DR. VARGA LÁSZLÓ HALÁLÁRA-SZÜLETÉSE 98.ÉVFORDULÓJÁN

Mégsincs remény, Drága Laci Bátyám?

Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor 1988-ban, New Yorkban megismerkedtünk. Átutazóban Washingtonból, éhesen és csapzottan bejelentkeztem nála, teljesen ismeretlenül. Készséggel, ám kissé- tekintetemet s gondolataimat - fürkészve fogadott ügyvédi irodájában, a lakásán. Francia konyakkal kínált, majd kellemesen elbeszélgettünk, hosszabban, mint reméltem. Igazán örvendtem új ismerõsömnek. Akkor nem gondoltam, a bölcs jogász-emigráns politikussal való találkozásom életem fontos pillanatává vált. Az interjút elkészítettem, amit aztán késõbb bizony alaposan meghúzva, megcsonkítva közölt a Magyar Napló.
Telefonon és levélben tartottuk a kapcsolatot.

Egyszer megcsörrent a telefonom, a Ferihegyi repülõtérrõl jelentkezett:
-Itt vagyok!
Száguldottam érte, s attól kezdve tíz napon át jártuk az országot. Ízlelte a hazát, amelyet 1948-ban politikai okokból kellett elhagynia.

Tél volt, elkanyarodtam vele Pécsrõl jövet a Balaton felé. Egy kis faluban, Bõszénfán megálltunk. Ott egy idõs asszony kapirgálta filléreit, elég lesz-e a kenyérre, felvágottra. Bevásárolt neki rendesen a vegyesboltban, s hosszan elbeszélgetett vele. Élményszámba ment, ahogyan szót értettek, amilyen õszinte hangon kérdezte életérõl, amely - mint kiderült - keserves, nehéz, tragédiákkal terhelt volt. Meg is jelentette az emigráns lapokban a beszélgetést. Elértünk a Balaton partjára, s Tihanyba vittem. A tó jegén rianások nyomai.

Akkor látta életében elõször befagyva a Balatont. Áradozott a magyar tájról, drámai szépségérõl, varázsáról: harminckilenc esztendeje nem volt idehaza. Országjárásunk után rövidesen elrepült Amerikába.

- Mikor látlak viszont? - kérdeztem a búcsú pillanataiban.

- Akkor, ha nem csak turistának jöhetek haza - felelte.

Varga Bélával Õ hozott össze. Neki is köszönhetõ, hogy hosszú – hat párti - alkudozások után a Magyar Országgyûlés ideiglenes elnöke, Dr. Szûrös Mátyás meghívta a szabadon választott magyar parlament megnyitására. A hírt, kifürkészhetetlenül, én kaptam meg az ideiglenes köztársasági elnöktõl, az exkluzív információt a levél másolatával együtt a Reggeli Pesti Hírlap címoldalon közölte. Másnap a legtöbb világlap s a jelentõs hírügynökségek átvették a hírt, mint a magyar demokrácia bontakozó jelét tálalták: a Magyar Nemzetgyûlés elnöke, Varga Béla nyitja meg a parlamenti ülésszakot. Egész oldalas interjúkat írtam Béla bácsiról a Reggeli Pesti Hírlapban, a hangszalagokat ma is õrzöm.

Aztán Antall József társaságában fogadás a repülõtér betonján, ahol a tisztelt elnök urat kísérõ egykori, emigrációban élõ magyar politikusok - Belsõ Gyula, Dr. Eszterhas György, Varga László dr., Dr. Fercsey János az ENSZ-ben dolgozó kiváló magyar újságíró s John Lukacs, a híres író - lépdeltek le a repülõ lépcsõin, fiatalosan. Laci bácsival végig együtt voltunk. Varga Béla találkozásain is részt vehettem, miközben másnapra négy teljes újságoldalon számoltam be a nagy eseményrõl. Varga László felhívott: Imre, Varga Béla meg akarja áldani a családodat, s meglátogat a lakásodon. Az országgyûlés ünnepélyes alakuló ülésének megnyitója után másnap valóban meg is érkeztek kormányõrökkel, puhán fékezõ, lágyan ringó Mercedes autóval.
A vacsora derûs hangulatban telt el, az elnök úr a mákos palacsintából még repetázott is. Másnap elrepültek.

Levelek, telefonok erõsítették barátságunkat, amely azóta is tartott, szinte apa-fiúi barátsággá fejlõdött. Interjúkat készítettem vele a történelmi idõkrõl, Mindszenty József hercegprímással, Barankovics Istvánnal, Nagy Ferenc miniszterelnökkel, Rákosi Mátyással, Vas Zoltánnal, Nagy Imrével való találkozásairól, Jaltáról, az 56-os forradalom ENSZ-beli fogadtatásáról s kalandos életérõl. A hangszalagok - tudtam már akkor is - az utókor számára örökítik az emlékeket, okos érvelését, a viharos és drámai magyar történelem szakaszait. Amikor végleg hazatelepült, negyvenkét évvel menekülése után, sokat, nagyon sokat voltunk együtt. Írásaimat, rádiómûsoraimat, dokumentumfilmjeimet szeretettel fogadta, értékelte. Laci bátyám keményen harcolt a sajtószabadságért, a sajtószabadosság ellen. Naponta konzultáltunk.

