1989. június 16.

A „NAGY”- temetés

A KÁDÁR-KORSZAK UTOLSÓ KÉT ÉVE

A magyar történelemben 1989-et a fordulat éveként tartják számon. Kétségtelen, hogy nagy változásokat hozott, de egyáltalán nem váltotta be a magyar nemzeti érdekek képviseletéhez fûzõdõ reményeket. Egy reményteli nagy lehetõséget villantott fel, de azután sajnálatos módon a kezdeti átalakulás teljesen kisiklott.

Az átalakulás szükségességével az MSZMP KB és a kormány is tisztában volt. 1988 nyarától a kormány már foglalkozott az 1945-öt követõ koncepciós perek és más jogsérelmek tanulmányozásával, de Grósz Károly és a pártvezetés hallani sem akart az 1956-os Forradalom és Szabadságharc addigi „ellenforradalom” minõsítés újraértékelésérõl, a politikai elitéltek rehabilitásáról. 1988-ban még brutálisan szétverették a június 16-i tüntetést, és az október 23-i megemlékezést is sikerült meghiúsítaniuk.

Viszont Nagy Imre újratemetése elõl nem zárkóztak el. Volt már ilyen, Rajkot is újratemették. A TIB 1988. november 24-én felhívást adott ki. Ebben azt tanácsolta a kivégzettek hozzátartozóinak, hogy a kegyeleti jogokra hivatkozzanak, és kérjék, hogy családtagjaik jeltelen sírokban nyugvó maradványait adják ki. 1988 decemberében a Magyar Nemzetben megjelent Donáth Ferencné Bozóky Éva visszaemlékezése arról, hogy miként csalták tõrbe Nagy Imrét és társait, hogyan hurcolták el õket Romániába.

A FORDULAT ÉVE –1989.

1989-ben rendkívül felgyorsultak az események. Január 28-án Pozsgay Imre – kihasználva Grósz távollétét – az ’56-os forradalmat „népfölkelésnek” nevezte, és nem ellenforradalomnak. Ezzel gyakorlatilag a Kádár-rendszer legitimitását, valamint a felkelés leverésére behívott szovjet haderõ segítség nyújtását kérdõjelezte meg. Ezt nem is bocsátották soha meg Pozsgay Imrének, akit gyakorlatilag kizártak a késõbbiekben a politikai szerepvállalásnak még csak a lehetõségébõl is. Február 11-én az MSZMP Központi Bizottsága – az elõremenekülés taktikáját választva - olyan határozatot hozott, mely lehetõvé tette, hogy az újratemetés ne csak kegyeleti célt szolgáljon, de egyben politikai rehabilitáció és nagyszabású demonstráció is legyen. A párton belül egyre erõsebbek lettek a reformot sürgetõk. Mivel a felgyorsult eseményeket a hatalom már nem tudta volna megakadályozni, ezért igyekezett azok elé menni, mint engedélyezõ és mint kezdeményezõ. Ezért egyes állami vezetõk szerepet kapnak majd a ceremónián, díszõrséget állnak. Egyben az újratemetés tényét igyekeznek összekapcsolni pozitív politikai lépésekkel. A kormány képviselõi elsõsorban a TIB-bel és a hozzátartózókkal tárgyaltak.

A SAJTÓ HÍREI

A Magyar Nemzetben hosszú idõn keresztül tartó cikk és interjúsorozatot indítottak „301-es parcella” címen. Ez igen fontos információk közlését és egyben felvilágosítást is jelentett, hiszen évtizedeken keresztül nyilvánosan még beszélni sem lehetett ezekrõl a tényekrõl, és sokan szinte semmit se tudva, azt hitték el, ami a párt és kormány hivatalos véleménye volt. Viszont azok a tragikus, gyalázatos tények, hogy az áldozatok összedrótozott, hátra csavart kézzel, arccal a földbe dobva, gyakran egymás fölött feküdtek a 301-es parcellában, közvetlenül a dögtemetõ szomszédságában, nagyon sok embert megráztak még azok között is, akiknek a politikai hovatartozása más volt.

POLITIKAI VÁLTOZÁSOK

Nagy Erzsébet 1989. február 17-én bejelentette, hogy az újratemetésre június 16-án kerül sor. A lebonyolításban kiemelkedõ szerepet vállalt a TIB, valamint az ellenzéki szervezetek, akik folyamatosan egyeztettek a párt és állami szervekkel.

Jelentõs események elõzték meg a temetést. Többek között februárban az MSZMP KB ülésén a több párt rendszer mellett foglaltak állást. Márciusban már megalakult az ellenzéki kerekasztal. Áprilisban megszûnt a KISZ. Májusban felfüggesztették a nagymarosi vízlépcsõ építését. Júniusban megkezdõdtek a tárgyalások az MSZMP és az ellenzék között.

