napos programjával. Elõvették hát a privatizációs kártyát és ami megmaradt az állam vagyonából - még a stratégiait is - nosza dobra verték s adták el külföldnek leszoritott áron - hogy abból a „judáspénzt" azért megkapják, amibõl gazdagodni lehetett, s kimenteni az óceán-szigetek adóparadicsomába. Mert azt is jól megtanúlták, hogy a „kommunizmus bõségébe, egyesek hamarabb érkeznek" - jelen esetben a „kapitalzmus bõ esztendeibe" jutnak el hamarab a kiváltságosak. A többi, mármint a maradék többség meg nem számit. Had fogyjanak, pusztuljanak elõsegitett abortuszban, piadesztálra emelt „másságban", megvehetetlen drága gyógyszerek hiányában, nincstelenségben és éhezésben, embertelen szegénységben s tragikus öngyilkosságban - úgyis „túl sok a magyar". Ebbõl talán 4 millió elvisehetõ lenne a szomszédoknak, és kezelhetõ, akiknek mint új uraik cselédjeinek, új gyárak proletárjainak és az új vásárló-plázák fogyasztóinak létezni még egyideig szükségeltetik.

Amikor szinte nem volt már mit eladni - jött a magyar föld, s az is ment és megy a háttérben, csendesen az eltitkolt „zsebszerzõdésekkel". Aztán jött a fölösleges költségek lefaragása: vasúti vonalak, posták, iskolák, orvosi rendelõk, kórházak bezárása. Ehez járult a közüzemi dijak csillagászati magasságba való emelére, az infláció, a növekvõ kamatok és persze az egyre növekvõ, súlyosbodó adók. Eddig a hajdani törökvilágot emlegették, ahol mindenért adót róttak ki a magyarra, még a kéményekért és a kapukért is. Hol van az a szép világ már! Hiszen lassan már a belélegzett levegõért és a kilehelt széndioxidért is várható, hogy adót vetnek ki.

Ma konstatálnunk kell, hogy a beígért bõ esztendõk helyett kaptunk hét szûk esztendõt! Boldog bibliaiak! Ott legalább a hét szûket hét bõ esztendõ elõzte meg. Mi meg csak sorozatban kapjuk a hét szûk esztendõket Mátyás királyunk óta, legalább 500 éve! A csoda az, hogy ezeket sikerült túlélnünk, de alig. Az utóbbi 95 évben az elsõ világháború óta, zsinóron jöttek a szûk esztendõk, oykor egy kis helyközi lélegzetvétellel. Tessék megnézni a minden községben felállitott hõsi emlékmûveket. Csak a két világháború hány millió fiatalembert vitt el, akik családapák lehettek volna vagy voltak. Mennyien pusztultak el a második világháború után genocidiumokban, a Gulágokon, üldöztettek el vagy vádoroltak ki, kevesebbek lettünk nyolc millió aborusszal; csak a 90-es években 100 ezer magyar költözött el a Kárpátmedencébõl, s ez azóta is folytatódik. Az elszakított magyarság úgy-ahogy megõrízte eredeti létszámát, míg új uraik a volt magyar földön legalább négy-ötszörösére szaporodtak, s állandóan növekednek függetlenûl politikai és szociális berendezkedéstõl. 2004-ben kitagadtatták velünk az elszakított tesvéreinket azzal az indokkal, hogy veszélyeztették volna a bõ esztendõinket!

Amit kaptunk az a hét szük, nyomorúlt, lealázó és tragikus esztendõ - amelynek végét még ma sem látni. Persze ehez a megtévesztett magyarság is nagyban hozzájárult. 1990 óta egszerre várta a bõvelkedõ - mondjuk így „amerikai élet" megérkezését - egy varázsütésre. S mivel csak nem akart jönni, kényszeríteni kezdték. Követelték a kormányoktól, trükkösen kikaparták, elorozták, megszerezték másoktól, maguknak. Eközben idividualizálódott, vagyis atomizálódott a társadalom, s szakadt szét gazdagokra és szegényekre. Akik gazdagok, vagy tehetõsebbek lettek azok elkezdték játszani a világpolgárt: utazni, látni, élményeket szerezni. Övék lett a nagyvilág: a görög, a francia, a floridai, az ausztrál és a távolkeleti tengerpart; az ázsiai, afrikai, délamerikai és az arabvilág látványossága, jópénzért felajánlott luxusa. „Élvezd az életet" - lett az íratlan életelv, átvéve az ókor, a renaissance és a mai nyugat hedonisztikus életelvitelét. Eközben eltünt a mértékletesség, az önmérséklet, a szimpátia, a szolidaritás, a morál minimális értékei s a vallásos hitnek a Teremtõhöz kötõ szálai. Mindez eltünt, mert útjában állt bõvelkedésünknek, a bõ esztendõknek. S mit kaptunk? A hét szûk esztendõt! Másként fogalmazva: nem voltunk hajlandók böjtölni másokért - s megkaptuk Istentõl a hét szûk esztendõ kényszer böjtjét - a magunk naívsága, öntelsége, hibái és bûnei miatt! De magunkért is, a magunk jobbulására, megtérésére, a jövendõ bõ esztendõk megérkezésése érdekében is!

