VALÓBAN, A NYUGDÍJAS NEM ELTARTOTT!

VALÓBAN, A NYUGDÍJAS NEM ELTARTOTT!

Kedves Vattay Szabolcs!

Tudom, hogy a Nemzeti Hírháló nem szûk levelezési terület, bár kiváló szellemi kapcsolatok születtek itt is az eltelt évek során. Mégis a dolog jelentõségére való tekintettel, mindenkitõl elnézést kérve, mert ez kicsit hosszúnak ígérkezik, néhány gazdaságtörténeti motívum felemlítésével szeretném kicsit árnyaltabbá segíteni jelenlegi helyzetünk talán reálishoz közelítõ megítélését. Elõre hangsúlyozom, csak egy gondolkodó magyar ember vagyok, kicsit sem konyítok az istenített közgazdaságtanhoz. Csak a logika segíthet, az viszont penge élesen. S mivel ezzel kapcsolatban nekem sincs a tarsolyomban a marsallbot, az utókor talán elnézi szószátyárságomat, szólni szükséges a múlt feneketlen bugyraiból a jelenbe gõzölgõ mérgekrõl.

Valóban nem eltartottak a nyugdíjasok.
Õket MEGLOPTA a magyar állam!!!

1989 decemberében, amikor a 90-dik évi költségvetést tárgyaléta az akkori országgyûlés, Német Miklós az expozéjában ex catedra faarccal a költségvetés részeként kezelte a társadalombiztosítási kasszából a nyugdíjalapot.
Ez volt az ára a vértelen hatalom átadásnak. Ez akkori értéken 360 milliárd forint volt.
Ez nem kevesebbet jelent, mint az akkori összeomlást elõidézõ 20 Mrd-nyi USD hitelállomány és annak kamatait kitevõ összegrõl szólt.
Az akkori nyugdíj alap, amit sok millió magyar embertõl befizetett pénzbõl a magyar állam kvázi kezelt, mindössze 72 millió USD-re, vagyis az 1990-re kialkudott kamattörlesztésre volt elég.
Hiszen Antall- kormány egyik legnagyobb fejfájását is az jelentette, hogy a tõketartozást mibõl fogják törleszteni, mert addigra jött el az az idõ is.
Ilyen körülmények között nem volt választása az akkori vezetésnek, ha el akarta kerülni az igazság pillanatából fellángoló forradalmat, hanem az utánuk az özönvíz, meglopták szülõ nemzetüket a hatalom gazdaságba transzformálhatóságának érdekében. Így lehetnek ma is köztünk vezetõként.

De mindennek a gyökere nem a kádári adóságspirálban gyökerezik. 1956 után nem kellett a szocialista piacon kívül semmi magyar áru. Pangott a gazdaság. És mint bolond gazda a szõlejét, meghúzatták az országot a gyes-sel. és mire munkabíró sorba értek a ratkó korszak utáni korosztályok, pontosan felismerték a demográfiai szakadékot. Ám a magyar embereknek nem kellett ez az alamizsna. Dívott a lopni és lopni hagyni. Azután aki megfelelõ elvtársi alfelet tisztogatott a nyelvével, az kaphatott panelt is.

Az építõipar viszonylag belterjes fellendítésével gondolták a pangó gazdaságot Moszkva árnyékában úgymond emberarcúvá gondoltatni a tömegekkel.
S hogy mindezek a folyamatok beindulhassanak, felvettek 1 Mrd USD hitelt. Ez arra volt elég, hogy az elsõ gyes-korszakot túlélje éhínség nélkül az ország, és addigra beindult a panelprogram.

1982 április elején kellett volna elkezdeni a kamatokat törleszteni, de arra sem volt fedezet a MNB-ban. Kitalicskázták internacionalista segítség gyanánt a nagyvilágba.
Ez a történet Havasi Ferenc portré filmjében szerepel. Abban az idõben Édesanyám a Richter pénzügy osztályán dolgozott. Bármikor képes a jelenetet felidézni.
Azon az áprilisi reggelen a gazdasági igazgatót a fényesre takarított íróasztala közepén egyetlen boríték volt. MNB azonnali inkasszó.
Elõzõ este a mszmp kb pb rendkívüli ülésén Havasi keresztül erõltette azt a döntést, hogy minden magyar állami vállalat, és szövetkezet MNB egyszámlaszámáról annyi pénzt emeltek le, hogy a megmaradt összeg a következõ havi munkabért, rezsit, és egyéb szûken értelmezett mûködési feltételt hagyott meg.
Azon az áprilisi reggelen gyakran szólt a mentõk szirénája az országban, mert a gazdasági vezetõk sorra fordultak le a székükrõl, és jó esetben infarktussal tértek magukhoz valamelyik intenzív osztályon.
Havasi abban a filmben elismerte, hogy aláíratta az akkori magyar felsõ vezetéssel a Világban azon követelését, miszerint azzal a záradékkal egészítették ki a kölcsönszerzõdés további fenntartását, hogy attól kezdve változó mértékûvé tehetik a kamatszámítást.

