LAVINA

LAVINA


Kicsiny madár õsszel még járta az eget,
Röpte felhõk ölén nem ismert félelmet.
Jött a köd, mikor csontig hasított a fagy
Jégburokban roppantak hatalmas ágak.

Ömlött a hó, nyargalt a szél. Cudar világ,
Erdõn és mezõn bizony kemény világ járt.
Félsze napról napra nõtt üres begyében,
Megevett volna bármit, amit csak lehet.

Ereje fogytán, tollában jégcsillagok,
De fény köszöntött a tájra egy hajnalon.
Végig mosolygott fák és bokrok tövében,
És visszamosolyogtak neki a hegyek.

A kicsiny madár, ott a magasban fázott.
S talán addigra másra nem is gondolt,
Hogy a tavaszt még éppen elérje szava.
És köszöntse énekét mezõk virága.

Könnyezni kezdtek a fehér hátú hegyek
Mégis egyre kitart a hó, és nem ereszt.
Pici szeme fénybe kapkod, tolla reszket,
Ereje végén csõrét nyitotta csendben,

Szinte lopva készült még egyet szólani,
Hogy torkából hangosan törjön ég felé,
Mit mindvégig a télben egy hangot dajkált,
Varázsigévé értek benne a trillák.

Az erdõ lakói vártak. Csodaszóra,
Hegyek hajlatán cikázó visszhangokra.
Eljött a reggel, és a fák összesúgtak
A madárka felett egymás közt titokban.

Behunyta pici szemét, mély levegõt vett,
Fejét felemelve hangosan énekelt
Míg a szusz kitartott, amíg csak lehetett.
Kimondta, amit eddig senki nem mert,

Egyetlen szóra tellett, egy tiszta hangra,
Mi most a tájra szállt, hangosan újongva,
És ettõl kezdve nem számított semmi más,
El ne tûnjön a nincsek közt rég várt varázs.

Ezt már nem látta, nem hallotta a madár,
Eldalolta élete minden panaszát.
Majd mikor az ágra megadón visszaült,
Maradék álmában a nap is kisütött.

Hangja nekiment a vén, havas hegyeknek,
Büszke tetejükön a hó megremegett,
És elindult morogva, omolva lassan,
Mit nem kívánt senki, mégis egyre vártak.

Zúdult már a sok hó neki a világnak,
Kedve tellett az õrjöngõ tombolásban.
Mit a fagy nem engedett, mindent elsodort,
Eltörtek a fák, kitépett gyenge bokrot,

Vészlõ nyomában egyetlen dörgõ hang járt,
Mindenki annak hallotta, hogy Szabadság!
És csak nézték csodálkozva az emberek,
Egy igaz hangtól térde rogytak a hegyek.


Ferencváros, 2010. március 12.

Lengyel Károly