MULASZTOTT SZAVAK

MULASZTOTT SZAVAK

Langyos kisfröccs szürcsölve, és hideg pacal?

Ez kell neked békéért, valld csak meg hamar!

Nem? Akkor mond meg végre, hol voltál tegnap,

Hol aludtál sötét sarokban nagyokat?

Zsonga ünnep volt, néhány hangos szónokkal,

Napfényre fagyasztott dermedt rémálmokban.

Táncra keltek reszketõ és bátor szavak.

Pesten ma is csak csend lehet? Nem gondoltam!

Persze! Részeg üvöltés néha megzavart,

Únva töltve dühét míg rúgja az avart,

Kapucnis gyerekek régen eliszkolnak,

És csak kevesen mondjuk még az igazat.

Ne félj hát Pest! Maradj is egyre csendesebb!

Úton, útfélen tépett lelkiismeret.

Nem hibáztat senki, ha feladtad álmod,

Nem virágoz senki omló mohos hantot.

Hanem csak mondanád egyszer, úgy igazán,

Szívbõl szólva, csendes õszi délután,

Hogy emberként élni mi kell az embernek,

Mikor itthon embermilliók éheznek!

Mikor tükör elõtt szégyelli a magyar,

Legtöbb, amit naponta láthat az aszfalt,

Mert lehorgasztott fejjel járni az utcát

Élni alig lehet, vagy keresni munkát.

És nem elég most sem, nem elég a kínja

Hogy fejét utcakõrõl égig mutassa.

Nem kell a barikádról legendát szõni,

Saját dolgunk kell egy életre intézni.

És nem kellenek hangzatos, csábos szavak!

Kevés az ígéret, ahol éhség arat!

Veszendõvé válik halasztott pillanat,

Veszendõ lesz és örökre az is marad.

Csak egyetlen szóra vár az egész ország,

Mikor a hívást végre egyszer kimondják.

Az egyetlen mulasztott szót, azt az égit,

Amiért mindenki ma már adná szívét.

Ne félj hát Pest! Sokan félnek helyetted,

Virtusod foteltól képernyõig terjed,

Aludj szépen, nevess majd a cinteremben,

Eljátszol parancsra a zsigereiddel.

Szép álmokat kívánok az üres utcáról,

Mi álmaidban minden egyre virágoz!

Látványország látványnépe, ne haragudj!

Ha egyszerre léptek, akkor riasszatok.

Ferencváros, 2009. október 24.

Lengyel Károly