Gondolatok október 23-a kapcsán

Nándorfehérvár hõse, Kapisztrán János halálának 500. évfordulóján tört ki az ’56-os magyar forradalom. Mintha a hõsök feltámadtak volna. Csodálatos, felejthetetlen nemzeti összefogás született. Aki nem élte át, annak nehéz ezt az érzést megéreznie, megértenie.

1956. október 23. A bátorság, az öntudat, a diadal napja volt.

Napjainkban többször vetõdik fel a kérdés, hogy 1956. október 23-a netán KGB-s provokáció révén robbant ki. Ha lenne is ennek alapja, egész más lett, mint amit a megszállók tervezhettek. Nem egy könnyen leverhetõ zavargás, hanem forradalom és szabadságharc volt, ami 1956. október 23-án elkezdõdött, ami a magyar feltámadás lehetõségét rejtette magában, ami világtörténelmet is formált. A felkelést kiváltó okok abban az iszonyatos 1945-öt követõ szovjet megszállásban és ÁVH-s rémuralomban keresendõk, melyek a Rákosi-korszakot jellemezték. A kitelepítésektõl a padlás lesöprésekig, a politikai terrortól a szovjet érdekek kiszolgálásáig, a politikai elitéltektõl zsúfolásig megtelt börtönökig, a már egymást is irtó pártemberekig.

Tény, hogy az 1947-s Párizsi Magyar Békeszerzõdés II.fejezet 22.cikkeje értelmében a megszálló Szovjetuniónak csak annyi fegyveres erõ tartására volt joga akkor hazánkban, mely az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonal fenntartásához volt szükséges. Az a tény, hogy 1955. május 15-én Ausztria független, semleges állam lett, azzal járt, hogy a szovjeteknek el kellett hagyniuk Ausztriát. Ez azzal a reménnyel kecsegtette a magyarokat, hogy egy éven belül tõlünk is ki kell vonulnia a megszálló csapatoknak.

Ha elõkerülnének olyan dokumentumok, melyek azt igazolnák, hogy 56 õszén a szovjetek és kiszolgálóik fegyveres zavargásokat akartak kirobbantani hazánkban, annak indító oka, célja egyértelmûen az, hogy a megszálló szovjet csapatok hazánkban maradhassanak.

Ezt látszik erõsíteni Leon Uris is Mittla-szoros címû dokumentum regényében, miszerint Ben Gurion izareli miniszterelnök csak akkor kezd az egyiptomi seregek elleni támadásba, amikor megkapja Budapestrõl a hírt: október 2o-án (!), hogy Budapesten lázadás lesz!

Moszkvában világosan látták, hogy a lengyeleknél és a magyaroknál válságos helyzet alakulhat ki. A Szovjetunió minden eshetõségre felkészült. Egy esetleges lázadás leverésére „Iránytû” néven hadmûveleti terv is készült.

De mi is történt azon a történelmet formáló október 23-án?

Emlékezzünk 1956. október 23-ára!

"...A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon. (...) Csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk azt, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat.”- írja A magyarok vére címû írásában Camus.

„1956. október 23-a örökre be van jegyezve a szabad emberek, a szabad népek krónikáiba. A bátorság, az öntudat, a diadal napja volt” - méltatta 1960. október 23-án J.F. Kennedy, Amerika elnöke, a magyar ’56-os forradalmat.

1956-ban a forradalom és szabadságharcban a barikádnak csak két oldala volt.

Az egyik oldalon a nemzet küzdött a szabadságáért, a másik oldalon azok voltak, akik saját hatalmuk biztosítása érdekében idegen megszállókat hívtak a magyar nemzet ellen segítségül, akikbõl a megszállók hû kiszolgálói lettek évtizedeken keresztül.

