Március 15 - 2009

Március 15 - 2009

Pirosbetûs nemzeti ünnepeink közül Március 15 és Október 23 van idõben és történelmünkben hozzánk a legközelebb. Ezekkel a napokkal fémjelzett szabadságharcaink élnek legélénkebben emlékezetünkben.
Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy az idõ és a történelem mélyén van még másik három is: Bocskai Istváné a 17-edik század elején, Thököly Imréé, ugyanannak a századnak a vége felé és II Rákóczi Ferencé a 18-adik század elején. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt 500 évben nekünk öt szabadságharcot kellett megvívnunk nemzeti függetlenségünkért és fennmaradásunkért. Ez az egyetemes emberi történelemnek párját ritkító teljesitménye.
A öt szabadságharc közül négyet a Habsburgok vezette Ausztria ellen kellett megvívnunk. Sajnos õket már a középkor óta hatalmába kerítette és fogva tartotta a német Drang nach Osten – a Kelet felé való nyomulás politikája. Ami egyet jelentett a német hontól keletre esõ területek meghóditásával és bekeblezésével. Nem számított, hogy kik éltek ott, szláv lengyelek, csehek vagy éppen magyarok. A fenti elvbõl következõen a Habsburg uralkodóknak négyszáz évig az volt a fixa ideájuk, hogy nekik Magyarországot osztrák gyarmattá kell tenniük: elnyomni, kizsákmányolni és elnémetesíteni. Lett belõle négy szabaságharc: Bocskaié, Thökölyé, Rákóczié és Kossuthé. Vajon nem lett volna jobb a Habsburgoknak is valahol a tengeren túl gyarmatot szerezni, mint ahogy tették ezt korabeli boldogabb európai hatalmak? Mindegyik elvesztett szabadságharcunk után aztán újult erõvel kezdõdött a magyarság alágyûrése bebörtönzésekkel, megaláztatásokkal és vallásüldözésekkel megtetézve, ráadásul a széleken nagyszámú idegen ajkú népcsoportok betelepitésével a magyar tömbök fellazítására – melynek eredménye a trianoni országrablásbanban érett be.
A világosi fegyverletétel, Haynau rémuralma és a Bach korszak elnyomása után elõbb Solferinónál a francia szövetséggel szemben (1859), majd a poroszokkal vívott háborúban 1866-ban Königgrätznél elszenvedett súlyos vereség miatt Ausztria végül is kénytelen volt a magyarokkal kiegyezni 1867-ben. Ezután olyan “boldog századvég” következett, melyben mindkét nép modernizálódott, megerõsödött és európaivá lett, de amelynek az I Világháború véget vetett. Azonban a négy szabadságharcban a két nép biológiai, lelki és anyagi erõit drámaian megcsappantak. Éppen annyit vesztettek, amennyivel rövidebb idõ alatt megnyerhették volna az I. Világháborút.
Mi magyarok a trianoni békediktátum tükrében láthatjuk, hogy igazában véve mit is vesztettünk a négy szabadságharcban: a történelmi ország 2/3-ának és a magyar lakosság 1/3-ának elcsatolását. A csonka ország tépetten ugyan megmaradt, de magyar népességének drasztikus csökkenése, elszegényedése és elkeseredettsége közepette. A két Bécsi Döntés (1938, 1940) révén kiigazított magyar határok megközelítõen egybeestek akkor a nemzet határaival. E döntések ellen nem volt nemzetközi tiltakozás, mindenki egyszerûen tudomásul vette, hiszen a döntés igazságos volt, és a dokumentumokat az érintett felek aláírták.
A II Világháború befejezésével mégis minden megváltozott mert megnõtt a Szovjetúnió keleteurópai súlya, ezzel együtt alakult stratégiája is. Ennek célja kettõs volt: egyrészt a szocialista-kommunista rendszer megteremtése a hatalma alá került országokban, másrészt a kommunizmus világgyõzelmének elõmozditása, elsõsorban a nyugat-európai országokban, vagy békés úton, vagy akár háborúval.
1956-os forradalmunk és szabadságharcunk elõzményei visszanyúlnak az 1947-es párizsi békeszerzõdésig, ahol Sztálinnak döntõ befolyása volt a kelet-európai államok vonatkozásában. Ami a magyarokat illeti: Sztálin ismerte a magyaroknak a történelem folyamán vívott függetlenségi harcait, s azt, hogy a magyar nem tûr idegen uralmat maga fölött. Azt is tudta, hogy – ha törik, ha szakad – Magyarországon is felépíti a kommunizmust, ám ehhez a rebellióra hajló magyarokat erõtlenné kell tenni, országukat kicsivé kell zsugorítani és – biztos ami biztos – megszállni, hogy meg se kíséreljék az ellenállást, netán rebelliót. Kárpátalját egyrészt azért szerezte meg, hogy onnan õrizze a magyarokat, másrészt, hogy kellõ pillanatban szabad útja nyíljon hadseregének Nyugat felé a Kárpátokon át. Ezért erõszakolta ki a kegyetlen trianoni határok visszaállitását, melyet elõdje Lenin el sem ismert! Ám Sztálin rosszul számított. Nem tudta annyira kicsivé és erõtlenné tenni a magyarokat, hogy 1956-ban fegyveresen szembe ne szálltak volna a szovjet világhatalommal, s ha 12 napra is, de kivívták függetlenségüket. Ezt a forradalmat és szabadságharcot is legyõzhették, amit a nyugati demokráciák segitségnyujtás helyett páholyból néztek. Ám a magyarok tette az egész világ elõtt leleplezte a kommunizmus igazi arcát. A nemzet tudatalattijából elemi erõvel tört fel a szabadság, függetlenség és sajátos értékeihez való ragaszkodás vágya. Végülis ennek lett egy késõi vérszegény eredménye az 1989-1990-es rendszermódosítás.
Levert szabadságharcainknak van még egy keveset emlegetett következménye. Nevezetesen az, hogy mindegyiket a magyaroknak a Kárpát-medencében való rendszeres megaláztatása, sokféle szenvedése, hátrányos megkülönböztetése és méltánytalan kirekesztése követte, amely alapjában véve mindmáig nem változott, csak módosult és finomodott. Mindez azt célozta és célozza, hogy az ezeréves államalkotó magyarság eddig megtartó hitét elvegyék, erkölcsi gerincét megtörtjék, dicsõ multját eltöröljék, büszke szabadságát porba tapossák, s a létszámban legyengült nemzetet valamilyen idegen hatalom béklyójába verjék. Ez eddigelé még nem sikerült!
Most viszont a legjobb úton vagyunk arrafele, hogy ami nem sikerült fegyverrel, árulással, az most sikerüljön pénzzel, a piac eszközeivel, a nemzetközi nagytõke hazai bérenceinek szegõdött ám a “jövõ Magyarországa megteremtõinek” álruhájában grasszáló ügynökei révén. Látásunkat már elhomályosították, gondolatainkat már befolyásolják s érzéseinket már-már sikeresen irányítják és most majdnem a célegyenesben érezhetik magukat, csak egy utolsó erõfeszítésre van még szükségük: gyõzni minden trükk bevetésével, minden srupulózus nélkül és mindenáron az úrnáknál – legkésõbb 2010-ben, s akkor végre megkondithatják a harangot az ezeresztendõs szentistváni Magyarország felett – mert ez az igazi cél és tét!
Sok hibája van magyarságunknak, de a szabadsághoz, függetlenséghez, önrendelkezéshez és a kereszténységhez való ragaszkodás vágyát elvesztett szabadsághacaink dacára soha senkinek eddig még nem sikerült teljesen kioltania a magyarok egymást követõ nemzedékeibõl. Ma sorsdöntõ az, hogy a jelen nemzedék hûen kövesse ebben õsapáik, nagyapáik és apáik nyomdokait. Ennek továbbhagyományozása jövendõ magyar nemzedékeknek a záloga nemzetünk fennmaradásának. Ez minden magyar nemzedéknek kikerülhetetlen ekölcsi parancsa. Ennek felvállalása és teljesitése nélkül meg nem maradt volna nemzetünk eddig s bizonyosan nem fog megmaradni ezentúl.
Ma ezeket nem forradalmakban vagy csatamezõkön kell kikényszeriteni mint azt elõttünk járt dicsõbb nemzedékek tették, hanem Március 15-ödike örök szellemét felidézve – a választási urnáknál! Elõdeink töretlen szellemével tehát, minden patriótának készülnie kell erre, aki magát, családját, munkahelyét, magyarságát, nemzetét és hazáját félti és megmaradását akarván akarja!

