Az aradi Golgota

A fegyverletétel

1849. augusztus 10-én minisztertanácsi megbeszélésre hívták az Aradon táborozó Görgeyt, aki akkor még nem volt a magyar hadak fõvezére. Kossuth és Görgey közt döntõ megbeszélés zajlott, miközben Temesvár alatt Dembinszky és Bem döntõ csatát vívtak az osztrák fõsereggel. A csatát elvesztettük.

1849. augusztus 11-én Aradon két kiáltványt tettek közszemlére. Az egyikben Kossuth Lajos tudatta a nemzettel, hogy a nemzet életének megmentése egyedül a hadsereg fõvezérétõl, Görgeytõl várható, akinek a kormány átadta a legfõbb polgári és katonai hatalmat. „Az igazság és a kegyelem istene legyen a nemzettel!”-fejezõdik be Kossuth kiáltványa. A másik hirdetményben Görgey tudatta mindenkivel, hogy a kormány lemondott, és minden hatalom az õ kezében összpontosul. Augusztus 12-én már egyeztetések folytak Világoson a Bohus kastélyban a cári hadi követtel a feltétel nélküli fegyverletételrõl, a fegyverletételt Görgey közölte a tábor tisztjeivel is.

Másnap 1849. augusztus 13-án Görgey táborkarával Rüdigerhez indult, hogy tájékoztassa a feltétel nélküli fegyverletétel elfogadásáról. Már naplemente volt, amikor Rüdiger megérkezett a két harcvonalba fölállított sereghez. Ellentmondás nem lehetett. A gyalogság gúlákba rakta fegyvereit, a huszárok leszálltak lovaikról, az ágyúk legénység nélkül egymás mellett sorakoztak. Az annyi küzdelmet, vereséget és gyõzelmet látott „Mária-zászlók” a lefegyverzett magyar csapatok elõtt a földön hevertek.

Ettõl a pillanattól kezdve a magyar fõsereg nem volt többé, foglyok lettek. A lefegyverzett legénységet a számukra kijelölt táborba kísérték. Görgeyt 13-án a kisjenei orosz fõhadiszállásra kísérték, ide érkeztek meg másnap a tisztek is. Innen – a terv szerint -15-én Nagyváradra, Paskievics orosz fõvezér fõhadiszállására kellett volna érkezniük. Görgeyt oda is kísérték, a tiszteket azonban Nagy-Szalontáról Sarkadra, majd Békés-Gyulára kísérték, és az összes tisztet átadták az osztrákoknak. Görgey példáját – más választás nem lévén - elõbb-utóbb követte a többi hadtestparancsnok is. Damjanich is föltétel nélkül föladta az aradi várat a muszkáknak, akik kiszolgáltatták õket az osztrákoknak.

A beláthatatlan következményekkel járó fegyverletétel az egész nemzetet megrázta.

Utolsó napok az aradi várban

A világosi fegyverletétellel meghalt a szabadságharcunk. Gyuláról már a hatalmas gyászmenet indult, amikor a tiszteket az osztrákokhoz vitték, hogy átadják nekik. Aradon pedig már megtörtént a nagy temetkezés.

Az aradi vár Arad városától keletre a Maros folyó bal partján terül el. Három oldalról a folyó kanyarulata övezi. Akkoriban Magyarország egyik legerõsebb vára volt. A vár déli oldalán lévõ kazamatákba a világosi fegyverletétel után több száz foglyot börtönöztek be, közülük sokan rabságukat is itt töltötték le. Sok elítélt, vagy kegyelmet kapott halálraítélt, Kufsteinban és más császári börtönben raboskodott.

A 13 tábornok a vár közepén található négyszögletes emeletes épületbe, a fõõrház négyszögbe került. Ezzel szemben volt a vár- és térparancsnokság, innen 50 lépésnyire a templom.

Mindegyiküket külön szobában helyezték el. A hatlépésnyi hosszú deszka padlózatú szobákban tábori ágy, egy szék, egy fiókos asztal (melyen ettek), egy kis asztal, melyen mosdótál s egy kancsó víz állott, valamint egy tükör volt. Szolgálatukra öt megbízható közlegényt rendeltek ki, akiknek kötelességük volt mindenrõl jelentést tenni a fõporkolábnak, amit nekik a tábornokok esetleg mondtak.

