Szomorú ez a város!

Szomorú ez a város!

Budapest, Kossuth tér (Országház), 2008. október 25., 11 óra


Szomorú ez a város! Ebben az idõben mindössze egy tucat embernek jutott eszébe, hogy 52 évvel ezelõtt mi történt ezen a helyszínen. Akik eljöttek, azokat a szívük hozta oda. Többségük megtört idõs ember, akik túlélték a sortüzet.

Az újkori magyar történelem egyik legmocskosabb történése, ahogy a helyszínen ma délelõtt Fónay Jenõ fogalmazott a beszélgetõk között. Volt, aki egy mécsest tett le a lyukas zászló tövébe, s volt, aki le is térdelt imát mondani. A jelképes sír elõtt térdeplõ hölgy pontosan tudja, hogy néhány hónapos korában ott volt édesanyja karján, s pusztán az isteni gondviselés különös kegyelme által lehetett ma közöttünk. Kínra, vergõdésre, embertelen munkanélküliségre tartotta volna meg a Teremtõ? Vagy akik repeszt hordoznak eleven húsukban némaságra maradtak?

Az egyik túlélõ elõvett egy inggallért, ami abból a ballon ingbõl való volt, amit akkor viselt. A golyó ütötte lyuk körül és mellett ma is látszik a vérnyom. Nem tud szabadulni ettõl az ereklyétõl, állandóan vele van. A lövedék mindössze két centiméterrel kerülte el a nyaki ütõeret. Õt is a gondviselés tartotta meg az utókornak, hogy beszélhessen a következõ nemzedékeknek errõl a szörnyûségrõl.

Fiammal valamivel 11 óra elõtt érkeztünk a lyukas zászlóhoz. A 2-es villamosról leszállva elõvettük zászlóinkat és hátunkra terítettük. Odasétálva az emlékmûhöz már öt ember volt ott. Lassan beindult a beszélgetés. Fiam lelke itta a történeteket. Fényesedett szemekkel szinte felnézett a mára nála jóval alacsonyabb emberekre. Ott állt elõtte az eleven történelem.

Az elsõ kép a térre érkezésünkkor az volt számomra, hogy nem volt fent az árbócon az állami zászló. Mi történt? Csak nem féltik tõlünk a saját zászlónkat? Netán csupán látványként, kellék gyanánt szerepelt a kötelezõ programok között a zászló, és utána nem törõdik vele senki? Ugyanis eddig a mószerváltás (nem elírás!) után az volt a szokás, a november 4-én zajló záróünnepségen volt a zászlólevonás.

Mint mondom, hátunkon zászlóinkkal közelítettünk az emlékhelyhez. a strázsa szemei megm jöttek kifelé a meglepetéstõl. Mintha el sem tudta volna képzelni, hogy ilyen az õ szolgálata idején megeshet ezen a „Feri bácsi”-tól szennyezett téren.
Beszélgettünk az idõs emberekkel, s közben a szemem sarkából láttam, hogy a hústorony elõveszi szolgálati rádióját, amin feltehetõleg segítségért vartyogott.
Jött is egy nála idõsebb tiszt komor szemekkel méregetve a gyülekezõ megemlékezõket. Ám amikor a két zászlót is meglátta, õ is a rádióért nyúlt.
Csak nevettünk a hasmenésükön. Beteg lelkek ezek, akik a rácsok mögött élik szánalmas vegetációjukat. Csak a fegyver hatalmát ismerik. Eszükbe sem jutott, hogy megkérdezzék, miért vagyunk ott. Nekik csak bejelentetlenül gyülekezõ csõcselék voltunk. Lerítt az arcukról a várható préda iránti mélységes megvetés.

Ennek a parlamenti csürhének és a nemzet ellen idomított verõgépeiknek a hátra terített zászló, és a kommunista karhatalom gyilkos sortüzére emlékezõ túlélõk már fenyegetettséget jelentenek.
Ne is legyen egyetlen perc nyugalmuk! Minden idõben attól kelljen rettegniük, hogy akármikor kitörhet az ellenállhatatlan népharag. De nem olyan békésen, mint 52 évvel ezelõtt! De nem ám! Forró lávaözönként éljen bennük a félelem reggel éjjel meg este, ahogy azt az idõben desorientált féleszû ripacs böfögte.

