SZAKRÁLIS HELY

SZAKRÁLIS HELY

Öszödisztán, Libsipest, Kossuth tér, 2008. november 4.

Kedves Barátaim!


Szakrális hely. Vérrel szentelt, a magyarok vérével. Olyan emberekével, akik újat, jobbat, szabadabbat szerettek volna a mai kommunista ivadékok elõdei által fegyverrel, rémuralommal az országra bilincselt õrület helyett.

Szakrális hely, mondom, de sok minden egyéb is fûzõdik ehhez a térhez. 1989-ben a Köztársaság kikiáltása. Véletlenül sem a harmadik, mint bal-libsi körökben újdonsült elõszeretettel származtatják. Hiszen akkor ez így egy fattyú jogrendszer volna. Az I. Világháború után ugyanis népköztársaságot kiáltottak ki, amibõl kinõtte magát egy Sámuel Tibor, egy Kohn Béla, meg a többi, akik ugyanúgy elszeleltek az államkasszával, mint kommunista mestereik tették máshol, máskor, ha szorult a kapca. Csak éppen elõtte ki tudja hány gégét szorított el örökre a kedvenc játékszerük. Mert hogy gyilkosok.

Szakrális hely. Itt tapasztalta meg sok fiatal elõször az összetartozás élményét 2002-ben. Akkor még nem sejtettük, hogy a szép szavak és zászlóerdõ egy Budawood. Azóta is telik a pohár. 2006 október 23-án pedig egy ünnepi beszéd után a „mindenkihozzonmégegyembert” sietõs halkan elporzott az államilag páncélozott kincstári nagy fekete autóval. Ki nem mondta volna, hogy utánam, csak éppen utána az özönvíz, akarom mondani az özönkönnygáz.

Nem messze ettõl a tértõl, a mai Képviselõház pincéiben mûködött a 2006 október 23-án elkövetett háborús bûntett végrehajtóinak mesterei által mûködtetett egyik fészkében a hírhedt húsdaráló. Méltó tanítványok az élvezettel oszlatók, a kordonozó viperázók, hazudozók, betoji módon hamistanúságot tevõk, akik rengeteg ember életvitelét törték derékba aljasságukkal.

Szakrális hely. Visszajárnak ide dicsõ emlékû szellemek néha, hogy megcsodálják, mivé változott a magyarok országának háza és tája. Van min csodálkozni. Fõleg ünnepek táján, amikor több tömbre tõle rácsok rivallnak recsegõsen rémült rebellisek felé.
A moszad-kal ilyenkor veszi a pofátlan bátorságot megszabni a szabad magyaroknak, mekkora zászlócskákat vihetnek a kijelölt üvöltõhelyre, miután könyékig túrnak zsebben és táskában rendõri intézkedés nélkül, végül is a megszállók akarata szerinti megszokásból. Detektoros kapun azután mehet ki-ki a sokadik rácsig. Lehet, jövõre már tarkón kulcsolt kezekkel? Ja, nem! Az nekik célterület. Az kell a 9 mm-esnek, vagy a viperának, esetleg a bakancsaiknak. Akkor már egyszerûbb volna azt a kicsi papírzászlót elõre bilincselt kezekkel odavinni. Hát nem cuki? Ripacshonban önként láncon tipegnek a jó polgárok.

Ma este ezen a szakrális téren feltûnõen gyér érdeklõdés mellett tartottak egy halk színjátékot. Szerencsétlen díszszázadot és a velük együtt kínlódó központi zenekart kárhoztatták erre a szerepre, akik egyébként parádésan, hibátlanul kitettek magukért. Este 6 órakor a Szózat hangjai közben az egyre kisebb lánggal égõ tüzet eloltották.
Barátommal ketten álltunk a lyukas zászló elõtt és onnan figyeltük az eseményt, noha keveset lehetett látni és hallani. Nem azért, mert olyan sokan voltak az érdeklõdõk, vagy emlékezõk. Dehogy! A forgalom zavartalanul mûködött, és egy szó nem esett arról, hogy ezen a napon egy szégyen-hajnalra emlékezik a magyar ember. Arra a hajnalra emlékezünk, amikor az emberszagú cuculizmus ostora végigvágott a kicsiny népen az áruló kommunista hóhérok hívása után.

Záporoztak a tankokból a lövedékek a sokat szenvedett városra, amely még akkor sem heverte ki egészen a II. Világháború okozta sebeket – a nácik hídrobbantásait, meg a februári szabadrablást követõ ázsiai gatyabajt. Ez a mégis mindenki által szeretett varázslatos város, a mára libsipest, akkor újabb ízelítõtt kapott a nagy testvér rendteremtõ képességébõl. A halottak rendjére emlékeztették a szabadságszeretõ magyarokat.

Nos, barátommal azt a pillanatot vártuk, amikor elalszik a fekete kõ-emlékmûbõl elõtörõ láng. Az utolsó zeneütemre ez így is történt. Abban a pillanatban egyszerre meggyújtottunk egy-egy mécsest, és a többi mécses mellé tettük. Azzal a hangos felkiáltással, hogy: „Nesztek, mégis él a láng! Nincs vége!”.
A rendõr erõsen nyújtotta a nyakát, hogy ugyan mivégre vagyunk ott, de nem mozdult a dézsasor mögül. Ugyanis most nem volt hazug-mûveleti területté acélozva a mindenki tere. A Kossuth tér.

Szakrális hely. Vérrel szentelt földje van, akárhányszor cserélhetik. A pokoli sortûz ott ropog ma is. A pokol ivadékai mérik ezt a csapást saját szülõ nemzetükre, mint tették egykor a kék paroli alatt szolgáló géppuskások. Csak ezt a ropogóst bankónak nevezik, és idegen hatalmak diktálják a lebontott állam múltját eltörlõ, nemzetközi szolgáinak, hogy éppen mennyire forgassák fel a világot - talán már holnapra.

Szentelt hely. Itt születik mindig újra a magyar szabadság. Lyukas zászló alatt, máskor koronás-címeres alatt. És itt veszejtették el szabadságunkat a kék alapon sárga csillag-gyûrû jegyében.

Itt születik a szabadság! A magyar szabadság.
Itt a szabadság! Hol a szabadság? Nem nyert!
És a szennyes kezek keverik a skatulyákat villámgyorsan, csak úgy gúvad a polgár szeme.
Leginkább hamarosan majd az éhségtõl. A szabad éhezéstõl.
Tessék, csak tessék! Jöjjenek közelebb! Itt a hitel! Hol a hitel? Sajnáljuk, nem nyert! Majd máskor. Tessék, csak bátran! A játék folytatódik.

Folytatódik?


Budapest, 2008. november 4.

Lengyel Károly