Mihályi Molnár László -- Kész átverés -- címû írása késztetett engem is arra, hogy az USA elnökválasztással kapcsolatos átverésrõl még konkrétabb bizonyítékokkal szolgáljak.

2008 szeptember 10'-én az Egyesült Államokban volt egy országos sajtótájékoztató amelyen összefogva felvonultak a két nagy párton kívüli elnökjelöltek. Aki összehívta a sajtótájékoztatót és a többi elnökjelöltet, az Ron Paul kongresszusi képviselõ. Õ is elnökjelölt volt a republikánus oldalon, ám soha nem támogatta McCain-t, még azután sem miután egyértelmûvé vált a párton belüli McCain gyõzelem.

A sajtótájékoztatóból csupán egy tíz perces szeletet ragadtam ki és fordítottam le. Íme:


A legújabb felmérések szerint az amerikai többség -- 60%-a az amerikai népnek -- elégedetlen az elnökválasztási jelöltekkel.

Ha vesszük az összes amerikai állampolgárt azzal szemben, hogy mennyien jogosultak a választásra és abból hány százaléka szavaz egy elnökjelöltre, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy csupán csak 30-32%-a lakosságnak választják meg az Egyesült Államok elnökét. De mivel az amerikaiak egyre jobban arra vannak kondicionálva, hogy a két elnökjelölt között valódi különbség van, illetve a kevésbé rosszat kell választani, így fele aki az elnökre leadja a szavazatát az valójában csak azért szavaz, nehogy a másik rosszabb legyen az elnök! Tehát így lényegében már csak 16%-a az amerikai népnek mondhatja el igazán, hogy én mindenképpen õt akartam megválasztani.

Tegnap kaptam egy telefont, tulajdonképpen McCain kampánya során az elsõ telefonhívás amit kaptam valakitõl a kampány stábból.
Felhívtak és nagyon meglepõdtem, mivel arra kértek, hogy ma támogassam McCain-t. (a közönség nevet)

Mondom, nem tetszik az ötlet, hogy magamra haragítsak két vagy három millió embert.
De komolyan gondolták, tiszteletteljes felhívás volt és azzal magyarázták kérésüket, hogy McCain kicsit kevesebb rosszat fog tenni mint Obama, ráadásul csak most utoljára kérnek és soha többé nem kell ezt megismételni.

Emlékszem amikor 1988-ban, úgy gondolom Ralph Nader is emlékezni fog erre a kampányra, egy vita dúlt az idõsebb George Bush és Michael Dukakis között. A vita házigazdája a Nõi Szavazók Egyesülete (League of Women Voters) volt. Létezett egy titkos megállapodás az idõsebb George Bush és Michael Dukakis között, mi szerint õk fogják diktálni az összes feltételt: Õk fogják megondani ki jöhet, ki legyen a moderátor és kit kell kizárni.

Amikor a két jelölt ismertette ennek a tervnek a részleteit, a Nõi Szavazók Egyesülete ezt határozottan elútasította. Egy hivatalos válaszban a következõt adták:
"A két kapmány igénye egy permanens csalást örökítene meg az Amerikai szavazó számára."

Itt tartunk most.

Aztán néhány év múlva, egy szervezet jött létre amelynek neve, Elnökjelölt vitákat lebonyolító Bizottság (Commission of Presidential Debates). Attól az idõtõl kezdve õk diktálják az összes szabályt. Találjátok ki honnan valók a bizottság elnökei. Egyik volt elnöke a Republikánus Pártnak, másik volt elnöke a Demokrata Pártnak! Õk diktálják az összes szabályokat, úgyhogy aki ellene van a status quo-nak, az nem lehet jelen a nyilvános vitákon! És ez az ahol tartunk most.

Ennek meg kell változnia. Különösen ha azon az állásponton vagyunk, hogy a két párt lényegében azonos -- ha a többség kívül kerül a döntéshozókhoz képest -- akkor ez nem igazán demokratikus.

A rendszer nem mûködik. Amikor arra gondolunk, hogy a demokrácia terjesztésének ürügyén mi mindent el nem követünk a nagyvilágban és mennyi ember hal meg miatta, én úgy gondolm ez egy tragédia. A két nagy párton kívüli elnökjelöltek és mindaz aki szeretne javítani az országon, megvédeni az elveinket, megvédeni az Alkotmányt és szeretnének létrehozni egy jóravaló rendszert -- azok ilyen módon vannak kezelve és ki vannak zárva a vitákból. (Magyarországon úgyszintén - a fordító hozzáadása)

Nem vagyok elnökjelölt, de nagyon érdekel az, hogy mi történik. (2008 július 17-én szállt ki az elnökjelöltségért folyó versenybõl - a fordító hozzáadása) Egy nagyon határozott javaslatot kisérlek meg felhozni azzal kapcsolatban, hogy mit tehetünk.

