MEGADTUNK MINDENT

MEGADTUNK MINDENT


Zsoltáros áhitat és szilaj akarat
összenõtt bennünk néhány év alatt,
meg inszaggatással kényszerû alázat.
Egy világ tapos hajlott hátakat.

Reszketve mindig csak a holnapért,
hogy emésszük jövõnk mindenét,
és hagyjuk a dölyföt kincsekért
kapkodni, féltve régrõl nincseink.

Megadtunk mindent a békességnek,
utca kövére hû magyart levertek.
Mintha semmi sem ártana ezeknek,
úgy tarolnak, hazudnak, lebzselnek.

Kell ez nekünk ennyi hosszú év után?
Egy ripacs lehessen röhögve trágár?
Zászlók és sikolyok egy ma már,
zálogban moly eszi ünnepi ruhánk.

S kinek szava volna, kit úgy vártak,
hívás elõl bújik idegen világban.
Volt vezérek, s levitézlett árnyak,
Cifra termekben szóvirágot szórnak.

Csupa szirom, derû festett holnapjuk,
de holnap talán kenyeret se kapunk.
Aztán ha kínunkban az utcát járjuk,
köröttünk, ameddig látszik zsandárok.

Emlékezünk? Ünnepelünk? Hagyják,
kik könyékig zsebünket feltúrják?
Ha sokkal többen leszünk a soknál,
akkor is lövetnek, ha anyjuk ott áll,

és térden könyörög elõtte mindahány.
Mert nem kell neki, csak a szabadság!
S hogy legyen végre csak igazság
a szó, a szív, a föld, a jog, az ország.


Budapest, 2008. október 18.

Lengyel Károly