Vajon hányan tudják kicsiny hazánkban, hogy kikért és miért szólalnak meg a keresztény világban mindenütt, minden délben a harangok? Tudatosult-e a fél évezreddel késõbbi nemzedékekben, - akiknek fejébe, szívébe lelkébe megpróbáltak 60 esztendõ óta folyamatosan bûntudatot táplálni idegen érdekek szolgálatába szegõdött vezetõi – hogy Európa szívében a magyar nép évszázadokon át védõbástya volt, hogy a maga szabadságküzdelmeivel Európa szabadságát is védte. Mégis, amikor ez a kis nemzet a maga szabadságküzdelmeit vívta, a világ bár elismerte, mindig magára hagyta.

Így volt ez 1956-ban is, amikor a magyar nemzet szabadságharcát vívta a szovjet megszállók és kiszolgálóik ellen. Miközben a nyugati világ bennünket kitartásra bíztatott, Amerika elnöke, Eisenhower a szovjet vezetõk tudomására hozta, hogy szabadkezet kapnak a magyar szabadságharc leverésében. Sõt azt is megakadályozták, hogy a megsegítésünkre szervezett százezer spanyol önkéntes Magyarországra jöhessen.

Szolgalelkû politikusainknak nem ártana erre is emlékezni.

Mi történt 1956. október 23-án?

A vidéki egyetemeken már napokkal korábban tanácskozások, viták zajlottak. A hallgatók megfogalmazták követeléseiket, és az egyetemek küldöttei 22-én a Mûszaki Egyetemen éjszakába nyúló vita után egységes szövegbe foglalták a 14 ill. 16 pontot. Elhatározták a 23-i –lengyelek melletti- tüntetést, miközben a Mûszaki Egyetem épületet körbe zárták az ávósok.

1956 október 23-án az MDP hivatalos lapja, a Szabad Nép "Új tavaszi seregszemle" címû vezércikkében üdvözölte az ifjúság követeléseit. Megjelent Gomulka beszéde teljes terjedelemben, és közölték az Írószövetség felhívását is, melybõl kitûnt, hogy az írók a lengyel változásokkal egyetértenek, de a tüntetést nem helyeslik.

Reggel érkezett haza Jugoszláviából a magyar párt és kormányküldöttség, és azon nyomban üléseztek is. Az ÁVH, a párthadsereg megszervezte a Fõ utcai börtön és a Rádió védelmét. A hatalom bizonytalanná vált, hol engedélyezte, hol betiltotta a tüntetést.

Nagy Imre és barátai Losonczy Géza lakásán tanácskoztak a válságos helyzetrõl. Új vezetést tartottak szükségesnek Nagy Imre miniszterelnöki vezetésével. Talán legérdekesebb momentuma ennek a tanácskozásnak az, hogy Nagy Imre ellenezte a tüntetést.

Október 23-án a fõvárosban három jelentõs helyszín köré csoportosultak a történések, amelyek gyakorlatilag közel hasonló idõpontban zajlanak.

