DECEMBER ÖTÖDIKE EMLÉKÉRE

December ÖTÖDIKE EMLÉKÉRE


Mit is mondhattunk zúgó rágalomra?
Huhogó rettenet szült itt gyászt,
mégis elárvultan ébredtünk öntudatra,
hogy eddig tart türelmünk, nem tovább.

Voltak, akik odúban sunyin hallgattak,
s volt, ki féltve aprópénzét meglapult.
Földrengésként folyvást hazudtak
utolsó percig, míg zászlónk megfakult.

Addig feszítették a rég hangolt húrokat,
hogy sorban pengve elpattant mindegyik.
Fülünket fogtuk volna, mikor aláztak!
Csak ömlöttek vég nélkül könnyeink.

Négy esztendõ nem a világ! Itt vagyunk.
Nem szakasztott szerte hatalmi õrület,
bár utunkat fejhorgasztva járjuk,
s szemünk azért kerüli a tükröket,

hogy nem tudtuk meggyõzni a többit,
mitõl majd száz éve fúl a magyar,
mert elragadozták féltett határaink
az aljasok, a csalók, és szívben a fagy.

Mégis itt vagyunk, s kiket ellöktek,
régrõl tudják õsi dallamok szerint:
nem cifra szó teszi naggyá az embert,
fõleg ha e tájra magyarnak születik.

Nemes idõ anyatejtõl utolsó kenetig,
mit együtt tölthetünk e kalandban,
nyomorban járva jajok tengerét
néha ünneplõben, máskor rongyokban.

Szaggatott zászlók, leköpött keresztek,
út szegélyen koldushad könyörög,
de kezek között megosztott kenyerek
Segítenek túlélni minden ördögöt.

Õseink vérére kérem, értsétek meg,
Fehéren kirakva is emígy sorjázták,
szó érce mérce jövõnk érdekében
embernyi betûkbõl a SZABADSÁG!


Budapest, 2008. december 7.

Lengyel Károly