ÚJ DERES

Új deres


Dózsa György most irigykedve tekint le ránk,
midõn éppen feledné az égett hússzagot.
Kér még egy esélyt minket látván,
hogy deresre húztak egy egész várost.

Izzó koronával, tûzvörös szemekkel
végsõ trónjáról lassan felemelkedik.
Zászlók lendülnek, rajtok óriás keresztek,
rendezi sorba sereglõ talpasait.

Szik repedése eléjük csipkét terít,
sívó homok állni kéri a vad szelet,
felhõn át minden csillag néki világít,
a fákról a levél utána integet.

Ne késlekedj, Dózsa György! Nyög már a deres!
Fogunk megroppan, de ezt is kibírjuk majd.
Üzend, hogy sok kasza ismét egyenes!
Régen nem számoljuk rajtunk a botokat.

Temettünk közülünk nem is keveseket,
mordályerdõ rakott itt húsból halmokat,
s míg pohárt emelnek cifra kõ megett,
míves szavuktól az ország most megrohad.

Kínok közt könyörögtünk, röhögtek rajtunk,
láncunk nem mérjük, põrén szennyig aláztak.
Szûk rács résén a fogyó távolt vigyáztuk,
hogy majd botot, vagy bitót hoz-e a holnap.

Kelj fel hát Dózsa György! Hozzál el mindenkit,
kunyhóból, pusztáról az utolsó pásztort!
Adj nékünk mostan még egy kevéske reményt,
vagy taníts meg, mint üljük meg a tüzes trónt!


Budapest, 2006. október 29.

Lengyel Károly