REMÉLTEM

REMÉLTEM

ünneplõ helyett egy civil plakát alá


Ott voltam, akkor, így hát tudom,
a napsütéses emberel teli Hõsök terén,
és néhány tétován remélõ nap után
az Alkotmány utca rácsozott sarkánál.
Elõször a százezres tömeg hallotta,
hogy ma is menjetek békével, haza.
Majd jött ismét a jogtalan rendõrroham.
gumibot után gázba fojtva a nap.
Reméltem! Mit is? Lépteink idejét?
Talán az ébredõ tömeg õsi erejét,
nem kemény szavakra Ament hallani.
És mentünk végig az Andrássy úton,
mentem az élen hatalmas zászlóval.
Mögöttem iszákosok csatlakoztak,
horkanva szökött fel béna nyelvükrõl,
ismét kopott jelszavak sorjáztak.
Szép ének, emlékszel egy se zendült,
csak a szájukba ragadt fáradt kín üvöltött.
Reméltem! Reméltünk! Mond, mit is?
Talán, ha akkor mégis kicsit kitartunk
újra boldogan együtt lép a pesti nép,
és szavát nem viszi el ledéren a szél….
De össze-vissza döngött sok bakancs,
hullámzón, inogva nyúlt alá az aszfalt.
A lemenõben értünk síró napban
senki sem lelte az árva igazat.
Ezért menjünk ismét védhetetlen helyre?
teríteni foszló álmokat rács elé,
hogy mind, aki eljön fáradt ünnepen,
tombolja lelkét, ha szól egy kupec?
Nem ily' játékra tettem napjaim!
Hanem a mindig remélt, sose látott
lélekformáló perceket ragyogni!
S mi végre kérjem térden a veszejtõt,
szólna tán egyszer az életben igazat?
Nem kevély, mit bánatban mondok,
köröttem sok szív lassan megfagyott.
Alig maradtunk álmodó, lelkes kevesek,
mint vásári mutatvány, avitt ritkaság,
kibe az élet is ma már csak hálni jár.
Az egyik itt regél, a másik ott dalol,
mégsem esnek le a bilincsek karokról.
Az egyik ide hív, a másik arra megy,
csak ne legyen együtt a nép egy keveset.
Nem, még most sincs itt az idõ!
Hóhért nyakazni nem termett vezetõ!
Hanem csak jõne egyetlen dörgõ hang,
bújna elõle föld alá bitang birkahad,
igazságot tenne az mindörökre,
kinek-kinek torolva régi rusnya bûne,
árva magyarnak kelne rég várt bõsége,
nem tiporná zászlónk jöttmentek serege!
Maradnak hát a szép színes lapok,
küldenek közénk szépszavú pénzpapot,
hogy így kéne, emberek, meg amúgy talán,
de elévész a nép egy földrész asztalán.
Csámcsogó vigyorral kiköpnek minket,
helyet se hagyva a még vergõdõ élõknek.
Választásról választásra mindenki bólogat,
kondér köré csalják-gyûjtik a léha voksokat,
és egy se látja fûszeres gõzétõl jövõjét,
holnap ott fõzik az õ csontját, az õ bõrét.
Hulló álarcok önjárón, üresen dadognak,

hol hazug-szaftos falattal kegyet osztanak.
Négy egész keservekkel telõ esztendõre
elszegõdik pokloknak mélységes fenekére,
ott visít, ott jajong, fortyogva bánja már,
nincs kikeletre erõ, nincs élhetõ folytatás.
Hanem ha kélne pajzsra jó hadfi,
méltó ember, nem szószátyár akárki,
mostan hányan követnék lendülõ kardját,
ha mutatná, hogy merre bújik az igazság?
Nincs felelet. Bár egyként reszketeg,
könnyet ontanak ránk rongyos fellegek.
Nézd! Tétova mámban soraim is görbék,
lassanként mindünktõl hitét is elvették.
De ez sem volt elég! Hát ez sem elég?
Merre üvöltsem toroknak rekedéséig,
kinek harsogjam haragom? Talán az égig?
Talán ott meghallják? Talán? Még?
Szertehull a szó bús õszi levélként.
Ne hívj hát dalolni! Ma nincs miért!
Zászlólobogásra nem kelt még a szél!


Ferencváros, 2009. október 19.

Lengyel Károly