Mikor súlyos állapotba kerültem, élet és halál mezsgyéjén tétovázva, bölcs szava adott reményt.

Politikai tisztánlátása, elemi erõvel elõtörõ igazságkeresése példaértékû volt; vajon hány ifjú képviselõtársa követte állhatatosságát, kitartását, vitalitását - nem tudom. Amikor legutóbb Varga Béla, az 1945-47-es Nemzetgyûlés elnöke születésének 100. évfordulója alkalmából, mint kortárs politikus, történelmi tanú, szót kért Szili Katalin elnök asszonytól, õ a házszabályra való hivatkozással elutasította a kétperces megemlékezésre irányuló udvarias kérést.
Ridegen, idegenül. Felkaptam a tollamat, s azonnal írtam a parlament elnökének tiltakozásom jegyében egy kemény hangú, de udvarias levelet. A választ, amely erre érkezett, nem minõsíthetem, ugyanis minõsíthetetlen. Késõbb, 2003. április 2-án furcsa levelet kapott az elnök asszonytól: "Sajnálom, hogy újságíró barátján keresztül 'tesztelte' az üggyel kapcsolatos álláspontomat. Kérem, a jövõben kérdéseivel forduljon közvetlenül hozzám. Üdvözlettel: Dr. Szili Katalin"

Nem szívélyes üdvözlettel, netán tisztelettel, hanem csak üdvözlettel. Érthetõen... Talán két hete jártam nála a Képviselõházban. Sziki Károly kiváló rendezõvel, színmûvésszel és Dr. Varga László íróval beszélgettünk Az utolsó ítélet elõtt címû darabjáról, amit a Varga László által alapított New York-i Magyar Színház mutatott be nagy sikerrel: Mindszenty József hercegprímás és a kivégzett Nagy Imre találkozásáról a mennyek kapujában. Errõl forgattam a filmet. Remekül beszélt, szenvedélyesen érzékeltette a dráma mondanivalóját, a kor szellemét, amely ma is sok hasonlóságot tükröz.

S a 27. percben döbbenten vettem észre, hogy - hibámból - a kamera nem veszi a hangot. Megálltunk. Kissé neheztelve kért egy pohár vizet. Szekrényébõl elõvettem egy üveget. Belekortyolt, törkölypálinka volt benne. Megborzongott, majd ugyanolyan szenvedéllyel beszélt tovább, amikor megismételtük az interjút. Egészen kiválóra sikeredett. Utolsó televíziós nyilatkozata ez volt. Köszönés nélkül repültem el Amerikába. Innen hívtam május 15-én telefonon. Azt hittem, tévesen kapcsolt a központ. Furcsa, rekedt hang hallatszott a távolból.

Az õ hangja volt.
- Tudod, Imre, tegnap Kaposváron jártam, s többet beszéltem, mint amennyit szabad lett volna, úgyhogy most én hallgatlak téged. Fercsey Jánossal beszéltél már?
Ez a sajátos monológ volt a mi utolsó, legutolsó beszélgetésünk...

Ma kaptam a hírt, hogy az agyhalál állapotában, kómában fekszik az intenzív osztályon. Tudtam, Dr. Csókay András, kedves barátom, a kiváló agysebész is megkísérelt segíteni rajta.

S nincs remény.

Drága Laci bátyám, valóban nincs remény?!
Beültem az autóba, s elhajtottam egy elõre megbeszélt vacsorára, New Jersey távolabbi részére. Egész vendégség alatt vele voltam. Gondolatban - lélekben együtt jártuk be a másfél évtizedes barátság állomáshelyeit.

Hazafelé jövet az autóban még reménykedtem.

Hátha csoda történt! Hátha nem a mennyország kapuja felé tart derék, drága, és nagyon tisztességes, becsületes öreg barátom...!
Éjfél tájban érkeztem meg a házba, ahol megszálltam. Postaládámban színes képe fogad, az MTI jelentésével.

"Elhunyt Varga László parlamenti képviselõ" - olvasom megrendülten a hírt.

Hát mégsincs remény, Drága Laci Bátyám?

Nincs semmi esély?

És ott állok fájdalomtól döbbenten a kissé fagyos, amerikai májusi éjszakában.
Nincs remény!

Hát mégsincs remény, Drága Laci Bátyám?

M. Szabó Imre
Englewood, NJ , USA
2003. május 18.