VÉGEKEN -Eskü elõtt csendes a tér

VÉGEKEN

Eskü elõtt csendes a tér


Végeken nagy diadallal bont vén falakat,
és teszi önként, mert maga sem hisz már benne,
adja határát minden jöttment kénye szerint,
volna tán jövõje szombatos naplemente.

El ne hidd ezért, bármi az ára a hírnek,
bülbül szavakon pántlikát lenget a tavasz.
Mondják, ezek mindent jobban tudnak és tesznek!
Harsány ünnepet ülnek, és az urna hallgat.

Meddig gyõzik a szót ontani, fulladásig?
Illatos sültek, és jó borok sorakoznak
Asztalukon, minek szélét egyik se látja,
míg ajtajukon koldussá tett nép kopogtat.

Nem változik attól semmi! Jönnek a térre,
nap nap után, taps taps után, üresen szólnak
régrõl szarkamód összehordott gondolatok, -
elõttük a nép olcsó pincei mámorban.

Nem gyõzelem, ha önnön vétkén botlik balga.
Szörnyûbb múlatni egyre évet évek után,
látva a tolvajt, a gazt, mihaszna árulót,
s hagyni, szitokká válni a szót, hogy ország!

Meg Haza! Isten! S hol marad el a család?
Szertenézve tájainkon, árad a nyomor,
életet ontanak méltó születés helyett,
istenítik, félik a sok naplopó bankot.

Hitted e hát, mit születésed óta hallasz,
gyermekeinknek jobb sora lesz tán majd egyszer?
Menj ezért, várnak a téren zászlós hangzatok,
Várt ünnep, hol most is elmaradnak a tettek!

Rõt alkonyon házad elõtt, gondolj csak vissza!
Mit kaptál ezektõl, mi maradéknak itt van?
Mondani igazat nem merhet ma egyik se,
mert helyben repednek szét a drága hangfalak.

Élj hát, míg vége nem lesz a keresztutadnak!
Mondj érte sûrû imát, hogy legyen utókor,
számát adva hívság és becsület harcában
mégis, mint mindig, hû magyarnak megmaradunk.


Ferencváros, 2010. május 28.

Lengyel Károly