Kevesen figyeltek fel erre az idõrendi rándulásra azóta. Pedig már akkor elszólta magát a tudat-hely-alattija, hogy fogalma sincs a körülötte zajló valós folyamatok mikéntjérõl, és miértjérõl. Szerencsétlen pojáca, akit golyófogónak odalökött a szoci-libsi bûnszövetkezet az istenadta nép szeme elé. Ez meg fel is vállalta. Tetszelgett is szerepében, s hovatovább ez a vörös gólem kezdi felfalni teremtõit, életbentartóit.

Közel a vég! Az volt az érzésem a lyukas zászló tövében, hogyha a múltra ilyen nagyon nem emlékeznek, akkor leginkább a jövõ lehetséges rezdüléseit firtatják az emberek. Nem a parlamenti hazaárulókról, hanem az emberekrõl beszélek.
Ahhoz volt eszük, hogy a magyar népet a végletekig ketté osszák. Ahhoz is volt eszük, miként húzzanak hasznot az életterünk eladásából. Ahhoz már nem volt eszük, hogy a leendõ rabszolga tömegnek megfelelõ életteret hagyjanak, akik dolgos napjuk után a földi sugárzású szellemi szemeteken békésen kérõzve kezelhetõként génletétben megmaradjanak.
Nem. Nekik és megbízóiknak nincs már egy emberöltõnyi idejük arra várni, hogy kiürüljön a Kárpát-medence. Tenni akarnak róla, hogy ez mielõbb be is következzen.

Ezek a gondolatok mindig ugyanúgy köröznek mindannyiunk fejében. Már 1956-ban is hasonló aggodalom fogalmazódott meg sok-sok tiszta szívû magyar ember lelkében.

A szavak elszálltak, énekeiket a hegyek nem visszhangozzák, társaik többsége temetõben. Megmaradt a mocskos fegyverek hatalma. A kommunista és ivadékai, valamint újdonsült segítõi a cion-globál hódítók máshoz nem is értenek lassan - mint azt országunk gazdasági állapota mutatja.

Nem tart ez sokáig - mondta az egyik túlélõ a lyukas zászló tövében - meglátjátok.
Ne is, mert abba valóban belepusztul a nemzet. Annál jobb az országnak, ezek a biológiai kísérleti példányok minél messzebb kerülnek tõlünk. Persze üres zsebbel, ahogy az agyalágyult az elsõ miniszterelnöki sajtótájékoztatóján kedélyeskedett. Mintegy elõrevetítve sorsát bájolgott a bamba objektíveknek. A póz, a tánc, a hazugság, egyetlen emberi alakba belesûrítve kicsit sok.

Éltessen minket az Isten, hogy lássuk bukásukat, nyomaik törlését! Éltessen minket az Isten, hogy régészeti mélységbe taposhassuk õket, akik csak olyan rendõröket kapnak a napi aljas politikai céljaikhoz, hogy teleereszti a szolgálati fehérnemût a nemzeti színek és az árpádsávok közeledtén.

Dicsõség a hõsöknek! Köszönet a túlélõk szavaiért! Tartsa meg a Jó Isten közöttünk az emberi életkor lehetséges végsõ határáig, hogy az utókor ne felejthessen. Hogy az utókor egyszer eszméljen, és számon kérjen. Számon kérjen lopást, csalást, hazugságot, szemeket az aszfalton, CR gáz miatt repedezett tüdõket. Mindent, mindent, mindent. Tekintet nélkül. Mert ugyanazzal a szívvel Krisztust és Pilátust szolgálni nem lehet. Ezeket pedig egyáltalán nem!

Ismét kérem magyar testvéreimet, hogy aki bármi okból nem jött el ma délelõtt erre a megemlékezésre, este tegyen ki egy mécsest ablakába, és mondjon egy fohászt 56 hõsi áldozataiért!


Budapest, 2008. október 25.

Lengyel Károly