Mindebbõl le kell vonnunk néhány alapvetõ konzekvenciát. Elsõsorban azt, hogy mástól ne várjunk segítséget. Meg kell értenünk végre, hogy Kelet nem segített soha: legutóbb a vörös világbirodalom gyarmata lettünk. De Nyugat sem segített. Mi megvédtük õket a török hóditás ellen, s közben tönkrementünk. Mátyás idejében a 4 millióról Buda visszafoglalására 2 millióra fogytunk. Az osztrákok meg kezdték betelepiteni a nemzetiségeket a megürült országba, s ennek eredménye lett a trianoni országrablás. 1956-ban sem mozdult Nyugat, hogy segítene. De mozdult 1990-ben, s jöttek, azt hittük segíteni az új országot felépitését - de mára kiderült, hogy a még meglévõ kizsákmányolására érkeztek bankjaikkal, multinacionális cégeikkel és gazdasági tanácsadóikkal. Egy dologért jöttek ide: kivinni amit munkán révén õk keresetek, felvásárolni mindazt amit csak lehet, s az EU-révén magukhoz kötni és csorbitani, ha ugyan nem elvenni maradék szuverénitásunkat.

Továbbá: meg kell értenünk, hogy mi magyarok egyedûl vagyunk. Mindig is egyedül voltunk. Akikre számitottunk mindig csúnyán kihasználtak, s ráfizettünk nem csak ellenségeinkre, de barátainkra is. Eklektikusan kell viselkednünk az idegenekkel szemben: elfogadni ami javunkra van s elkerülni ami kárunkra lehet. Az ókori elvet is meg kell szívlelnünk: „Ne higgy a Göröknek mégha ajándékkal jön is!"

Itt az ideje, hogy nemzeti megújulásunk érdekében felfedezzük az elfelejtett, sajátos magyar értékeinket. Köztük mindenekelõtt a már-már elfelejtett, ósdinak vélt, csökevénynek nevezett, elerõtlenült, formálisan ugyan még megtarott keresztény/keresztyén hitünk értékeit. Megtalált, megértett és megélt hit nélkül sohasem lesz erkölcsi megújulás, csak más formában megjelenõ folyamatos nyomorúság és vergõdés. Ebben az egyházaknak történelmi felelõségük és feladatuk lenne. Megújult egyének nélkül nem lesz nemzeti megújulás. Enélkül folyatódni fog a nemzet leztüllése és széthullása. Ha pedig nem lesz már nemzet, nem lesz ami megtartsa magyarnak az egyes embert sem. Ha nem lesz megújulás akkor nem csak Erdélyben lesz Bozgor a magyar, hanem saját hazájában is. Akkor nemcsak a Felvidéken szeretnék a Dunába dobni a magyart, hanem a még meglevõ oszágunkban is. Azaz, ha nem születik meg a vallási hiten alapuló magyar szolidaritás az országban élõ magyarok között, s a hazai és az elszakitott, valamint a világban szétszóródott magyarok között, akkor egyáltalán nem lesz élhetõ magyar jövendõ!

Végül parancsoló visszatérnünk a régi ezeréves, megtartó de megújitandó, modernizált történelmi Alkotmányunkhoz. A mai politikai káosz és vergõdés köszönhetõ az 1949-ben ránkkényszerített idegen alkotmánynak. Körülöttünk miden nép új alkományt írt, s fogadott el. Nekünk 1990-ben ígértek újat - amit azóta is elszabotálnak. Pedig nekünk nem kell újat írni, mert van féredobott Alkotmányunk, ezt kell elõvenni, leporolni és hatályba helyezni. Sõt a nyorúságot hozó többszöri köztársaságaink után ideje lenne visszatérni az ezeréves alkotmányos Királyság intézményéhez is. Megújulásunkhoz meg kell találnuk Ázsiában élõ százmilliónyi rokonaikat is, akik vérveszteségünk pótlásában, kultúránk gyökereinek megtalálásában segítségünkre lehetnek, s akiket segíthetünk önrendelkezésükért való küzdelmükben. Merjünk ismért nagyok lenni, mint ahogy azok voltunk. Még van egy talpalanyi földünk, mely alkalmas arra, hogy lélekben, erkölcsben, összefogásban megerõsödve, egymás segítve tapra álljunk, s megerõsödjünk és növedkedjünk ismét. Mindehez most alkalmat nyit Isten, a Történelem Ura. Lehetõséget ad ennek a nemzedéknek arra, hogy elvégezze a reá bízott nemzetmentõ dicsõ munkáját, hogy így szálljon alá majd a múlt mélységébe. Értsük meg: csak rajtunk múlik!

Az embert s nemzetet próbáló hét szûk esztendõk után itt az idõ, s ez most van, hogy együtt imádkozzunk és dolgozzunk a bõséggel, áldásokkal teli magyar esztendõk eljöveteléért!

Edmonton, 2009, március 26.

Dr. Pungur József