ALAPÍTVÁNY A MAGYAROK IGAZAIÉRT

Kedves magyar Testvéreim!


Igen, volt rengeteg szenvedés a II. Világháború során. Tengernyi áldozatról tudunk. Istentõl és embertõl idegen eszmék miatt minden nép fiai közül végeláthatatlan névsor kering a kollektív emlékezetben. Lehet, némely dolgok nem úgy történtek, és nem annyi áldozattal jártak, mint a bértörténészek megkövetelik tanulni és taníttatni. És mielõtt még a hatalom bitorlói apró fejfedõs sûrû nemzetközi bólogatástól megdicsõülve meg nem szavazzák a magyarokra a száj és gondolatkosarat, ismét elõvettem egy régebbi írásomat. Erõsen idõszerûnek vélem ismét!

Öt év után ugyanis furcsa törekvés, a tengeren túl lobbinak mondják, közelít a magyar törvényhozás életében. Önként és dalolva, mint Brezsnyev/Szatlin viccbéli macskája, amikor szegény pára hátsóját erõs paprikával dörgölte kegyetlen gazdája. A saját piszkaikba sokadszorra ismét a magyarok orrát akarják dörgölni, s mi több ezt a mûveletet meg is fizettetni velünk, akár börtönnel is.

Igen, azt állítom, hogy egyetlen nép sem húzhat hasznot a szenvedésbõl. Piszkos lesz attól a szeretteik szemfödele. Álmaikban egyszer vissza fognak térni hozzájuk. Azok az éjszakák tele lesznek megkerülhetetlen kérdésekkel.

Utolsó kérdésük úgy fog hangzani, hogy: Hány ezüstpénzt kaptatok mindezért szégyentelenek?


Budapest, 2009. április 26.


**************************************



ALAPÍTVÁNY A MAGYAROK IGAZAIÉRT



Kedves magyar Barátaim!


Olyan régen hallgatok arról, amit most szeretnék a nyilvánossággal is megosztani, hogy egyszerûen nem fér belém a mondandóm. Bizonyos jelenkori megnyilvánulások, nevezzük inkább politikai tévelygésnek, arra ösztönöznek, ezt le kell írnom.


1900-ban született anyai Nagyapám, aki egész életében hû maradt vállalt magyarságához, noha õ maga egyértelmûen felvidéki tót származású volt. Tisztakezû ember, katonatiszt volt, életében nagyon sok mindent látott. A két háború között a Magyar Királyi Honvédség tagjaként tette a dolgát. Több beosztása is volt, de ami a legérdekesebb idõszaknak mondható, az a Honvédelmi Minisztériumban, a 8E osztályon, a budai Várban eltöltött idõ tekinthetõ. (Parancsnoka Billay Henrik alezredes úr volt.) Mint tudjuk, a 8E osztály napi kapcsolatban állt a VKF2-vel.

Az 1930-as években a magyar törvénykezés, mostanság zsidótörvények néven aposztrofált korszakában tette meg azt, amivel akkor az egész családját közvetlen életveszélynek tette ki. Akkoriban vándorútra kelt az emberek nagy része abból a célból, hogy mindenhonnan igazolásokat szerezzen be arról, õ valahanyadiglen keresztény. Akinek nem voltak ilyen vonatkozású igazolásai, azokkal kapcsolatban bizonyos esélyegyenlõségi megfontolások alapján meghatározott intézkedések léptek életbe. Aki megszerezte ezeket az igazolásokat, élt boldogul tovább. Aki nem tudta felmutatni a kért papírokat, azok különbözõ megkerülõ módszereket próbáltak alkalmazni. Lehetett ez közvetlen megvesztegetés, esetleg politikai nézet alapján történõ becserkészés.

Anyai Nagyapám soha nem volt tagja egyetlen politikai tömörülésnek se. Mégis megesett véle az, amint az imént említettem. A Magyar Királyi Honvédelmi Minisztériumban szolgálati helyén olyan helyzetben volt, hogy képes volt bizonyos igazoló papírokhoz hozzájutni. Meg is tette önként, mégpedig négy egész család esetében, akik, ha nem is nehézségek nélkül, de épségben, a körülményekhez képest jó egészségben fogadhatták 45 tavaszát. Megtette, mert számára nem volt elviselhetõ, hogy olyan embereket üldözzenek, akik senkinek sem ártottak. Moldova György szavait kölcsönözve, mezei zsidók voltak. Hiszen a nagy halak akkorra árkon-bokron túl jártak, és a mûvelt nyugat több hitsorsost nem kívánt befogadni. De legfõképpen a tõkeerõs réteget látták szívesen.