Néhány évvel ezelõtt Bill Clinton beiktatásán az egyik beszédében számára egyetlen nagyon fontos embert méltatott, aki filozófialag nagyon fontos volt számára. Egy kicsit meglepõ volt számomra, ugyanis az illetõt ismertem és néhányan önök közül is ismerhetik. Megéri egy pillanatra beletekinteni a részletekbe. Carol Quigley-rõl van szó aki írt egy könyvet is "Tragédia és Remény" (Tragedy and Hope) címmel. - Egy nagyon fontos része a "Tragédia és Remény"-nek és Carol Quigley-nek, azon állítás, hogy õ része volt a háttérhatalomnak akik az ilyesmit tervezték.

Azért írta õ ezt a könyvet, hogy leleplezze a háttérhatalom embereit? Nem. Õ úgy hitte a csoport már elég elõrehaladott állapotban van ahhoz, hogy nem kell titokban maradnia többé és elõjöhetnek. Elég nyíltan leírta, hogy ez az egyetlen járható út. Számomra õ azt mondta, hogy tragédia ha nem fogadom el ezt és remény ha tudom valójában ki irányítja a színjátékot. Ez az én interpretálásom, amirõl úgy gondolom, hogy megállja a helyét.

Engedjenek meg nekem felolvasni egy részletet a könyvbõl és gondolkozzunk el honnan jött ez az ember. Quigley professzor a következõképpen írja:



"Az indok, hogy a két párt ellentétes ideálokat és ellentétes politikát képviseljenek a Bal és a Jobb oldalon, csupán egy õrült ötlet, melyet doktríner és akadémikus gondolkodók gondolnak komolyan. Ehhez képest a két párt majdnem teljesen egyformának kell lennie, hogy az Amerikai nép 'ki tudja rakni a szûrét az imposztornak' bármelyik szavazás során anélkül, hogy mély és erõs változások érjék a politikát. - Bármelyik párt idõvel korrupt, elfásult, vállalhatatlan és lendületlen lesz. Ha kell akár négy évente cserélhetõ legyen a másik párttal -- mely párt nem lesz ugyanaz, de mégis lényegében ugyanazt folytatja -- új lendülettel, nagyjából azonos alapkoncepción nyugvó politikával."-



Úgy gondolom ez egy mélyreható kijelentés. Mert elmondja nekünk mi zajlik a háttérben és miért nem változnak a dolgok.
.....

(A fordító a továbbiakban rövidítve folytatja:)

Majd ezt követõen a Kongresszusi képviselõ javaslatot tesz a szavazási rendszer megváltoztatására. Mégpedig azzal a logikával, hogy annyi különbözõ kis pártok jelöltjeitõl reménytelen ugyan megvárni amíg megegyeznek abban kit is fognak összehangoltan támogatni a két nagy párt legyõzése érdekében. Ugyanígy a szavazók számára sem lehetséges tökéletesen kielégítõ jelöltet állítani, de legalább ha mindenki épp arra szavazna aki a legközelebb áll hozzá és nem "a kisebbik rosszra", akkor összességében be lehetne bizonyítani milyen kicsi is valódjában a két nagy párt támogatottsága. (Nálunk Magyarországon is fontos jelzés az, amikor a parlamenti pártok támogatottsága összesen nem teszi ki az 50%-ot sem!) Egy bukás kezdetét jelentené egy nagyon alacsony támogatottság a két nagy pártnak.

Azt nem állítanám, hogy ez a logika nálunk is követendõ legyen, éppen ezért eltekintettem a részletes fordítástól.

Annál viszont sokkal fontosabb, hogy az Egyesült Államokban az egyik Kongresszusi képviselõ (a kettõ közül) aki aktívan szembe mer szállni a háttérhatalommal az éppen õ, Ron Paul, aki a beszédet elmondta. Saját támogatói pedig kifizették a CNN-nek a sajtótájékoztató követítési jogát. Így az egész ország hallhatta fõmûsoridõben, hogy miként mûködik a háttérhatalom az elnökválasztás koordinálása körül.

Nálunk azért még ilyen bátor képviselõ sehol sem mutatkozik a parlamentben.