SZENT ESTE

SZENT ESTE


Lehetne minden szavunk akár egy fénylõ csillag,
mit vándorló szakadt felhõk hiába takarnak,
így esztendõ végén, világló ünnep idején
súgja a csend újra, holnap a Kisded közelít.

Mond, Uram! Mi lesz velünk? Lesz-e erõnk Igédhez?
Magad is testben jártál köztünk, jöttél, mint gyermek,
s a világ egyetlen kincsét, mit a Fénybe írtál,
évezredek múlva is csak a gyertyák hordozzák.

Oly piciny az elsõ láng! Alig mutat alakot,
mégis tárulnak felé jégvirágos ablakok.
S mind sorban, ahogy múlnak a titokkal telt hetek,
Jössz közibénk azért is egyre lejjebb, közelebb.

Díszített asztalunkhoz most illatok tánca hív,
hogy feledjük nincseink, hogy véget ér a sötét,
gyerekkorunk lélekcsengetyûi visszhangoznak,
halvány emlékek ringatnak illanó csodákat.

A gyõzhetetlen szó, mi imára kulcsol kezet,
minek meghajolnak a jászol elõtt a térdek,
átvezet lágyan a szenvedésben, éjszakában.
Kezünkbe rejt mirhát, tömjént, csillogó aranyat,

fejünkre szégyen ne hulljon, még Õ ajándékoz.
Mert, lásd, Uram, mit is adhatnánk földi vándorok?
Itt porban, éhesen, szomjasan, fázva darócban,
Hitben éltetõnknek mára szavaid maradtak.

Tisztelj meg minket újra, Uram, hirdesd a békét,
hogy a Szent, az egyetlen parancs eljöve közénk
vegye el kezünkbõl kockán szaggatott köntösünk,
tövisbõl font koronánk végtére letehessük.

Már nem kell csillaggal vezetni, érkezz titokban!
Megtaláljuk a jászolt, és mutatjuk világnak.
Íme! Nézzétek! Hozzá könyörögtünk, õt vártuk.
Térdelj Ember! Örvendezz ma éjjel és imádkozz!


Budapest, 2008. december 22.

Lengyel Károly