PANASZ ÉS ÍTÉLET

PANASZ ÉS ÍTÉLET

Haj, mi végre annyi szó, hiába élet,
Hogy már únásig sírnak viharzó szelek?
Jaj, hová ment el megannyi hû emberünk?
Világ csúfjára mindent odahagyva tûnt!

Halld, világ, tiéd a számla, mi égig ér!
Tekints e honra, mi szemedbe visszanéz!
Vádol múlhatatlan szóval és felmutat.
Keletrõl jõve, kit hívott a Napnyúgat.

Szemforgatva fogadta álnok hitszegés.
Tüske a körmük alatt ez az ezer év.
Mindnek kellett a föld, a víz és az arany,
Buzgón tettek róla, hogy fogyjon a magyar.

Mindenkit védtünk, mindenkit befogadtunk,
Cserébe vérünkre körûl jutalmat oszt,
Ha tehetné egy kanál vízbe beléfojt,
Ki Európát védte minden várfokon.

Vádolom ezért ez ország vezetõit!
Tudván keserveinket, mindegyik henyélt.
Cifraságban közjóra bíz’ szava nem volt,
Mindegy, ki õt eltartja, élõ-e vagy holt.

Nem lész’ maradásuk palást oltalmában,
Halljátok hát ti csillagos merániak,
Kiket eltartottunk semmiért napra nap,
A számla kész, jussunk nálatok nem marad!

Gõgben fetrengve, míg a zsírunk elenyész
Szemem elõtt görbült ártatlan jó szülém
Mert e hon egy darab kenyeret nem adott
Ellopott millióktól morzsát, falatot.

Mégis, mit gondoltok, meddig mehet ez így,
Szótlan tûri e nemzet gyûrött kínjait?
Nem lesz a palotákban annyi alabárd,
Utat állni, ha özönlik az éhes száj!

Menjetek most! Menjetek, míg tehetitek!
Átkozottak! Népnyúzó senkik! Ti férgek!
Közülünk egy ember is többre érdemes,
Mint akik húsz éve hazudva henyéltek.

Ki innen! Messze magányos, bús határra!
Ott kóboroljanak üres tarisznyával!
Míg fel nem szakad belõlük minden bánat,
Miket ármánnyal,árulással ránk hagytak.

Addig itt e bérc ölelte büszke tájon
Új és szebb Hazát épít jó erõs karunk.
Vállainkra többé senki nem vet igát!
Csak az Isten hallja meg végre az imánk!


Ferencváros, 2010. március 1.
Lengyel Károly