Hol és hogyan zajlott a tüntetés

15 órakor indult a tüntetés a Petõfi-szobortól. A vidéki és fõvárosi egyetemekhez csatlakoznak a Zrínyi, Petõfi katonai akadémiák, valamint a Kossuth Tüzér Tiszti Iskola hallgatói is. Az egyetemisták és tanáraik Pesten a Petõfi-szobornál, a budaiak a Mûszaki Egyetemnél gyülekeztek, és indultak a Bem-szoborhoz. A diáksághoz csatlakoztak a teherautókon érkezõ munkások is. A Petõfi-szobornál Sinkovits Imre tízezres tömeg elõtt szavalta el szívbe markolóan a Nemzeti dalt, és egy diák felolvasta a 16 pontos követeléseket. Innen a Kossuth Lajos utca, Károly körút (Tanács körút), Bajcsy-Zsilinszky út, Szent István körút, Margit hídon keresztül vezet a tüntetõk útja a Bem-szoborhoz. Itt egyesültek a Duna-parton vonuló tízezres budai diáksággal. Az egyetemisták szoros, rendezett sorokban, kart karba fûzve vonultak, hogy provokátorok ne furakodhassanak közéjük. Nemzeti, piros-fehér-zöld színû zászlókat vittek, és hazafias dalokat énekeltek. A Bem-szobornál Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, Bessenyei Ferenc szavalta el a Szózatot. Végül Z. Herbert lengyel író üdvözölte a tüntetõket. Mivel igen rossz volt a hangosítás, a diáksághoz csatlakozó hatalmas tömeg követelni kezdte, hogy Nagy Imre beszéljen a Parlamentnél. Megszülettek az elsõ lyukas zászlók, amelyek azóta a bátorság és szabadságszeretet szimbólumaivá váltak. A nemzeti érzés felülkerekedett a félelmen. Bicskákkal vágták ki a gyûlölt Rákosi-címert a nemzeti zászlókból. Megindult a hatalmas tömeg a Kossuth térre, ahová teherautókon érkeztek a különbözõ gyárak munkásai is. 17 és 18 óra között mintegy kétszázezres tömeg gyûlt össze, és várta Nagy Imrét. A Parlamenthez vonuló tömegben már hangosan szólt a forradalom majd szabadságharc leglényegesebb követelése: „Ruszkik haza!”

A tüntetõk egy része a Rádióhoz ment, hogy felolvassák a hírekben a követeléseket, mások a Városligetbe indultak, a Sztálin-szoborhoz.

Jelszavakat skandáltak: "Vesszen Gerõ! Vesszen Piros! Vesszen az ÁVO!" Küldöttséget szerettek volna bejuttatni a Parlamentbe. Miután a téren kioltották a világítást a sötétben csak a Parlament tetején égõ vörös csillag világított. A tömeg az aznapi Szabad Nép újságokat (Népszabadság elõd lapja) összecsavarta, fáklyákat gyújtott, és skandálni kezdték:

"Oltsák el a csillagot, fogyasztja az áramot!"- mire el is oltották. Nagy Imre csak ezt követõen, 21 óra tájban érkezett, s miután szinte kituszkolták a Parlament erkélyére, szerencsétlen beszédét "Elvtársak!" megszólítással kezdte, mely a tömegbõl ellenszenvet váltott ki.

"Nem vagyunk elvtársak!" Nagy Imre kénytelen volt "Magyarok! Barátaim!"-ra változtatni a megszólítást. Nem sokkal a beszéd után érkezett a hír, hogy a Rádiónál lövik a tüntetõket. A Parlamenttõl, akárcsak a Városligettõl az emberek megindultak a Rádióhoz. A Ruszkik haza! Nem vagyunk elvtársak, a kommunizmus vörös csillag jelképének elutasítása, ’56 alapkövetelményei voltak. Vagyis: szabadságot és függetlenséget, magyar utat, demokráciát!

Így dõlt le a Sztálin szobor

A Dózsa György úton volt a hírhedt Sztálin téren a Sztálin-szobor. A szobor felállítása elõtt itt állt a híres Regnum Marianum templom, a magyarok Nagyboldogasszonyának temploma. A templomot az 1919-es vörös uralomtól való megszabadulás emlékére építették. A hatalmas Sztálin-szoborba sajnos nagyon sok értékes magyar köztéri szobrot beolvasztottak, egyértelmûen azzal a szándékkal, hogy elpusztítsák a nemzeti és keresztény értékeket. A monumentális talapzaton rövid kabátban egyik kezét magasra tartva áll a szovjet diktátor.

Itt inkább a munkásság, és a környezõ lakosság gyülekezett, és a Bem téri tüntetés folytatásaként a résztvevõk egy része is ide jött. Itt is egyre hatalmasabbá duzzadt a tömeg. Alkalmi szónokok szónokoltak, a szovjetek távozása mellett már a gyûlölt zsarnokság szimbólumának, a szobor ledöntésének gondolata is megfogalmazódott.