A tábornokokat a hadbíróság szeptember 21-én és 26-án hallgatta ki, ahol példás méltósággal viselkedtek. Ernst hadbírósági elnök példás büntetést ígért, mivel a császárhoz hûtlenek lettek. Mindkét napon ítéletet hoztak.

21-én: Kiss Ernõt golyóra, Vécsey Károly grófot akasztófára ítélték. 26-án a többiek fölött ítélkeztek. Schweidel József kivételével mindenkit akasztófára ítéltek. Mind a 13 tábornokot felségárulásért ítélték el. A Haynauhoz eljuttatott kegyelmi kérvényeket elutasították. Mindössze annyi változás történt, hogy kegyelembõl Dessewffy Aristid és Lázár Vilmos halálos ítéletét golyó általira változtatták.

1849. október 5-én 9 órakor a Haynau által megerõsített hadbíróság ítéletet felolvasták. Az elítéltek mellé lelkészeket rendeltek, és a várban rendkívüli intézkedések léptek életbe. Teljes készenlétet, kijárási tilalmat, megkettõzött õrséget rendeltek el. A másnap végrehajtandó halálos ítéletekhez negyed 6 órára a Wocher-zászlóaljat rendelték ki. A várban még a helyõrség is abban a hiszemben volt, hogy mindössze két személyt fognak kivégezni. Ennyi gyilkosságra senki sem gondolt, arról csak a hadbírák tudtak.

Október 5-én délután 2 órakor a minorita atyák megjelentek a várban, és az elítéltekhez vezették õket. Kivétel nélkül valamennyien levélírással foglalkoztak, hogy utolsó búcsút vegyenek szeretteiktõl. A szobákban két õr volt, az asztalokon két-két égõ gyertya között feszület adott néma, kísérteties, ünnepélyes légkört a sötét börtönszobáknak. Damjanich kivételével – akinek lábtörése ezt nem tette lehetõvé – mindenki tábori ágyáról felugorva, az ajtóban fogadta a lelkészeket, akikkel több órai barátságos beszélgetést folytattak.

Damjanich János tábornok elsõ kérdése Kossuthtal volt kapcsolatos, de a pap nem tudott rá választ adni. „Csak legalább õt óvja meg Isten a mi sorsunktól, így legalább még marad némi remény, hogy hazánknak még egyszer fölvirrad!” „El vagyok készülve, lelkem tiszta s az Isten a tanúm, hogy amit tettem, nem magamért, hanem mint becsületes patrióta a hazáért s mindnyájunkért tettem. Elvakítottak, megcsaltak benneteket. Bocsássa meg nektek az Isten!” Nemsokára õt is meglátogatták a minoriták, akiket lelkesülten fogadott, Kossuthról, Klapkáról, Bemrõl és a haza sorsáról beszélgettek egyfolytában.

Nagy-Sándor József tábornok lángoló gyûlölettel nyilatkozott Görgey eljárásáról és az osztrákokról. „Eleget figyelmeztettem Kossuthot, fájdalom õ nem hitt nekem, míg ideje volt…”

Leiningen-Westerburg Károly gróf, tábornok szeretett feleségérõl, rokonairól beszélgetett a lelkésszel, és németül a következõt is mondta: „Százszor inkábba csatában elesni, mint egy percig osztrák fogolynak lenni!”

Vécsey Károly gróf, tábornok imádott feleségérõl és egészségi állapotáról beszélgetett többnyire, és megjegyezte: ”hogy inkább meghalni akarok, mint e helyen egy esztendeig ülni”.

Lázár Vilmos tábornok is gyöngéden, szeretettel leginkább feleségérõl és gyermekeirõl beszélgetett, és több tábornok-társa felõl tudakozódott.

Lahner György és Pöltenberg Ernõ tábornokok utolsó gondolatai a családjukhoz szóltak.

Knézich Károly tábornok volt talán a legkomorabb, alig szólt. Imádkozott.

Török Ignácz tábornok saját, várerõdítményekrõl szóló munkáját olvasta németül. A lelki atyától Komárom sorsa felõl érdeklõdött. De mivel a minorita-atya nem tudta, hogy elõzõ nap már letették a fegyvert, csak annyit mondott, hogy õk is letenni készülnek a fegyvert. Török Ignácz felsóhajtott, és megjegyezte:”Hát hiába erõsítettem meg úgy!”