Június 14-én Kulcsár Kálmán igazságügy miniszter – két nappal az újratemetés elõtt – bejelentette, hogy az Országgyûlés törvénnyel kíván igazságot szolgáltatni az 1956-ot követõ megtorlás áldozatainak, a kivégzetteknek és meghurcoltaknak. Az igazságügy miniszter közel 300 kivégzettrõl, 15 ezer per felülvizsgálatáról, valamint 12 ezer internáltról szólt, akiknek elégtételt kívánnak szolgáltatni. Ezek közül a Nagy Imre per folyamatban volt, melynél a legfõbb ügyész június 13-án törvényességi óvást nyújtott be. Ma már tudjuk, hogy ezek az adatok lényegesen több embert érintettek. 23.761 elítéltrõl, 16-18 ezer internáltról van tudomásunk, akik táborokba kerültek, a kivégzett áldozatok száma is jóval meghaladja nem a 300-at, de az 500-at is, és ez a szám még ma is csak bõvül. Valamint több, mint kétszáz-ezer ember hagyta el az országot.

„ÖRÖKÖSÖK” SZÜLETÉSE

Az 1989. június 16–i újratemetés katartikus fordulópontnak tekinthetõ.

A hatalmon lévõk részérõl el kellett dönteni, hogy kik képviselhetik a temetésen õket, hogy ne kövessenek el kegyeletsértést. A reformerek, részben segítették az újratemetés ügyét, de már ekkor elkezdõdött az a kaméleon folyamat, az a Janus-arcúság, hogy kezdték magukat Nagy Imre örököseinek tekinteni, mintegy az esetleges változásokra számítva, politikai pályafutásuk legitimációját biztosítani.

AZ ELÕKÉSZÜLETEK HATÁSA KÁDÁR JÁNOSRA

Nem lehet szó nélkül hagyni azt, ami Kádár Jánosban végbement. Egyrészt a fizikailag és szellemileg is válságos állapotba került Kádár János április 12-én váratlanul megjelent a KB ülésén, ahol több, mint egy órán keresztül beszélt összefüggéstelenül. Bár Nagy Imre nevét nem mondta ki, róla, mint „az, azóta elhunyt ember”-rõl beszélt, önmagát nem tartotta bûnösnek, csak bûnbaknak. Három hét múlva a KB Kádárt felmentette érdemei elismerése mellett minden tisztségébõl. Ez rendkívül megviselte Kádárt, aki több alkalommal is összecsomagolva várta, hogy a villából, amelyben lakott, kitegyék. Lelkiismerete nem hagyta nyugodni, rémképek gyötörték. Május végén levelet írt Grósznak, és azt kérte, hogy a Nagy Imre-ügyben legyen bírósági vizsgálat, és állapítsák meg, hogy bûnös-e avagy nem az, és annak megfelelõen járjanak el. Tudta, hogy mikor temetik Nagy Imrét, és egyik látogatójánál rá is kérdezett: „Ma van az a nap?”

A SZERTARTÁS

A temetés lebonyolítására létrejött az un „Június 16. Bizottság”. A kormányzattal tárgyalásokat folytató TIB, ebbe belevonta az ellenzéki pártok képviselõit is. Olyan megállapodás született, hogy a szertartáson politikai szervezet képviseletében nem hangozhat el beszéd, csak az egykori harcos társak mondanak megemlékezést. Különösen vonatkozik ez a „Kádár-rendszer jogutódai”-ra, akik semmilyen formában nem vonhatók be a szertartásba.

Meglepetést okoz, hogy Pozsgay Imre és Németh Miklós PB tagok koszorúzni kívánnak, valamint díszõrséget állni a koporsók mellett. Ezt követõen a KISZ jogutóda a DEMISZ , a Hazafias Népfront, a SZOT, valamint MSZMP-reformkörök is ilyen igényt jelentenek be.

A TIB kompromisszumos megoldásra kényszerült. A háttérben megegyeztek Németh Miklósékkal, hogy részt vesznek a protokoll-koszorúzáson. Az MSZMP nem kapott lehetõséget a részvételre, de az Országgyûlés és a kormány viszont igen. A TIB ugyanakkor a Fideszt felkérte, hogy állítson egy szónokot. Az ifjú Orbán Viktor itt elmondott beszéde történelmi mérföldkõ lett, és máig emlékezetes.

A Hõsök terén 9 órakor kezdõdött a gyászszertartás. A Mûcsarnok lépcsõin 6 koporsót ravataloztak fel, mindegyik mellett díszõrség állt.

5 koporsóban Nagy Imre, Losonczi Géza, Maléter Pál, Gimes Miklós és Szilágyi József hamvai voltak. A hatodik, az üres koporsó - a fellázadt és küzdõ nemzet - szimbolizálta mindazokat, akiket a forradalomban és szabadságharcban való küzdelmeikért kivégeztek.