A szobor ledöntése nagyon nehezen sikerült, mivel a hatalmas csizmákat vasbeton tartotta. Sok sikertelen próbálkozás után végül lángvágókkal segítettek, majd vassodrony kötelekkel, teherautókkal húzták az akkori nevén Gorkij, ma Városligeti fasor irányába. A szobor végül 21 óra 35 perc 32 másodperckor földet ért. A szobor egyik döntõje így emlékszik erre vissza:

"Hatodszor is mentem, és hatodszor is ráraktam a kötelet. Mind a két csizmája körbe volt vágva már. A szoborral csúszkáltam jobbra-balra, a tömeg kiabált, már a tömeg féltett, hogy jövök a szoborral, mivel olyan nagy volt a lengés. Az emberek már annyira bele voltak melegedve a döntésbe.

Mikor leértem, az egyik ember azt mondja, hogy

"Na fogadjunk, hogy most ez a szobor lejön érte!" - Volt egy orosz órája, és letette a földre. Azt mondja: "Fogadjunk, hogy ezt föl fogja venni most a szobor!" - Persze mi röhögtünk mindnyájan, hogy hát milyen hülyeség. A szobor elõtt lent van az óra. Húzzák a szobrot. Az, a könyökbe hajtott jobb kezével ide-oda mozog. Végre megrogyik a jobb lába, egyenesen dõl le, és mintha nyúlna le az óráért. ...Az óra megállt, mikor a szobor összetörte. Itt nincs hazugság. Mindenki, aki ott volt, tudja, hogy ez a pontos idõ." (Schwarcz Gusztáv, '56-ban 18 éves, sportoló).

21 óra, 35 perc, 32 másodpercet mutatott az óra, amikor a szobor ledõlt.

Ezt követõen elszavalták a Nemzeti dalt, és az egybegyûlt tízezres tömeg együtt ismételte az eskü szövegét:"Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!"- majd elénekelték a Himnuszt. A csizmába pedig kitûztek egy kivágott címerû, lyukas nemzetiszínû zászlót.

Ekkor jutott el a térre a hír, hogy a Rádiónál az ávósok lövik a népet, és már áldozatok is vannak. Az emberek teherautókra kapaszkodva vagy gyalog elindultak a Rádióhoz.

A hatalmas szobrot a Körút - Rákóczi út keresztezõdésébe vonszolták, ahol kalapácsokkal apró darabokra törték. Emléknek, mementóként vitték haza, hogy a bátorság és szabadságszeretet legyõzi a zsarnokságot.

Az 50. évfordulóra, erre a helyre állította fel az MSZP-SZDSZ- kormány a mi adónkból a vascsövekbõl készült éket, a Janus-arcú, kozmopolita emlékmûvet, amely sokkal inkább a szabadságharcot leverõknek, mintsem a forradalom diadalának állít emléket. A még élõ szabadságharcosokat az akasztófákra, és a munkásõrök V formátumú, támadó, felvonuló felállására emlékezteti.

Hogyan zajlott a Rádió ostroma

A Rádió esetleges védelmérõl már a tüntetés megkezdése után fél 4-kor 30 felfegyverzett, könnyfakasztó gránátokkal ellátott ávós katonával gondoskodtak. Ezt követõ fél órán belül még két ÁVH-s századot is kirendeltek a Rádió védelmére, mielõtt a tüntetõk odaérnének. Kezdetben 260-280 ávós védte az épületet.

18 órát követõen a Belügy gondoskodott a középületek védelmérõl, és szinte az egész országban egyidõben harckészültségbe helyezték az ÁVH alakulatait, valamint a Néphadsereget is, de utóbbiakra nem mindenütt számíthattak. A piliscsabai és aszódi gépesített ezredet riadóztatták és a fõvárosba rendelték.

20 óra tájt Gerõ Ernõ - miután Hruscsovval tárgyalt -, hírhedt beszédét elmondta a rádióban. Sovinisztának, reakciósoknak, antiszemitáknak, csõcseléknek bélyegezte a tüntetõket. Azóta is, ma is ismerõsen felhasznált jelszavak a hatalmon lévõk részérõl, a nemzetben, hazában gondolkodókkal kapcsolatban. Gerõ beszéde az egész országban felháborodást keltett. Ezt követõen Gerõ a szovjet katonai beavatkozást már sürgette.

