A PATKÓSZEG

A PATKÓSZEG


Bizonyára legtöbbünk halotta azt a népi gyermekmondókát, ami a legkisebb részletek fontosságát is igyekszik megörökítését is igyekszik szívünkben-tudatunkban rögzíteni

„A szeg miatt a patkó elveszett. A patkó miatt a ló elveszett. A ló miatt a huszár elveszett. A huszár miatt a csata elveszett. A csata miatt a király elveszett. A király miatt a Haza elveszett. Hát verd be jól azt a szeget!”


Egy idézetbõl indulok ki, amit a Nemzeti Hírháló oldalán olvastam ma reggel.
Elõre bocsátom, egy szó neheztelés nélkül, csupán a tárgyilagosság kedvéért nyúltam a billentyûzet után.


Spontán alakult meg a Jobbik
„….Emlékezetes volt az a felhívásuk pl., hogy a nemzeti oldal (FIDESZ) szimpatizánsai viseljenek kokárdát. ….” - Eddig az idézet S. Csaba tollából, az egyik mai összeállítás végén.


Most nézzük a továbbiakat!
Érdekes módon alakul az emberek történelmi emlékezete!

Határozott emlékem van arról, hogy 2002-ben a MIÉP Magyar Útkörök kezdeményezése volt a parlamenti választások elsõ fordulója elõtt elhangzott kokárdás felhívás. 2002 március 15-én volt egy igen nagylétszámot (többszázezres) mozgósító, híres nagygyûlése a MIÉP-nek a budapesti Hõsök terén, ahol Csurka István bejelentette, ha a helyzet úgy kívánja, a MIÉP bianco visszalépteti nagyjából 170 jelöltjét olyan választási körzetekben, ahol a nemzeti erõk bármely résztvevõjének gyõzelméhez annyi szavazatra van szükség, amennyi biztosítani látszik, nehogy az MSZP, vagy az SZDSZ szerezze meg a kérdéses mandátumot. Ezzel párhuzamosan hangzott el a Magyar Útkörök vezetõségének felhívása. Ez arról szólt, szimpatizánsaik, és mindenki, aki a nemzeti erõkhöz húz, a választásokig viseljen nemzeti színû kokárdát, sõt utána is, ameddig ezek el nem tûnnek a közhatalomból.

Noha a Jobbik ma már politikai értelemben nagyon közel áll hozzám, mégis el kell mondanom, és valljuk meg, akkor még a Jobbik csekély erõt jelentett. Mindössze a fiatalabb korosztály formálódó, és egyre markánsabb véleményét jelenítette meg a közéleti színválasztékban.
Maga a Jobbik, mint tudjuk, 2004 október 24-én alakult át mozgalomból párt formációvá.
Megjelenésének fõ oka szerintem válasz volt a MIÉP-ben létrejövõ erõteljesen központosított vezetési stílusra, amellyel a MIÉP Ifjúsági Tagozata sem tudott igazán mit kezdeni.
Nyilvánvalóvá vált a tragikus 2002-es választási vereség hatására, hogy ami a MIÉP vezetésében történik, nem tartható fenn, nem hogy hosszabb távon, de azonnali megújulásért kiáltott.
Emlékezzünk Pokorni széles mosolyára a 2002-es választás második fordulójának estéjén, amikor a Fidesz kampányközpontjában fennen örvendezett a politikai „szélsõség” parlamentbõl kiesése kapcsán szólva. Mintha csak egy eltaposott rovarról szólt volna! A kis liberális!
De hát fogott ember fiaként mit is szólhatott volna, amikor õ maga is, az idõ szerint, egy vesztes párt vezetõ tagja volt. Nem arról szólt a fáma, hogy 2002-ben tömeges választási csalás történt az idegenszívû MSZP vezénylettel, Ron Werber súgása nyomán! Á, nem! Nekik nem ez volt a fontos! Libsiéknek az volt a fontos, hogy tartó gazdáik elvárásainak a legszélesebb értelemben véve szalonképesen megfeleljenek. Magyarul megmondva az igazat, barna volt a nyelvük. Nem kicsit, nagyon! – Balatonöszöd után rémklasszikussá vált diktátori retorikát felelevenítve.
Az akkori, bejelentett választási bûncselekményeknek elenyészõ részét vizsgálta a választási szervezet, de fõként a rendõrség. A mára nyilvánvalóvá vált, alávaló csalássorozatról büntetõ feljelentések végeláthatatlan sora született és máig lezáratlanul tanúskodik. Ezek közül néhányat vizsgáltatott a bíróság, ám egyikben sem született elmarasztaló határozat. Ezeknek az ügyeknek nagy hányada valójában máig leplezetlenül elsikkadt, vagy éppenséggel figyelembe sem vették, nem született belõle vizsgálati jegyzõkönyv sem.