A súlypont eltolódás már itt élesen szembe ötlõ. Már itt megnyilvánul az, az igyekezet, hogy ’56 szabadságküzdelmeit reform-kommunista tevékenységként kívánják a késõbbiekben meghatározni. Ez a szándék a „Rózsadombi paktum” 16. pontjában konkrétan meg is fogalmazódik. Ez a 16. pont kimondja, hogy csak olyan elemzések, mûvek megjelenése támogatható, melyek a nemzet forradalmát és szabadságharcát reform kommunista törekvésként mutatják be. Ami nem felel meg a valóságnak. Nagy Imre csak október 28-án ismerte el a forradalom gyõzelmét, a rádióban 17.25-kor elmondott híres beszédében. A forradalom pedig, mint tudjuk már október 23-án kitört. A kormány intézkedései pedig köztudottan addig a felkelés leverésére irányultak.

A ravatal elõtt az ország minden részérõl, valamint a világ több tájáról érkeztek, akik kegyelettel kívántak adózni Nagy Imrééknek, és az ’56-os magyar forradalomnak. 10 órakor Sinkovits Imre felolvasta a TIB és az ellenzéki szervezetek nyilatkozatát. Ennek legfõbb gondolatai a következõk voltak. Ez a nap a nemzeti gyász napja, a megemlékezés napja, amikor kegyelettel adóznak mindazoknak, akik 1956-ban életüket áldozták a hazáért. A Hõsök terén hatalmas, többszázezres tömeg volt. Az emberek tízezrei fegyelmezetten helyezték el a kegyelet virágait, a koporsók alatti lépcsõkön.

A protokolláris koszorúzás 11 órakor kezdõdött. Az országgyûlés nevében Szûrös Mátyás, Szentágothai János, a kormány nevében Németh Miklós, Pozsgay Imre és Medgyessy Péter koszorúztak, majd díszõrséget álltak. Ezután az egyházak, diplomáciai testületek, hazai és nemzetközi szervezetek képviseletében koszorúztak.

Fél 1–kor harangzúgással kezdõdött a szertartás. Az egész országban egy percre leállt a közlekedés, megszólaltak a gyárak szirénái, és tülköltek az autók. A Himnusz elhangzása után Nagy Imre 1956. október 30-i rádióbeszédébõl hangoztak el részletek, melyek aktualitással bírtak.

Majd hat gyászbeszéd hangzott el.

Vásárhelyi Miklós a békés átmenet fontosságát hangsúlyozta, a „megbékélés” fontosságát, mai szemmel egyértelmûen a felelõsségre vonás elkerülését, a bûnösök büntetlenségét, majd Mécs Imre az összefogás fontosságára hívta fel a figyelmet. Király Béla az 1956-os Nemzetõrség fõparancsnoka arról beszélt, hogy nem lenne méltó Nagy Imre emlékéhez, „ha sírja szélérõl ujjal mutatnánk gyilkosaira.” Fel kell tárni a bûneiket, „de ennek büntetõjogi következménye nem lehet.”

Zimányi Tibor és Rácz Sándor keményebb szavakkal szóltak. Sõt, talán Rácz Sándor – az 1956-os Munkástanácsok elnökének – beszéde volt az egyik legradikálisabb, mert õ az MSZMP-t néven nevezve õket, az átalakulást leginkább akadályozó erõnek minõsítette. Kimondta, hogy az évtizedeken át elkövetett bûneik soha nem tehetõk jóvá. Zimányi Tibor többek között a következõket mondta: „mindazok, akik törvénysértések elkövetésében érintettek, vagy utólagosan egyetértésüket fejezték ki, önként távozzanak minden közéleti szereplésbõl. Csak ezek után válhat õszintévé és teljessé a nemzeti megbékélés.”

Ma már elmondhatjuk, hogy ez sajnálatosan nem következett be, az viszont megvalósult, hogy büntetõjogi következmények nélkül maradtak a bûnösök. Ez mai napig bántja, az igazságszeretõ embereket.

Az a tény, hogy a bûnösök a közélet aktív szereplõi maradtak, az, hogy az akkori Országgyûlés, és így az igazságszolgáltatás megakadályozta az igazságtételt, meghatározó lett az elmúlt 22 év történéseire. Kirívó példának elég említeni az 50. évfordulón történteket, amikor gyakorlatilag a forradalom leverésének „lejátszása” történt, a rendõri brutalitást, amit a békés megemlékezõkkel tettek, az igazságszolgáltatás szégyellnivaló ítéleteit, amelyek a hatalmon lévõk politikai elvárásait elégítették ki. Mivel a közélet nem tisztult meg, az további erkölcsi mélyrepülést indított el az ország életének szinte minden területén.