Minden magyar nemzedék történelmi feladata volt: megvédeni hazáját ellenségeitõl a csatamezõkön. Meg kell értenünk újra, hogy a haza megvédése olyan szent kötelességünk mint a magunk, családunk és javaink megvédése. Ugyanis, ha nem lesz haza nem lesz aki megvédjen minket, családunkat és javainkat. Hogy mi vár ránk haza nélkül – nézzünk a határainkon túl, az elszakított magyarság tragikus sorsára – akiknek nincs már magyar hazájuk mely negvédené õket! Ha a csonka anyaországban a jelenlegi ország, magyarság és nemzetpusztítás úgy folytatódik ahogy eddigelé, akkor hamarosan beteljesedik a Himnusz végzetes jövendõlése a magyarról: “Szerte nézett s nem lelé honját a hazában”.

– Mert már haza sem lesz, mely otthont, védelmet életet adhatna!

Nekünk – egy puhány nemzedéknek ma csupán egy csekély feladat adott a Sorstól: mindnyájunknak el kell menni – és jól szavazni! a rendszerváltás befejezésére, a nemzeti megújulásra, egy yalódi hazára, mely véd, segít és keblére ölel.

Az ezerszázéves alkotmányos jogfolytonosság helyreállítása, a magyar haza ismételt megteremtése, az Isten, haza, magyarság elveinek alapján – ez az egyerten reménység megmaradásunkra, egy élhetõbb, boldogabb és szebb magyar jövendõre!

Talpra magyar! Hí a haza! itt az idõ most vagy soha!

Dr. Pungur József
A Kárpáti Hasona munkatársa