Kiss Ernõ tábornok volt a legkevésbé nyomott hangulatban. Utolsó kívánságai közt az szerepelt, hogy „csak legalább egy csatában vezényelhetne még..”. Õ is Kossuth sorsáról tudakozódott.

Schweidel József tábornok könnyezve, öleléssel fogadta Bardócz-atyát. Elmondta, mint rendelé a bécsi fõhaditanács Budára, hogy harcoljon Jellachich serege ellen. Pesten letette az esküt a magyar kormányra katonáival együtt, és mint igaz, hû, magyar hazafi harcolt az esküjéhez és a magyar nemzethez híven. Ártatlannak tartotta magát. Aggodalommal töltötte le, hogy fia, aki kapitányként harcolt, szintén az õ sorsára jut majd, és így feleségének és gyermekeinek nem marad támasza. Fia tõle nem messze volt bebörtönözve, de nem kapott engedélyt, hogy elbúcsúzhasson tõle. Nála lévõ pénzét – miután a pap az õröket kiküldte - átadta a papnak, aki azt a késõbbiekben eljuttatta a családjának.

Aulich Lajos tábornok a gyertyaláng mellett Horatiust olvasott. Hallgatag volt, ítéletével nem foglalkozott. Amikor lelkész-vendégét meg akarta kínálni szivarral, látta, hogy mindössze egy szivarja maradt. „Sajnálom, ezzel meg nem kínálhatom, kell a reggeli útra.”

Már délután 5 óra volt, amikor a lelkészek elvégezték a lelki gyakorlatokat. Mindannyian áhítattal imádkoztak, és arra kérték a papokat, hogy másnap reggel amennyire lehetséges korán jöjjenek. A papok Howiger várparancsnoknál jelentkeztek, aki frivol hangon érdeklõdött, a „pacienseikrõl”, majd tréfálkozva megjegyezte, már csak egy alkalom van hátra.

Ezt követõen Damjanich, Lahner, és Vécsey tábornokok feleségeinek megengedték, hogy férjeiket meglátogathassák. Ekkor tudták meg a szerencsétlen asszonyok, hogy utoljára láthatják férjeiket, mert másnap kivégzik õket.

A tragikus hajnal

Éjjel két óra tájt a lelkészek visszaindultak a várba, nem tudtak aludni, nehogy elkéssenek. Sietségük másik oka az volt, hogy a tábornokok közül többen is arra kérték õket, hogy szeretteikhez juttassák el leveleiket és emléktárgyaikat. Hûvös éj volt, a hold világított a sötét úton. Összeszorult szívvel mentek át a Maros hídján, és azon gondolkodtak, hogy amikor visszafelé jönnek majd, a magyar nemzet legjobbjait már gyalázatos halállal megfosztották életüktõl. A várkapuhoz érve egyikük öklével háromszor zörgetett. A csikorgó kapu kitárult, õk elõmutatták engedélyeiket és nehéz szívvel elindultak az áldozatokhoz.

Winkler Bruno minorita Lázár Vilmost és Nagy Józsefet, Sujánszky minorita: Pöltenberget és Aulichot, Bardócz Sándor minorita: Schweidelt és Törököt, Pléva Balázs minorita: Lahnert és Knézichet, Marchot Eduard szent-Ferenczi áldozár: Kiss Ernõt és Vécseyt, Baló Béni helvét lelkész: gróf Leiningent és Dessewffyt, Szombathy Balázs görög keleti lelkész Damjanichot voltak hivatva az utolsó útra lelkileg felkészíteni.

Damjanichnál volt hajnali négy óra körül a brünni hóhér, akivel a tábornok kivégzése elõtt beszélni akart, amikor még megkereste Sujánszky, akivel utoljára még politikáról, Kossuthról, és indulatosan Görgeyrõl beszélgettek. „Görgey gyalázatosan megcsalt bennünket, õ csak a maga élete biztosításáról gondoskodott, bennünket cserben hagyott! Leginkább vitéz bajtársaimnak sorsa szomorít engem… nem félek a haláltól – hisz ezerszer néztem én a szemébe; ámde mégis fáj, hogy felsõ helyrõl azon kegyelmet sem nyerhetõk, miszerint katonához illõleg – golyó által végeztessenek ki.-„

A tábornokok közül senki sem aludt ezen az éjjelen. Az üdvözlések után a szokásos vallási szertartásokat megkezdték. Majd az ég Urához imádkoztak összekulcsolt kézzel a halni készülõ, -ha nemzetiségüket tekintve nem is mind-, de szívükben kivétel nélkül magyar tábornokok. Sujánszky minorita a késõbbiekben elmondta, hogy „valami oly szellemi s földöntúli kifejezés volt az összekulcsolt kezekkel imádkozó tábornokok szemeiben, hogy õ teljesen feledvén állását s kötelmeit, szenteket hitt maga elõtt látni, és zokogva hozzájuk imádkozott.”