A Kossuth téren gyülekezõkkel szinte azonos idõben érkeztek az elsõ tüntetõk a Rádió épülete elé. A diákok a követeléseiket szerették volna megismertetni az egész országgal. Ez nem tetszett a Rádió vezetõinek. Benke Valéria, a Rádió alelnöke intézkedett. Õk nem is érthettek egyet a szovjet csapatok kivonásával és a nemzeti követelések ismertetésével. Végül a diákküldöttséget beengedték, de csak néhány pont felolvasását engedélyezték. Ezt a diákok a Rádió erkélyérõl tudatták a tüntetõkkel, akik ragaszkodtak az összes követelés felolvasásához. A közben hatalmasra nõtt tömegbõl a diákok segítségére sietve – kb. 80 fõ - újabb küldöttség próbált benyomulni az épületbe. A bejutottak egyikét még az elõcsarnokban lelõtte az ÁVH-s õrség, mire a többiek kihátráltak. A gyilkosság futótûzként terjedt a tömegben. A tüntetõk a rácsokba kapaszkodva próbáltak az épületbe bejutni. Néhányukat, akik az ablakon keresztül próbáltak bemászni, az ávósok elfogtak. Elõször könnygázzal próbálták szétoszlatni a tömeget, majd tüzet nyitottak rájuk. A rádióadások ekkor már a Parlamentben mûködõ rádióadóról történtek.

A Rádiónál az ávósok a tömegbe lõttek. Az ÁVH 19 óra 45 perc körül adta le az elsõ riasztólövéseket az épületbõl a felkelõkre.

A Rádiót védõ 260-280 ávós erõsítésére 20 és 21 óra között újabb 300 fõt rendeltek ki, akiknek átmenetileg sikerült a tüntetõktõl a Rádió környékét megtisztítani, és az épületbe bejutni. Majd mentõautónak álcázott gépkocsikban kíséreltek meg fegyvereket juttatni az épületbe, amit a tömeg felfedezett.

.

Zólomy Lászlót - akit egy századdal a HM-bõl rendelték a Rádióhoz - este 9-kor az a tény fogadta, hogy az ávós katonák láncba fejlõdve, civilekre lövöldözve tisztítják meg a Bródy Sándor utcát. A tüntetõk részérõl fegyverhasználatot nem tapasztalt.

21 óra elõtt a Bródy Sándor utcába érkezett még Solymosi János vezetésével Piliscsabáról egy lövész és egy harckocsi-zászlóalj.

A piliscsabai ezred tisztjei, miután bejutottak az épületbe, fegyvertelenül kijöttek, és próbáltak a tömeggel szót érteni, de a Rádióból tüzet nyitottak rájuk. (Nagy Imre beszéde szinte ezzel egy idõben hangzik el a Kossuth téren.)

Solymosi János az épület erkélyéhez támasztott létra tetején beszédet akart intézni a tömeghez, hogy erõszak nélkül távozásra bírja.

N. J. ávós százados ezt úgy értelmezte, hogy a piliscsabaiak átállnak a felkelõkhöz, ezért parancsot adott Solymosi ezredes lelövésére. A Rádió egyik szélsõ ablakából az ávósok célbavették, de helyettesét, Szabó századost találták el, aki belehalt a sérülésekbe.

A piliscsabaiak elvegyültek a tömegben, nem lõttek a tüntetõkre, sõt melléjük álltak, fegyvereik egy részét is odaadták.

A tüntetés spontán felkeléssé alakult. A tüntetõk fegyvereket szereztek, és a magyar nép felkelt a szovjet elnyomás és kiszolgálóik, az ávósok uralma ellen.