Valójában megkapta a Jó Istentõl a jutalmát. Néhány ember várakozott a budai villamos megállójában. Megérkezett a várt szerelvény. Nagyapám hazafelé tartott a munkahelyérõl, s valamely hétköznapi apróság miatt hiába futott, nem érte el azt a villamost, amivel szeretett volna átjutni Pestre. A szeme láttára robbantották fel a Margit-hidat. Õ akkor újra született. Kapott az Égtõl még egy életet, ami a késõbbiekben közel sem volt rózsás, noha az az idõszak nem ez a témakör.

A háború után, a München melletti amerikai hadifogságból a honvágy hatására hazaszökött, bár lovas ismeretei alapján Texasba csábították (lévén eredetileg huszár volt). Az említett családok közül egy sem kérdezte tõle, hogy van-e állása, van-e mit ennie, esetleg nem didereg-e Karácsony Szent Éjjelén. Persze nékik nem Szent a Karácsony.

Akkoriban sok magyar várt arra valahol itthon tiszta lelkiismerettel, de tengõdve, hogy úgymond leigazolják. Ám volt, akinél ez az igazolási folyamat hónapokig elhúzódott. Addig is családostól élni kellett valamibõl. Például a budafoki zománcáru gyárban kiváló segédmunkási posztot lehetett kifogni egy katonatisztnek, és akár két egész telet is át lehet vészelni fagyási sérülések nélkül egy fûthetetlen gátõrház néhány négyzetméterén. Ez nem szatíra, hanem történelem!


A következõ ember a családomban Édesapám volt, aki hasonló módon reagált mindarra, ami akkoriban történt. Délvidéki, közelebbrõl zentai születésû volt. Az árnyas Tisza-patron azt tanulta, nincs különbség rác, cigány, tót, zsidó és magyar ember között. Két ember ismert, jót és rosszat. Idõsebb korában ezt úgy módosította, hogy jót, és kevésbé jót. A kevésbé jó ember lélek szerint megtévedt, nem helyes úton jár.

Családjának kevéske földje volt. Abból próbáltak egyszerû, de tisztességes magyar ember módjára megélni. Már ha hagyta a környezetük õket békében megélni. Trianon után az elszakított létben, ott Délvidéken sok magyar ablaka betöretett Karácsony éjjelén, ha gyertya mellett imával töltötte az ünnepet. Ugyanis az nem pravoszláv ünnep. És akkor is betöretett az ablakok hosszú sora, ha a pravoszláv karácsony idején nem gyújtott gyertyát valaki. Az is megesett, hogy ha valaki merészelt magyarul megszólalni, az kapott egyet-kettõt valamelyik utca sarkán, valamelyik este, amikor hazatért. Mintha ismerõs volna ez a mai Vajdaságban is, nem?

Az igaz emberek, akik mindezek ellenére barátok tudtak maradni, és nem ragadozta el õket emberi mivoltukból, õsi erkölcsi tisztességükbõl a történelem szele, nem foglalkoztak ezzel. Édesapám sokat ministrált a zentai Jézus Szíve templomban, s ha egy-egy jelesebb katolikus ünnep volt, természetesnek tartották egymás között a rác, a cigány, vagy tót barát jelenlétét a misén. A megzavarodott, és szétszaggattatott idõk ellenére fordítva is így történt.

Majd Délvidék visszatérése után, amikor apai Nagyapám belehalt az elsõ Világháború olasz frontján szerzett maláriába gyökeres fordulat következett Édesapámék családjában. Akkoriban öt hold föld, vagy kilenc hónap önkéntes honvédelmi szolgálat volt a nagykorúsítás ára. Mivel családjuk éppen csak megélt az ottani és akkori körülmények között, Édesapám 1941-ben a katonaságot választotta. Úgy gondolta, ha az õ anyai Nagyapja túlélte a századfordulón azt a tizenkét évet, amiben katonáskodás után elsõ világháború, majd Minszk környéki hat év is beletartozott, akkor az a kilenc hónapos kiképzés elillan, akár egy pillanat, ráadásul végre a magyar honvédséget szolgálva.

