EGY MAGYAR VÁTESZ EMLÉKÉRE



EGY MAGYAR VÁTESZ EMLÉKÉRE


Csurka István halálakor


Lihegnek majd a nyomában

dicsõség árnyékfoszlányáért,

vagy fröcsögnek róla tákolt vádakat.

De ki mondhat róla igaz szót,

tisztító lélekviharból

ott a téren,

királyok karéjában?

Akad-e egy is,

aki utána az emelvényre lép?

Lesz-e utána hiteles mondat,

amire felcsillanjon a sok szem,

s egyként üvöltsön Trianonról,

szétlõtt ötvenhatról,

elcsalt múltunkról-jelenünkrõl?

Mondd, miért,

hogy magyarból csak spiont hazudnak,

vagy véres ingben égbe menesztik?

Ne szólj hát inkább!

Csendkoporsó magányában

már nem hív senkit!

A szó furcsa jószág!

Szabaddá szerethet nemzetet,

gyalázhat minden elmúlt idõt,

csak a daróchangokat nem mûveli.

Gábriel lenézett rá az oszlopról

újra meg újra.

Akkor most itt az ideje

értünk is imádkoznia!

Szent Koronánkat felmutatva

összehívni a magyart!

Mert ahol csupán temetni gyûlnek,

bizony, megássák önnön gödrüket!

Lássuk hát,

mennyi mécses mutat néki utat,

s hányan vehetnek gyászban fehéret?

Ne mondd hát,

hogy ilyen volt, vagy amolyan!

Elég, ha meghajtod fejed!

Ugye értitek,

"Kedves leendõ palesztin barátaim"?


Ferencváros, 2012. február 5.

Lengyel Károly