A fõvárosban a felkelõk telefonközpontokat, nyomdákat vettek birtokba, valamint behatoltak a fegyvergyártással foglalkozó üzemekbe, és raktárakba. Megpróbálták elfoglalni a Szabad Nép székházat, ahol a pártlap munkatársai üléseznek.

Debrecen

Ezen a napon a fõvároson kívül Debrecenben történtek a legjelentõsebb események.

A debreceni bölcsészhallgatók és fiatal tanáraik valamint a középiskolások már délelõtt 11 órakor tüntettek, munkásokat gyõztek meg, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Délután 20-30 ezer ember tüntetett a BM megyei fõosztálya, az ÁVH elõtt. Az ávósok a fegyvertelen tüntetõkre vezényelték az elsõ sortüzet. A magyar forradalom elsõ halálos áldozatai a debreceni Ács Zoltán, Ádám Mihály és Gorzsás András, harmincan pedig megsebesültek. Ebbõl az is nyilvánvaló, hogy az elsõ puskalövések még a Rádió ostroma elõtt, eldördültek Debrecenben este hat és hét óra között.

Ilyen egységes és fenséges talán még nem is volt ez a nemzet. A fegyverrel küzdõ fõvárosi és vidéki felkelõk mögött ott állt az egész ország a hatalmon lévõ törpe kisebbség kivételével. A fõvárosiaknak teherautókon küldte ajándékként az élelmiszert a vidék.

Az '56-os forradalmat, akárcsak az 1848-ast, a magyar ifjúság vitte gyõzelemre. Fiatal munkások, diákok, egyetemisták fogtak fegyvert, hogy szembeszálljanak a szovjet megszállás és az ávósok uralma ellen, hogy megvédjék a hazájukat.

A hatalmon lévõk megpróbálták vérbe fojtani a felkelést

Október 23-án éjszaka Gerõ Ernõék kérésére a hazánkban állomásozó szovjet egységek bevonultak a fõvárosba. A „segítség kérést” Hruscsov írásban is kérte, amelyet visszadátumozott formában Hegedûs András írt alá napokkal késõbb.

A Szovjetuniót nem érte váratlanul a magyarországi felkelés. Az esetleges lázadás leverésére “Iránytû” (Kompasz) néven hadmûveleti terv is készült. Ekkor hazánk területén öt szovjet hadosztály tartózkodott. A szovjet hadtest-parancsnokság Székesfehérváron székelt, 12 magyar városban csoportosították a fõerõket. Malasenko már október 22-én Budapestre érkezett. Szokolov marsall 21 órakor telefonutasítást adott a szovjet csapatok Budapestre jövetelére.

22 órakor a szovjet csapatok elindultak Kecskemétrõl, Ceglédrõl, Szolnokról, Székesfehérvárról, Sárbogárdról a magyar fõvárosba, ahová éjfél körül meg is érkeztek.

Azonnal megkezdõdtek az összecsapások a felkelõk, valamint az ávósok segítségére jött szovjet csapatok között. Kétezerre becsülik a fegyveresen harcolókat, a VIII. és IX. kerület ellenállását tartják a legerõsebbnek.

Október 23-án éjjel szovjet részrõl 6.000 katona, 290 harckocsi, 120 páncélozott szállító és harci jármû, 156 ágyú bevetésére került sor, ami kevésnek bizonyult, ezért éjfélt követõen további két hadosztály átlépte a magyar határt Románia és Kárpátalja felõl. Budapesten ez által 24-én már 20.000 szovjet katona került bevetésre.

A megszállókat kiszolgáló párt és kormányvezetés a késõ éjszakai órákban megalakította a Katonai Bizottságot, mely mindvégig a forradalom leverésén munkálkodott. Tagjai: Apró Antal, Czinege Lajos, Fehér Lajos, Földes László, Kovács István, Mezõ Imre, Münnich Ferenc, Piros László, Bata István.