A hódmezõvásárhelyi laktanyába került a szabadkai kiképzés után. Ott nem tudván, hogy a lány, akire szemet vetett egy tiszt lánya, nagy lendülettel csapta a szelet. Mint tudjuk a régi regula szerint: Katona, pap, ott ...., ahol kap! Így is volt. Csakhogy a tiszti leányzó egy pesti magánklinikán szabadíttatott meg az említett lendület következményétõl. Mert hogy jön ahhoz egy büdös paraszt kölyke, hogy egy magyar királyi honvédtiszt leányát egyáltalán érintse! Legalábbis így tartotta az immár ex-leányzó apja.

A következmény nem is maradt el. Édesapámat büntetõ alakulathoz vezényelték. Az állomáshelyük Kárpátalján volt, Kolomea környékén. Egyetlen tárat kapott a gyalogsági karabélyba lõszerellátmányként, ami hat darab lõszert jelent. A vezénylési beosztása az ifjú lefokozott mesterlövész szakaszvezetõnek hadtápos volt. Munkaszolgálatos emberekre felügyelt egy ideig, miközben aknazárat telepítettek a hegyek oldalába (ismereteim szerint ez a vonal, azért ha kevéssé is, de visszatartó erõvel bírt az oroszok elõrenyomulásával szemben).

Negyven zsidó származású munkaszolgálatosra kellett felügyelnie hat darab puskagolyóval állig felfegyverezve. Nehéz idõk jártak, éheztek a muszosok éppúgy, mint a keretlegények. Történt pedig egy munkából bevonulás alkalmával, hogy az országúton, az árokparton egy német ellátmány-vételezési nyomtatványtömböt találtak. Az egyik munkaszolgálatossal, akirõl ránézésre nem volt feltételezhetõ a származása, ettõl kezdve két helyrõl vételezték az ellátmányt. Ez az ember jól beszélt németül, Édesapám pedig színleg adta a fegyveres kíséretet az ellátmánynak. No, nem volt egetverõ a mennyiségi és minõségi különbség a többi muszoshoz viszonyítva! Ahhoz azonban elegendõ volt, hogy testileg le ne romoljon az állapotuk.

Nagy valószínûséggel helyben rostává lövik mindkettejüket, ha kiderül a német raktárban, hová is kerül az ellátmány egy része. Azt is valószínûsítem, hogy a többi muszos rövid idõn belül Németországban találta volna magát egy számukra felállított táborban. Itt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy Magyarország következetesen ellenállt zsidó származású polgárainak deportálására való német törekvéseknek. A tények pedig makacs dolgok, amikkel nem illik vitatkozni, akármilyen ideológia felõl is közelit valaki hozzájuk!

Nos, megúszták a dolgot, az egész szakasz. A keretlegény, meg a muszosok. Amikor pedig a muszkák elõrenyomulása miatt a Tiszán hanyat-homlok menekülõ németek a rájuk jellemzõ módon a magyar alakulatok elõtt felrobbantották Husztnál a hidat, elfogyott a türelem. "A k... anyátok ússzon utánatok a zajló Tiszán át!" – tört ki a keserûség a keretlegénybõl. A huszti rabbi megüresedett házába elszállásolva magukat, rövid dekkolás után a helyzetet megbeszélve úgy döntött a szakasz, mindenki megpróbálja egy szerinte biztonságos helyen túlélni ezt az idõt.

"Na, fiúk itt a vége! Menjünk haza!". A muszosok szétszéledtek, Édesapám pedig rossz irányba indult. Nem tudta, hogy már onnan is jönnek az oroszok. Az országúton találkozott egy "csámpásszemûvel", aki az üres karabélyról feneketlen zsákjába tette a távcsövet, a závárt a szántásba dobta, a puskát a csövénél fogva a kilométerkõhöz vágta. Édesapámnak a kettétörõ acélcsõ reccsenése jelentette volna a háború végét. Mert azt majdnem elfelejtettem hozzátenni, hogy a hat darab lõszer hat nagyvadban érte el halálos célját, hogy mind a negyvenen õz, vagy szarvashúshoz is jussanak, mert nekik a vaddisznó ugye tisztátalan állat. A válogatósak!

Volna!, - mondom - mert ezután három és fél év Kaukázusi ismeretszerzõ túra következett. Ez az ismeretszerzés kõbányában, végkimerülés határáig, majd Szocsi és Szuhumi között, valahol a mai Adler repülõtere környékén gyümölcsültetvényen naponta 12-14 óra kényszermunkáról szólt, a Szovjet rabszolgatartók nagyobb dicsõségére. Az eredmény 1947 októberében hazatérve egy csontig lesoványodott volt hadifogoly.