Ez a változó kamat a "renszer"váltásig kitermelte a kamatokkal együtt értett 2 Mrd USD-bõl a 20 Mrd-os tartozást. Mivel alig voltak képesek bármit törleszteni, egyre növekvõ kamatra kaptak csak kölcsönt.
Nem véletlen, hogy Antall az emlékirataiban kiemelten külön kitér a kormány parlamenti eskütételét követõ estén történt pénzhatalmi képviselõk rendkívüli és váratlan látogatására, amikor értésére adták, hogy mit szándékoznak tenni az országgal.

Azóta is nyögünk. S noha ez véletlenül sem lehet egy percre sem mentség kiindulási lehetõsége az eltel húsz évnek, még inkább az utóbbi nyolc év rémálomnak, mégis tudni kell minden nemzedéknek, még most is 56-ot nyögjük, vagy talán többet.
Moszkva ma sem kegyelmez, de nyugat sem.

Kérem, ne haragudjon betûözönöm miatt, de ez már nem elõször bugyog ki belõlem. Emészthetetlen átokként ül ez a tény az országon.
Biztos vagyok abban, hogy egyik magyar politikai erõ sem alkalmas jelenleg, hogy legalább irányt mutasson a még hatalmasabb világ-gazdasági válság elõkészületeinek kezdetén.
Biztos vagyok abban, hogy eskütételük napjának estéjén õket is meglátogatják majd hosszú fekete kabátban (majdnem kaftánt írtam) a fontos emberek. Gondterhelt arcukon szakállukat simogatva részletezik majd félelmeiket. A lehetséges veszteségeiktõl rettegésüket. És megint eljátszák az úriembert a választottak, hogy õk bizony jogfolytonosan és illedelmesen alkalmazkodnak a pénzügyi háttérhatalmi érdekekhez, hiszen szerintük ez az alapja a kölcsönös további üzleti együttmûködésnek.

Magyar mutyi ez a javából. Amíg a hatalmat birtoklók zsebe megtelik szépen zizegõ bankókkal, addig népükkel mit sem törõdnek. Sõt, tapossák azokat, akikbõl származnak, és akiknek zsírjából a cifra falak rejtekén rettegnek a következõ igazság pillanatától.
1937 óta itt nem változott semmi. József Attila egy fûzérbe írt hét szonettje, a HAZÁM címû verse ma is élõ valóság.
És ezt ne csupán annak kapcsán idézem híres kitántorgókról szóló soráért, mert egyik fiam odahagyva a fõiskolát, egyébként kiváló képességû informatikusként valahol a Britt szigeten tányért mosogat egy vidéki kicsi szállodában. Teheti, megdolgozott a döntés jogáért, még ha fájdalmas is a szüleinek ez a meglátás. De amikor azt mondja nekünk a fiúnk, hogy csak félretenni annyit tud, mint kettõnk keresete, akkor nem tudok éerveket mondani marasztalására.
Ezt is csupán azért említettem, véletlenül sem önsajnálatból, vagy sajnáltatásként, hanem kor/kórtünetként, mert sok család éli ezt meg ezekben az években.
És erre sincs, és nem is lehet semmi mentsége az eltelt húsz, de leginkább nyolc rémév vezetõinek.
A bûn, az bûn marad! - mondja a jól ismert dal. És valóban, ezeknek is a kezéhez vér tapad. Vér a csõdbe kergetettektõl, az ágyszámcsökkentés áldozataitól, és hosszan sorolhatnánk a bûnöket, amiért araboknál és kínaiaknál kevesebbért is nyomban nyakaznak.

Abbahagyom, mert ezt befejezni nem lehet.

ISTEN ÓVJA MAGYARORSZÁGOT!

Tisztelettel:
Lengyel Károly

Ferencváros, 2010. március 25.