A Jobbik addigi tevékenysége is figyelemreméltó volt, de akkor indult a kemény munka, hogy egy radikális pártot formázzanak a feltörekvõ fiatalok az eredetileg mozgalomnak indult közösségbõl.

Mindezeket áttekintve, gondoljuk meg! Ha ilyen, viszonylag kicsi idõtávlat alapvetõ tévedéseket nevelget, hosszabb idõ alatt az emlékezet útvesztõiben mivé lesz történelmünk?
Tisztelettel ajánlanám soraimat azoknak a buzgó, ám kevésbé figyelmes mozgalmároknak és szimpatizánsoknak, akik esetleg jó szándékú, mégis alapvetõ apróságokban téves megfogalmazásokat jelentetnek meg. Idézzék fel gyakorta emlékezetükben arról a bizonyos patkószegrõl szóló mondókát!


Ehhez kapcsolódva szeretnék elmondani egy rövid esetet.
Abban az idõben Angyalföldön az Elzett Gyárban dolgoztam, a Váci úton. Kora reggel szerettem a nagy forgalom elõtt a metrótól sétálva a munkahelyemre menni. Azon a tavaszon magam is hordtam a felhívás szerint a kokárdát.
Elõtte néhány évvel a környékre költözött egy cigány család. Az egyik fiú tõlem érdeklõdött egy hûvös reggelen egy óvoda után. Kora reggel, Angyalföld, Váci út! A szülei hajnalban indultak dolgozni.
Ez a fiú 2002-ben már nagykamaszként jött velem szembe a járdán, ugyanazon az utcasarkon találkoztunk. Meglátta rajtam a színeket, odalépett, mintegy apró sasszéval kitérõt téve, és hangos „Pfúj, büdös magyar!” felkiáltást követõen egy lépésrõl nagyot köpött a kokárdámra. Túl azon, hogy nagy ütéssel megszabadítottam egy fogától, az eset máig bélyegként él bennem.

Ennek a fiatalembernek már akkor árkok voltak a fejében. Hiányárkok. Méghozzá olyan mélyen az életébe tagozódva, ami mostanság a híreket olvasva, és közvetlen környezetemben tapasztalva, maradandó módon rontotta meg az emberek gondolkodásmódját. Az MSZP és az SZDSZ árkai, és átkai. Nem az a cigány fiú tehetett róla. Õ csak elszenvedõje volt hirtelen indulatomnak. Hetekig törtem a fejem az eseten, de máig nem ülepedett le bennem annál helyesebbnek vélt tanulság, minthogy a liberálbolsevik bûnszövetkezetet végleg és örökre számûzni szükséges minden vezetõi lehetõség közelébõl.


Mostanság, amikor elõre hozott parlamenti választás elõl bujkálnak a listás naplopók, oda-vissza mindenféle ordenáré mocskot vakolva ellenfeleik szeme közé, fel kell tûnjön minden hazáját szeretõ magyar embernek, mivé leszünk, ha még egyszer, csak egyetlen egyszer, bárhol ebben az országban gyökeret verhet a nemzetgyalázó, magyarirtó, végül is politikai bûnszövetkezet.

El velük! Messzire! Nincs helyük ebben a rendszerben! Gyakorlatilag az emlékük sem érdemesíthetõ a történészek figyelmére, legfeljebb elrettentõ jellegû tanulság gyanánt.


Mondjuk tehát tovább a magunkét. A semmiért? A lehetetlenért? A patkószegrõl! Azért, hogy ennek a kicsivé szaggattatott Hazának egykor talán több is megadasson, mint Európa koldusaként vándorolva vergõdni.

Ehhez adjon az Isten minden magyarnak szebb jövõt!


Ferencváros, 2009. június 19.

Lengyel Károly