1977-ben, 22 évesen a Centra Szocsi kikötõ hatalmas mólóján bámultam bele a hazautazás elõtti utolsó naplementébe. Dúdoltam a Szüleimtõl tanult dalokat. Szép vagy, gyönyörû vagy Magyarország. Muszkaföldön lassan jár a posta. Csak egy nap a világ. 1977! Megindultak lelkembõl a könnyek. Messzehangzó, ordító zokogásban törtek felszínre a Fekete-tenger hullámainak sustorgásában. Akkor és ott értettem meg, hogy még õrizni sem kellett õket, hiszen nem volt hová szökni. Kétezer kilométer nagyon nagy úr!

Édesapám egy évig járt a különbözõ orvosi vizsgálatokra és kezelésekre a hadifogoly-gondozóba. Lelkében meg nem törve, ám fizikailag annál romosabb állapotban érkezett haza. Tudom, hogy nem csupán vele esett ez meg. Néhány volt fogolytársától is hasonló történeteket hallottam ázsiai kirándulásukról.

Édesanyák, feleségek, menyasszonyok, nõvérek, húgok ezrei várták a Keleti pályaudvarra érkezõ, nemzeti lobogóval díszített mozdonnyal vontatott szerelvények begördülését az épület csarnokába. Egyik legszebb, szent nemzeti imánkat, a Himnuszt énekelte a tömeg, amikor a csont-bõr foglyokkal megrakott vonatok megjöttek, majd elszabadult az érzelmek pokla. Szinte önkívületben az örömtõl, minden-minden szenvedésük hiábavalóságának keservét ki-ki egyetlen nevet sikítva-üvöltve igyekezett a vagonok közelébe, hogy újra karjában tarthassa, és most már reményei szerint többé el ne eressze azt, akit éveken át hiába keresett, kerestetett, várt. Kerestették tábori zöld levelezõlap alapján õket a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét kérve, moziban a híradó és a film közötti szünetben "Ki tud róla?" kezdetû, lehetõleg fényképes hirdetéssel. Nem jöttek levelek sehonnan. Úgy tûnt, mintha elveszett volna egy egész arcvonal. Mindaz a szerencsétlen ember, akiket a vöröscsillag követõi állati sorba taszítva ártatlanul elhurcoltak. Arról már nem is szól a történelemhamisítók nazális üvöltése, hogy a békeegyezmény aláírása után a Genfi egyezmény alapján azonnal haza kellett volna engedni a hadifoglyokat.

Emlékszik-e ma még valaki arra a híres tüntetésre, amikor a magyar nõk a Bajza utca és Andrássy út sarkán álló Szovjet nagykövetséget vették körbe. Követelték, a nemzetközi megállapodások alapján engedjék haza férjeiket és fiaikat. Hiszen természetes lett volna a hadifoglyokat a háború lezárása után azonnal hazaengedni. Az akkori szovjet horda nem ezt tartotta természetesnek. Számukra kézenfekvõ megoldás volt a leigázott tájak népeibõl millió és millió ember kényszermunkára hurcolása, közöttük hihetetlen tömegben ártatlan civileket.


Hányan, de hányan soha nem tértek haza közülük? Nem ismerik családjuk tagjai a nyugvóhelyüket sem, ahová néhanap egy szál virágot elhelyezhetnének egy érettük mondott fohász kíséretében.

S, miközben folyt a háború, itthon sokan az életüket kockára téve naponta segítették azokat, akik közel hatvan évvel az eddigi legnagyobb világégést követõen nem tudnak megnyugodni, leállni. Az utolsó nem közülük való fejet is tálcán kívánják a nagy oltáron égõ áldozatként látni, mert mint fogalmaznak, ez az utolsó esély.