1989. június 16-án az utolsó, és egyben döbbenetes szónok, a fiatal, akkor még liberális Orbán Viktor volt, akinek beszéde elhomályosította az elõtte szólókat. Beszédének legfontosabb gondolatai a következõk voltak. 1848 és 1956 céljai hasonlóak voltak, így nemcsak 48-ból, de 56-ból sem engedhetünk. Nagy Imrében és társaiban olyan államférfiakat tisztelnek, „akik azonosultak a magyar társadalom akaratával; akik hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával.”(…) „akik az életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta õket, és bizalmát beléjük helyezte. (…)Mi az õ sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyezhetetlenek.”

A hatodik koporsóban pedig a mostani fiatalok elkövetkezõ évei is ott fekszenek. Beszéde középsõ részét Barátaim megszólítással kezdte, majd így folytatta: Mi értetlenül állunk az elõtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók, ma váratlanul ráébrednek, hogy õk Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt és állami vezetõk, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekbõl oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat.”

Beszédének befejezõ részében utalt Rajk temetésére, az ÁVH-ra. „Ha nem tévesztjük szem elõl 56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdésérõl. Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát. Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni. (…) nem érjük be a kommunista politikusok semmire sem kötelezõ ígéreteivel, nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt, ha akar, ne tudjon erõszakot alkalmazni ellenünk. Csak ezen a módon kerülhetjük el a koporsókat, a maihoz hasonló, megkésett temetéseket.” Beszéde nyílt ultimátumként hangzott.

De az a bátorság, az „elég mersz” két évtized alatt ugyancsak alább hagyott, sõt tova tûnt az életünkbõl.

A TEMETÉS

Mindezt közvetítette a televízió. A Hõsök terén kb. 250 ezer ember gyûlt össze. Az ünnepség fél kettõ tájt ért véget, amikor felcsendültek Erkel Ferenc Ünnepi nyitányának hangjai. A hat koporsót a hatalmas virágtengerrel autókra helyezték, és a hozzátartozók és a vendégek a rákoskeresztúri temetõ 301-s parcellájába kísérték a mártírok hamvait. Itt Darvas Iván és Mensáros László egyenként olvasta fel az addig ismert kivégzettek neveit. Minden név elhangzása után kialudt egy-egy fáklya fénye.

Nagy Imre és az ismeretlen forradalmár koporsóját egymás mellett helyezték el, a többi szabadságharcos között. Társai ünnepi sírhelyen nyugszanak a másik parcellában. Búcsúbeszédeket mondtak Nagy Imre sírjánál: Méray Tibor író és Kopácsi Sándor. A POFOSZ képviseletében Fónay Jenõ és Forgách Ferenc búcsúztak.

Ezután elhelyezték a leendõ ’56-os emlékmû alapkövét. Az egyházak képviselõi ökumenikus áldást adtak a 301-s parcellára. A hat koporsót egyszerre engedték le a sírgödrökbe, a Szózat hangjai mellett. A temetésen már csak egy szûkebb kör vehetett részt.

ÍTÉLET A NAGY IMRE PERBEN

A Legfelsõbb Bíróság július 6-án hirdetett ítéletet a Nagy Imre és társai perben. Az 1958-as ítéleteket megsemmisítette, Nagy Imrét, Donáth Ferencet, Gimes Miklóst, Tildhy Zoltánt, Maléter Pált, Kopácsi Sándort, Jánosi Ferencet, Szilágyi Józsefet, Vásárhelyi Miklóst bûncselekmény hiányában felmentette. Döbbenetes egybeesés, hogy a tárgyalás megkezdésével majdnem egy idõben –június 6-án, 9 óra után néhány perccel - halt meg Kádár János.

Az igazságos igazságszolgáltatás - (Zétényi: Igazságtétel törvény javaslatot elutasították, a sortûz-perek nem úgy történtek, ahogy az elvárható lett volna) - a mai napig várat magára. A bûnösök biológiai és szellemi utódai jelen vannak a közélet minden területén, szégyellni valóan a magyar Parlamentben is.

Úgy az itthoni, mint a brüsszeli képviselõk közt van olyan, aki az 1956-os Forradalmat és Szabadságharcot, melyrõl törvény is rendelkezik, ellenkezõ módon értékeli, azt becsmérli. A tankönyvek is kívánni valót hagynak maguk után. Arról már nem is szólva, hogy egyre gyakrabban találkozunk ’56 értékeinek megmásításával.

A felnövekvõ generációk szinte alig ismerik ’56 igazságát, vérbefojtott nemzetmentõ küzdelmének nagyságát.

„Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?

Ki meri meglátni, ki meri idézni

az igazi arcát?

Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak

Szûk folyosóin a szavak úgy lobognak,

mint az olcsó gyertyák.”

Orbán Éva