A tábornokok átadták a lelkészeknek a búcsú-leveleiket és emléktárgyaikat, hogy azokat juttassák el szeretteikhez.

A kivégzés

1849. október 6-a szombatra esett. Ködös reggel volt. Sötét, sûrû felhõk borították be az eget. Sehol egyetlen halvány napsugár. Negyed 6 órakor dobpergés és tompa moraj között állt fel a kivégzéshez a Wochner-ezred egyik zászlóalja. A várban fogva tartott több, mint hatszáz fogoly a cellájába zárva ki sem mozdulhatott. A bástyákra ágyúkat vontattak fel, mellettük égõ kanócokkal a tüzérek várakoztak.

Fél 6-kor a fõporkoláb két alfoglár kíséretében kivezette a négy golyó általi halálra ítélt tábornokot: Kiss Ernõt, Lázár Vilmost, Dessewffy Aristidet és Schweidel Józsefet. Szemtanuk szerint, amikor kijövet megpillantották egymást, kezet szorítottak egymással, de a megindultságtól szólni nem tudtak, az égre néztek. Egy-egy lelkész vezette õket karonfogva. Mind a négy tábornokon fekete attila, hófehér ing, fekete nadrág és kesztyû volt. A zászlóalj ketté vált és a négy halálraítélt hõst két oldalt körbefogva kísérték a vesztõhelyre. Amikor oda értek, a nyolc-nyolc katona elvált a tábornokoktól, és velük szemben felsorakozott zászlóaljhoz csatlakozott. A négy tábornok a lelkészekkel imádkozott, majd a hadbíró felolvasta az ítéletet. A lelkészek visszavonultak. Felhangzott a parancsszó. A négy tábornokot a zászlóaljtól 15, egymástól 5-5 lépésre állították, attilájukat és mellényüket levették, szemüket fehér zsebkendõvel bekötötték. A tábornokok térdre ereszkedtek. A sorból 12 katona kivált, 3-3 a tábornokok elõtt megállt, majd amikor a parancsnok kardjával jelt adott, eldördültek a lövések. Hárman azonnal meghaltak. Kiss Ernõ mozdulatlanul térdelve maradt, mert csak a vállán érte a lövés. Erre három közlegény odarohant, és közvetlen közelrõl agyonlõtte. Schweidel kezében feszülettel halt meg. Kiss Ernõ utolsó szavai a következõk voltak: „Szegény hazám! Vége mindennek! Isten büntesse meg hóhérainkat!” Lázár a lelkészt arra kérte, ha a lövés nem ölné meg azonnal, ne engedjék kínlódni. Utolsó szavai:”Istenem! Nõm és három gyermekem.”-voltak. Dessewffy utolsó szavával is azt kérte, hogy levelét feleségéhez juttassák el.

Ezalatt a porkoláb, az alfoglár és brünni hóhér szilvapálinkát iszogatott a foglyok szomszédságában lévõ szobában.

Hat óra volt, amikor a zászlóalj a négy tábornok holtteste mellett két õrt hátra hagyva visszaindult a többi, kilenc áldozatért. Arcukon meglátszott az itt eltöltött négy hét. Mindegyikük lábán és egyik kezén bilincs volt. Elsõnek Nagy-Sándor József ért ki, utolsónak lábtörése miatt Damjanich érkezett. A nyolc tábornok hozzá, a legnagyobbhoz közeledett. Damjanichot egy paraszt-szekérrel vitték a kivégzõhelyre, de arra felsegíteni a parancsnok csak a hóhértól engedte, aki Damjanich kérésére mellé ült a szekérre. Az odarendelt magyar parasztember sírva hajtotta lovait az akasztófákhoz. A menet elindult, az elítéltek két oldalán 20-20 közlegény képezte a korlátot. A tábornokok hat sorban kettesével, közöttük egy-egy lelkésszel egymás mögött haladtak, mögöttük döcögött a szekér Damjanichcsal és a díszbeöltözött bakóval. Negyedórai út után megérkeztek a durván faragott 8 lábnyi facölöpökhöz, a kivégzõ helyre. Amikor Vécsey, aki életében csak két-oszlopú akasztófát látott, megütközött, hogy ilyen akasztófát ácsoltak számukra. Az egyik lelkész a megindulástól zokogni kezdett. Damjanich egész úton utolsó szivarját szívta.