Apai Nagyanyám, aki Zentáról Pestre jött munkát keresni hasonló dolgot mûvelt. Mai ésszel alig érthetõ az a hidegvér, ami ebben segítette. Talán a sok-sok ima a légiriadók idején a pincében? Történt pedig, hogy a házban, ahol az õ volt saját lakásában jelenleg bérlõként lakom családommal volt két család, akik úgymond segítségre szorultak. Mivel Nagyi lakásának két bejárata volt, különleges dologra szánta magát a nyilas idõkben, amikor a géppisztolyos emberek szinte lakásról lakásra hajtóvadászatot folytattak a zsidó származásúak kézre kerítésére. Amíg az egyik ajtón beengedte a fegyveres részeg "vitéz urakat", és a kamrába terelve szalonnával, hagymával, meg némi vörösborral kínálta, addig a körbejárható lakásból apácaruhában távozott a bújtatott család, akik a nappalokat általában egy közeli katolikus rendházban töltötték. Többször, folytatólagosan tette ezt. Nem csupán Nagyanyám tett meg értük ilyen és hasonló dolgot, talán ennél komolyabbat is. Sokan, sokat, sokszor, de fõleg sokakért. Úgy gondolom hihetõ, õ is rostává lyuggatva bukott volna a hideg dunai habokba, a parton hagyva mindenét, miután põrére vetkõztették. A "vitéz urak" mosolyogva leemeltek még egy zacskó lisztet a polcról, mondván a többi testvér is éhes, majd mit sem sejtve nagy bokacsattintással kísérve szalutáltak, és távoztak.

Az egyik családot a háború vége ugyanebben a házban érte épségben és egészségben. Tudom, mert õk maguk meséltek errõl gyermekkoromban nekem könnyes szemekkel. Õk voltak ennek a háznak a tulajdonosai. Ám a másik család valamely érthetetlen okból Nagyitól a köszönést sem fogadta. Amikor pedig Nagyanyám kicsi zöldséges boltját elorozták a vörösök, egyik család sem segített egy fél szóval sem. Sajnálkozni tudtak, azonban eszük ágában nem volt bármiféle felelõséget vállalni azért az egyszerû, apró termetû, igen kemény asszonyért, akinek a puszta életüket köszönhették hónapokon át, beleértve a házban közadakozásból általa összekoldult élelmiszert is.


Édesapám - hála a Jó Istennek - szerencsésen megérkezett a kaukázusi túráról. Addigra a különbözõ minisztériumokban és hivatalokban ült az a negyven volt muszos, aki Édesapámnak köszönhette, hogy épségben túlélték azt az idõt. Egyetlen igaz ember akadt közöttük, aki a többieket felkutatva összegyûjtötte számára azt a negyven aláírást tartalmazó igazoló nyilatkozatot, melynek alapján nem internálták, esetleg új túrát nem szerveztek neki Ázsia eladdig ismeretlen tájaira, keretlegény múltja miatt. Ez az ember, a Rumbach Sebestyén utcában egy kóser borbély volt. Ez természetes volt számára. A többiek nem kérdezték meg, hogy evett-e azon a napon. Színlelt barátságosan megveregették csontos lapockáját, hogy milyen jó bõrben van a szakaszvezetõ úr, pedig hát õk itthon milyen sokat fáradoztak ezért az országért a háború vége óta. Nem is akarták meghallani a korgó gyomor hangját. Kényszeredett, nyáladzó vigyorgással gyorsan paroláztak Édesapámmal, akit egyszerûen igyekeztek mielõbb magára hagyni. Vannak emberek - ha õk emberek egyáltalán - akik nem szeretnek hálásnak mutatkozni, még az életük megmentõjének sem. Ismeretlen számukra a hála fogalma. Egyetlen emberen múlott!

A Közgazdasági Egyetemen tanított egy ember, aki egy sok évvel késõbbi véletlen találkozáskor Édesanyámnak elmondta mindezeket részletesen és órákon át. A kóser borbély özvegye is megerõsítette mindezt, szinte ugyanazokkal a szavakkal.


Mindezeket azért írtam le, mert nékem a jelenlegi helyzetemben elképzelhetõen az "utolsó esélyem", hogy felmutassam azt a kézenfekvõ alapigazságot, hogy nem lehet egy egész népet a gallérjánál fogva a fél világon át lenácizva, mindenébõl kiforgatva - bármely politikai erõ megfontolása alapján - végighurcolni, a végtelenségig, de fõleg ártatlanul megalázni.

Kétezer évnek elõtte egy bölcs rabbi arra tanította követõit egy nevezetes alkalommal, hogy "Boldogok, akiket érettem megaláznak, mert õk felmagasztaltatnak".