A 24-én riadóztatott 5 szovjet hadosztály létszáma: 31.500 fõ, felszereltségük 1.130 harckocsi és önjáró löveg, 615 tüzérségi löveg és aknavetõ, 185 légvédelmi löveg, 380 páncélozott jármû, 3.930 gépkocsi. Valamint riadókészültségbe helyezték a Különleges Hadtest vadászrepülõ és bombázóhadosztályt és a Kárpáti Katonai Körzet vadász és bombázó hadosztályát. 159 vadászrepülõ és 122 bombázó várt bevetési parancsra, hogy a magyar felkelést mielõbb leverjék.

Mindez kevésnek bizonyult. Folyamatosan özönlött be hazánkba a szovjet haderõ.

Az ávósok levezényelték az elsõ sortüzeket. Statárium és kijárási tilalom volt.

November 4-ig a hazánkban tartózkodó 5 Hadosztályhoz, további 17 érkezett. Az RTL bécsi tudósítója szerint, a magyar szabadságharc leverésében 200.000 szovjet katona, 4600 tank, és több száz harci és szállító jármû vett részt. Ez nem egyezik a hivatalosan bevallott szovjet adatokkal, azok lényegesen kevesebbet mutatnak ki, például a rendteremtésben részt vevõ katonák számát 60.000 fõ körül határozzák meg.

A forradalomból már október 24-én szabadságharc lett, mert hadüzenet nélkül, idegen hadsereg támadta meg hazánkat.

Nagy Imre csak október 28-án ismerte el a felkelés jogosságát, addig kormánya nyíltan szemben állt a felkelõkkel.

Visszatérve az elmúlt 20 esztendõ történéseire, október 23-át más események is emlékezetessé teszik

A forradalom 33. évfordulóján 1989. október 23-án kiáltották ki a Magyar Köztársaságot, ez egyben 1956 szabadságharcának elismerése volt, amit 1990-ben elsõ törvényként, törvénybe is iktattak. Nagyon szép idõ volt. A Parlament erkélyérõl Szûrös Mátyás szólt az összegyûlt tömeghez. Szinte szikrázott a napsütésben még a levegõ is. Hit és bizalom, remény kelt a szívekben, hogy véget ért a szovjet-korszak, végre független, szabad és jogállam lesz Magyarország. Az azóta eltelt 20 esztendõ bebizonyította, hogy ez hiú álom volt. Amit rendszerváltásnak neveznek, az, az ország kifosztását, tönkretételét, a nemzeti vagyonának eltékozlását hozta, valamint a széles néptömegek létbizonytalanságát eredményezte. A tagadott Rózsadombi paktum mind a 20 pontját túlteljesítették.

Amikor az Antall-kormányt a Horn-kormány váltotta fel, azt a döbbenetet is meg kellett élni, hogy akiknek örökre távozni kellett volna, visszakerültek a hatalomba. A munkásõrbõl lett miniszterelnök belügyminisztere, Kuncze Gábor alatt ’56 hõsét, Pongrátz Gergelyt a Hõsök terérõl megbilincselve vitték el 1997.november 3-án, és a Kossuth téren demonstráló, az emléksír elõtt imát mondó ötvenhatosokat brutálisan szétverték az intézkedõ rendõrök. Volt, hogy idõs asszonyt két rendõr földön vonszolt ki a sortûzre emlékeztetõ emlékmû mellõl.

Bár a Fidesz-kormány alatt ismét bizakodás volt, és megindult a fejlõdés, gazdasági és más vonalakon is, politikailag, de fõleg erkölcsileg nagyon káros intézkedés volt, hogy a tiltakozások ellenére a Szabadság téren álló szovjet emlékmûvet, a gyalázat emlékmûvét visszaállították.