Az oszlopok elõtt 12 lépésre állt meg a katonaság, és háromszöget alkotott, és így a lelkészek és elítéltek középre kerültek. A kilenc oszlop 3-3 lépésnyi távolságra volt egymástól felállítva. Alattuk zsámolyszerû kis emelvény, melyet az adott pillanatban kirúgtak az akasztott alól. A híd mindkét oldalán lovas õrök vigyáztak Új-Arad felé pedig egy dragonyos osztály volt felállítva, hogy senki ne juthasson át. Mégis 50-60 embernek sikerült a hely közelébe jutnia.

Leiningen gróf kérésére együtt imádkoztak, majd fél 7-kor felolvasták a halálos ítéleteket. „A leggyalázatosabb koholmányok”- jegyezte meg Damjanich. Vécsey Sujánszky lelkészhez lépett, s arra kérte, szóljon az érdekükben a bakónak, hogy emberségesen bánjon velük. Majd az elõírásoknak megfelelõen a porkoláb Tichy vezénylõ õrnagy elé lépett, és az elítéltek számára háromszor kegyelmet kért. A válasz mindhárom esetben:”Istennél a kegyelem!”- volt. Ezt követõen a porkoláb tisztelgett, majd az elítéltekhez lépett, és mindegyiket az osztrák hadseregben betöltött tisztségén szólította meg. Elõvette kulcsait, hogy a tábornokokat sorban megszabadítsa bilincseiktõl és a hóhér rendelkezésére bocsássa õket.

A tábornokok akasztása

Elõször Pöltenberghez lépett, aki egy perc halasztást kért, a kocsin ülõ Damjanichhoz lép, megszorítja a kezét, mire Damjanich lehajol hozzá, és „Isten áldjon meg barátom!” üdvözléssel megcsókolja. Erre Pöltenberg minden tábornok társát és a lelkészeket megcsókolta, amit azok könnyes szemekkel viszonoztak. Visszatérve a bakóhoz, az, arra szólítja fel, hogy kösse ki nyakkendõjét, és mellénye felsõ részét is gombolja ki, és lépjen fel a bitófa alatti emelvényre. Még egy utolsó Isten hozzádot int, majd megkötözik a kezét, nyakába ujjnyi vastagságú kötelet tesznek. Pöltenberg balkarjával arcát elfedte, és egy perc múlva már hõsi halottunk lett. A második áldozat Török Ignácz tábornok. Õ ugyanúgy búcsúzott társaitól, és a többiek is, mint Pöltenberg. Minden akasztás elõtt ugyanaz a ceremónia ismétlõdött. Sorrendben Lahner György, Knézich Károly tábornokok következtek. Nagy-Sándor József tábornok ötödikként leírhatatlan büszkeséggel lépett az akasztófa alá. Már nyakában volt a kötél, amikor utolsó erejével kiáltotta: ”Éljen a haza!” . Gróf Leiningen-Westerburg térdre ereszkedve még utolsó búcsúszavakat írt feleségének, akitõl olyan levelet kapott, melyben kegyelemrõl biztosították. „Négyen már függnek elõttem… mindennek vége van… Isten veled!…” Mindössze 30 éves volt. Õ volt az egyetlen, aki honvéd egyenruhában jelent meg a kivégzésén. Tichy õrnagytól engedélyt kért, hogy a katonasághoz néhány szót intézhessen. Miután megkapta, délcegen a honvéd-tábornoki egyenruhájában elõre lépett, és németül szólt a katonasághoz arról, hogy a róla terjesztett rágalmak, miszerint Buda ostrománál orrozva osztrák tiszteket megölt volna nem igaz, de bebörtönzése nem tette lehetõvé, hogy a rágalmakat megcáfolhassa. Isten ítélõszéke elé kerülve mindezeket rágalomnak vallja. Majd kezet szorít társaival, s a hóhért kézen fogva a bitófához lép. Nyakán a kötél, amikor a következõ szavakkal búcsúzik:”Isten veletek bajtársak! Nemsokára egy más, igazabb bíró elõtt fogunk állani, ki igazságosabban fog felettünk ítélni!” Damjanich e közben Sujánszky minoritát azzal vigasztalta, hogy Krisztus is az igazságért feszíttetett meg. Aulich Lajosra hetedikként került sor. Nyolcadiknak a legnagyobb következik. Damjanich tábornok a magyar hadsereg bálványa, és a csatákban az ellenség réme volt. A porkoláb, amikor megáll elõtte, tiszteleg s így mondja: „ Ich bitte Herr Hauptmann!” A hõs tábornok, akinek annyi gyõzelmet köszönhettünk megvetõ tekintettel válaszol a címre, és a lelkészekhez fordulva így szól: „Azt gondoltam már, hogy én leszek az utolsó, ki a csatában mindig elsõ voltam.” Leoldott fekete nyakkendõjét Sujánszkyval küldi szeretett Emiliájának utolsó emlékül. Könnyezõ papok emelik le a szekérrõl. Két mankója segítségével indul a bitófa felé. Szürke kabát, barna nadrág, sárga házicipõ az öltözéke. Egy pillanatra megállt. Rendkívüli hatást tett mindaz, ami lényébõl sugárzott, még az ott fölállított osztrák katonaságra is. Osztrák tisztek és közlegények között többek szemében könnyek csillogtak. Még a vezénylõ õrnagy is hátrébb vonult lovával. A lelkész az akasztófáig kísérte. Damjanich homlokon csókolta, majd az emelvényre lépett. Amikor a hóhér nyakára teszi a kötelet, figyelmezteti:”Kérem, vigyázzon a szakállamra, össze ne kúszálja, mindig kedves volt elõttem”. Utolsó leheletével mondja: Édes Emíliám! Éljen a haza!” És szíve megszûnt dobogni.