Kérdezem tehát a véresszájú nemzetközi terroristáktól, akik szerintem jelen korunkban falat építõ politikájuk tébolyától megrészegülnek, hol a vége mind ennek? Ki kér végre illõ és kellõ fõhajtással bocsánatot egy egész ország népétõl, de más népek fiaitól is, akik abban az idõben ugyanígy megmaradtak embernek? Ki köszöni meg annak a rengeteg keresztény és keresztyén egyházi személynek áldozatos segítségét, hogy ma is élnek olyanok, akik errõl beszélhetnének.

Gondoltam tehát egy nagyot és merészet! Egy virtuális alapítvány létrehozására hívom fel mindazokat a magyarokat, akik még élõként hasonló eseteket tudnak felsorolni, mint amirõl írtam. Dagadjon ez az ismeret-erecske olyan hatalmas folyammá, amelyben végre a habok közé merülhet tisztulni mindaz a lélek, aki minket folyamatosan antiszemitáz, náciz. Hulljon fejükre keresztvízként mindazok ártatlanul elszenvedett keserve és vére, akiket folyamatosan kiadatási követeléssel fenyegetve, jogi kompetenciájába nem esõ országok szabad és ártatlan állampolgárait alaptalanul és arcátlanul állandó mentegetõzésbe próbálnak kergetni.

Legyen ennek a láthatatlan alapítványnak a neve:

ALAPÍTVÁNY A MAGYAROK IGAZAIÉRT!

Arra kérek minden magyart, ki-ki írói tehetsége szerint illessze hozzá a saját történetét a Magyar Nemzet Emlékezetéhez! Tudom, súlyos dolgot kérek! Hihetetlen emésztõ erõvel törhetnek elõ félelmek, sebek szakadnak a tályogok felett. De hiszem, hogy megéri megtenni! Mert ameddig egyetlen utolsó esélyezõ, zaklatott lelkû, esetleg dúlt elméjû ember él, addig ezek a félelmek és sebek soha nem fognak eltûnni, begyógyulni, hanem fel fognak fakadni. S, mint látjuk, a félelem agressziót szül, ami agresszió félelmet szül, a félelem…...

Arra kérem õket, hogy ne késlekedjenek leírni és közzétenni történetüket! Mutassák meg magukat, ha már az országok vezetõi elhazudták, elhallgatták, elhallgattatták õket oly sok éven át! Egyben arra kérem mindazokat a becsületes jó embereket is, akik tudnak és akarnak is segítettekként tanúskodni hasonló esetekrõl, õk se tétovázzanak, tegyék meg!

Hiszek a kölcsönös jószándéktól vezérelt megértõ szavak bûvösen békítõ erejében! Mert mint õk mondák, nékik ezzel kapcsolatban valóban ez az utolsó esély. Csakhogy nem olyan értelemben, ahogy õk használják ezt a kifejezést.

Mert azt merem állítani, hogy az a hihetetlen szenvedés-történet-folyam, amelyet a második világháborúként szoktunk emlegetni, még mindig fújja lángjait a lelkekre. Ott növekszik, ott bujkál a félelem minden érintett lélekben. Nem kímél az iszonyat és az iszonyat emléke senkit! S, ha ezek az utolsó esélyezõk még tesznek is arról, hogy soha, senki ne nyugodhasson meg, akkor az üldözöttbõl üldözõ lesz, majd fordítva, majd fordítva, majd fordítva.......

Magam részérõl teljesen meg vagyok gyõzõdve arról, hogy ennek az elsõdleges életcélként felfogott, folyamatosan felpörgetett állapotban tartott bosszúhadjáratnak a világon semmi értelme. Meg tudom érteni, ha egy sokat szenvedett ember az õt megkínzókkal és megalázókkal szemben bosszút szomjazik, bár ez sem helyes. Különösen akkor nem helyes, amikor ezt a szemléletet intézményi szintre emelik és mûködtetik, méghozzá júdáspénzt(!) kínálva az õket információval segítõknek. Nem nagyon lehet elfogadni, hogy több generáción keresztül alapvetõ félelemhalmazt kippaként viselve bárhol, bármit kikövetelhessenek, kierõszakolhassanak maguknak, vagy megtehessenek, számukra idegen országok szabad állampolgáraival.

Ehhez, de facto nincsen, de azt remélem, nem is lesz joguk!

Mindenféle nácizás, antiszemitázás, zsidózás és cigányozás helyett szeretném ismét idézni Édesapám mondását:

"Két ember van: jó és kevésbé jó."


Budapest, 2004. július 25.

Lengyel Károly