A reményt, a megindult fejlõdés teljesen visszavetette, hogy 2002-ben megint azok kerültek hatalomra, akiknek örökre távozniuk kellett volna onnan, akik egyértelmûen nem az ország, nem a magyar emberek érdekeit képviselték. Noha igen sokan számítógépes választási csalásról beszéltek, a Fidesz elzárkózott a szavazatok újraszámlálásától, és 3 napon belül megsemmisítették a szavazó cédulákat, amivel ha közvetve is, de elõsegítette az ország tönkretételét. Ha nem volt választási csalás, miért kellett azonnal megsemmisíteni a bizonyítékokat? A szavazócédulák megsemmisítése önmagában egyértelmû bizonyíték. Majd 2006-ban tovább folytathatták a kormányzást. A hatalom birtokában egyre gátlástalanabbá váltak úgy gazdasági, mint politikai intézkedéseik ezt igazolják.

Az 50. évfordulóra készülve, a tiltakozások ellenére - közel egy milliárd forintot elszámolva - vascsövekbõl „alkotott” emlékmûvet állítottak fel, mely még csak véletlenül sem idézi ’56 eszmeiségét, és amely a még élõ szabadságharcosokat az akasztófákra, és a munkásõrök felvonulási alakzatára emlékezteti. Szégyen, de volt 1-2 „ötvenhatos”-nak mondott vezetõ is, aki elárulva bajtársait, asszisztált ehhez.

2006. október 23. az 50. évforduló ünneplésének vérbefojtása, gyakorlatilag 1956. november 4. újrajátszása volt. Délelõtt, a rácsokkal körbezárt Kossuth téren ünnepeltek az évfordulóra meghívott nemzetközi politikai méltóságok a miniszterelnökkel, úgy kb. ötvenhatan. Eljöttek a világ minden tájáról országuk képviseletében elnökök és miniszterelnökök, az 50. évfordulóra, tiszteletet adni az ’56-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak, mely világpolitikai jelentõségû volt, és amit országaik 50 esztendeje cserbenhagytak, kivéve Spanyolországot.

Majd megdöbbentõ gyorsasággal, a tiszteletadás után mindannyian elhagyták Magyarországot. Mint akiknek sietõs dolguk akadt, vagy mintha tartanának valamitõl. Talán nem meglepõ, elvégre a külföldi titkosszolgálatok itteni tevékenysége folytán netán még tudhattak is arról, hogy mi fog történni az 50. évfordulót ünneplõkkel. Úgy is fogalmazhatnék, hogy cserbenhagytak bennünket, akárcsak 1956-ban.

1956-ban vérbefojtották a magyarok szabadságvágyát, leverték a szabadságharcot, 2006-ban pedig az arra emlékezõket. Mintha újrajátszották volna november 4-ét, ’56 leverõinek utódai. S nemcsak az azonosító hiányzott az egyenruhás támadókról, de egyes megtorlók a magyar nyelvtudással is hadilábon álltak.

***

Most 2009-et írunk, s újra október van. Elégedetlenség az országban mindenütt. A hatalmon lévõk nem óhajtanak önként távozni, amíg lehetõség adódik a zsákmányszerzésre. Mindent bevetve próbálnak polgárháborús veszélyt szítani az országban, hogy idõt nyerjenek.

Ma Magyarországon nyílt magyarellenesség van, sõt adminisztratív eszközökkel genocídium zajlik. A rendõrség politikai eszköz a hatalom kezében. A legnagyobb ellenzéki párt pedig kivár.

A Lisszaboni Szerzõdés olvasatlan megszavazása a parlamenti képviselõk részérõl jóvátehetetlen bûn volt, mert e szerzõdés egyben a Velseni Szerzõdést is életbe lépteti.

Ez azt jelenti, hogy már nemcsak a magyar rendõrséggel verethetik le a nemzeti megmozdulásokat.

Jogosan vetõdik fel a kétely: mûködhet-e így egy szabad, független, jogállam? Vagy Magyarország már nem az?

Ha sürgõsen nem következik be döntõ változás a nemzeti érdekek képviseletében,

a létkérdés: mi lesz a magyarok sorsa a saját hazájukban, meddig létezik még: édes hazánk, Magyarország.

Orbán Éva

’56-ot kutató közíró