Gróf Vécsey Károly volt az utolsó, akinek még az a szomorú sors is kijutott, hogy végig kellett néznie tábornok-társai akasztását. Szándékosan akasztották utolsónak, mivel nagyon haragudtak rá a temesvári ostromzár és a délvidéki hadsereg magyar részen való megtartása miatt. Az akasztást követõen a szíve még egy percig dobogott.

A kilenc hõs tábornokot, a magyar szabadság vértanúit estig nem vették le az akasztófáról. A látvány számos tisztet és közlegényt kiborított. A bakó dolga végezte után félrevonult. Az õrnagy imát vezényelt, majd beszédet mondott, melyben feltétlen engedelmességre szólított, majd néhány õr hátra hagyásával a katonaság visszavonult. A lelkészek letérdeltek a bitófák elé, és a halottak lelki üdvéért hosszan imádkoztak. Az akasztófák alatt aradi parasztokkal gödröt ásattak, és este a hõseinket „eltakarították”. Este nyolc órára a közlekedést helyreállították, és a nép tömegegesen megindult a magyar Golgotához. Mindenki sírt, aki az oszlopokon függõ hõsöket látta.1849. október 6-a, azóta gyásznap a magyar történelemben.

A vár egyik tisztje Vécsey Károlynéhoz egy föliratot juttatott el. Ebben az írásban a szavak kezdõbetûi a 13 aradi vértanú nevének kezdõbetûit adják vissza. A német szöveg így szól:

Pannonia! Vergiss Deine Todten Nicht, Als Klager Leben Sie.

Magyar fordítása:

Magyarország! Ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek õk.

Ezen a napon, este 5 óra után a pesti „újépület”-nek nevezett kaszárnya mögött – mivel az akasztás akadályokba ütközött – golyó általi halállal végezték ki gróf Batthyány Lajost, az elsõ független magyar miniszterelnököt.

Azóta 159 esztendõ telt el. Harcok és küzdelmek közepette él emlékük. Arad közterén szobor áll emlékükre. Október 6-a nemzeti gyásznap, melyrõl az iskolákban megemlékeznek. Azonban a 13 hõs tábornok hivatalos rehabilitálása a mai napig nem történt meg. De ez, soha sem befolyásolta a köztudatot. Õk a magyar nép szívében hõsök, vértanuk voltak mindig, és azok is maradnak. Az aradi tizenhármak a nemzet szabadságharcának legnagyobbjai, akiknek gyalázatosan kiontott élete a Habsburg házat terheli, amit soha nem lehet jóvátenni, és amit nem szabad soha elfelejtenünk.

Orbán Éva