Petõfi Sándor: JÖVENDÖLÉS

Petõfi Sándor:

JÖVENDÖLÉS


"Mondád, anyám, hogy álmainkat
Éjente festi égi kéz;
Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövõbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpûltem
A levegõt, a végtelent."

,Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! örvendezz;
Hosszúra nyujtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.' -

És nõtt a gyermek, lángra lobbant
Meleg keblén az ifjukor,
S a dal malasztos enyh a szívnek,
Midõn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpûlt a bûvös ének,
Lehozta a hír csillagát,
És a költõnek, súgarából
Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze;
S mit a költõ a lantnak ad,
Szivének mindenik virága,
Éltébõl egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng.
És õ a lángban martalék;
A földön õt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik õ halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülõ bus ajka
Kínjának hangján rebege:

,Halál ne vidd el õt karomból,
Ne vidd korán el a fiut;
Soká igérte õt éltetni
Az ég... vagy álmunk is hazud?...'

"Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicsõ neve költõ-fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él."


Kecskemét, 1843. (március 5-e elõtt)