Ebben a formában elõször 1812-ben, egy Napóleon ellen küzdõ spanyol párt kezdte el a tagjait ,,liberales”-nek nevezni, megkülönböztetendõ a ,,serviles”-ektõl, a szolgáktól.

A felvilágosodás korának eszmeáramlata vetette meg a liberális gondolkodás bölcseleti alapjait, amikor az Istenbe vetett hit, a vallás háttérbe szorult, mellékszereplõvé vált, és helyébe uralkodó ideológiaként a materializmus - amely az anyagot tekinti egyedüli létezõnek - és a tudományos gondolkodás került, ami a kauzális, ok-okozati logikáját követve azt sugallta, hogy a körülöttünk levõ világ megfelelõ módszereket alkalmazva egyre inkább megismerhetõ, és ez által kiaknázható, uralható is. A tudományos felfedezések és az ipari fejlõdés valóban egyre többet adott az embereknek, de csak materiális értelemben, mivel a középpontba állított ember eszménye – gondoljunk csak napjaink önzõ, önmegvalósító fogyasztói társadalmára - nem nevezhetõ morális fejlõdésnek. Kérdezhetik, mit értek morális fejlõdés alatt? Nos, a Biblia igéje - amit a keresztyének Isten szavának, kijelentésének tartanak - azt mondja, hogy az Istentõl elfordult, annak akaratát nem tudakozó ember szellemi halott. Bibliai értelemben morális fejlõdés az, amikor valaki felismeri bûneit, megtér, és növekszik az ige ismeretében, Isten kegyelmében. Életének, szívének közepében már Jézus lesz, és nem önmaga eszménye, amire a szabadságjogokat kiharcolt erõk biztatják, nevelik az embereket.

Az elsõ liberalisták közé tartozott az angol nemes, Alexis Tocqueville, a demokrata Thomas Jefferson amerikai elnök, valamint az angol lord, John Emerich Edward Dahlberg. Magyarországon Eötvös József, Kölcsey Ferenc, Wesselényi Miklós, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, majd Tisza Kálmán és fia Tisza István képviselte a politikai és gazdasági szabadelvûséget.

Néhány liberális név a legújabb korból: Orbán Viktor, aki még liberális Fidesszel kezdte meg a politikai pályafutását, amely irányt Kuncze Gábor, Szent-Iványi István, Kóka János, Magyar Bálint, Fodor Gábor, és Ungár Klára folytatott tovább. Külföldön a román Calin Popescu Tariceanu, a lengyel Donald Tusk, a spanyol Zapatero, az angol Lord Alderdice – aki a Liberális Internacionálé elnöke – valamint Otto Graf Lamsdorff neve köthetõ a liberalizmusokhoz.

Közös mondandójuk: kevesebb hatalmat a kormányzatnak, több szabadságot a polgároknak. A liberális elvek a teljesség igénye nélkül:

- az embernek a természettõl eredõ alapvetõ jogai,

- a magántulajdonhoz való jog,

- szabad vállalkozás,

- ipari és tanulmányi szabadság,

- szabad kereskedelem, azaz, állami beavatkozástól mentes, önszabályozó piac.

Az államnak alkotmányos jogállamként kell mûködnie, és az általános jólétet kell szolgálnia mindenkor. Érdekesség, hogy a munkához és az egészségügyi ellátáshoz való jog, valamint az általános választójog is csak késõbb, a baloldal nyomására került be a liberálisok programjába!

Ha kísérletet teszünk a liberalizmus meghatározására, akkor vagy túlzottan általános, vagy túlzottan szûk meghatározást kapunk. Ennek fõ oka az, hogy a liberalizmus esetében nem beszélhetünk olyan egységes nézetrendszerrõl, amely magában foglalja a legnagyobb liberalisták - Hayek, Mill és Dewey - fontosabb gondolatait. A különbözõ szabadelveket hirdetõ – konzervatív-, nemzeti-, neoklasszikus-, szociálliberális - pártok nem tudnak közös nevezõre jutni abban, hogy az említett korlátok az állam felé és a polgároknak adható szabad jogok milyen mértékûek legyenek és hogyan értelmezendõk. Emiatt beszélhetünk csak liberalizmusokról és nem egységes liberalizmusról. A legújabb kori szabadelvûek a neokonzervatívok, (neokonok) az Egyesült Államokban már libertáriusoknak, azaz szabadságelvûeknek nevezik magukat, utalva a XXI-ik századi ember új elvárásaira: minél több autonómiát az egyénnek a társadalomban, a vállalkozásoknak a gazdaságban. Mindebbe az államnak és a többi embernek semmi beleszólása ne legyen, a másságok tucatjait messzemenõen el kell tûrniük. Szerintük ez viszi elõre a gazdaságot, és az egyén ez által valósíthatja meg önmagát.

A liberális jelzõ és a liberalizmus fõnév köznyelvi használata különösen zavarossá és kuszává vált. A fogalmi zavar leginkább Közép-Kelet-Európában érhetõ tetten, ahol a hidegháború végével a hivatalos ideológia ideje is leáldozott. A ,,rendszerváltás” után megjelentek a liberális és konzervatív politikai eszmék. A kor sajátos kontextusában természetesen egészen más színezettel, mint a többpártrendszert és pluralizmust régóta ismerõ nyugat-európai államokban. Nem sokra jutnánk, ha a rendszerváltás utáni politikusok nyilatkozataiból és publicisztikákból akarnánk megállapítani, hogy mit is jelent liberálisnak lenni. A liberális politikai pártok programjainak összevetésétõl sem remélhetnénk nagyobb sikert. A FIDESZ, és az SZDSZ nyilatkozatai szerint akkor, 1988-ban ez volt a megfelelõ ideológia a kommunista rezsimmel szemben. Az eszükbe sem jutott, hogy visszatérjünk saját gyökereinkhez, vagyis a Szent korona Történelmi alkotmányán szervezõdõ alkotmányos monarchiához. A téma iránt érdeklõdõknek javaslom kutatásra a Horthy-korszakot, mert ez mutatja meg, hogy milyen virágzó országot lehet építeni, ha a saját gyökereinkbõl építkezünk. Horthy és kormánya ugyanis hatalomra kerülésük után azonnal visszaállították a magyar Történelmi alkotmány jogfolytonosságát.

Ha a hagyományos felosztásban (Nolan-diagramon) próbálnánk elhelyezni a liberális politikai gondolkodókat és politikusokat, akkor egy részük jobbra, másik részük balra kerülne. Vagyis lennének olyan liberális elméletek, amelyek gazdasági kérdésekben a társadalmi egyenlõséget és a nagyobb állami újraelosztást tartanák helyesnek, és lennének, amelyek az egyéni szabadságjogokkal a tulajdonviszonyok szabadságát hangsúlyoznák, és elutasítanák az állami újraelosztást. A liberális-konzervatív tengelyen minden bizonnyal kisebb lenne a szórás: a liberális elméletek szinte kivétel nélkül a liberális oldalra kerülnének. Abban azonban már jelentõs különbségek mutatkoznának, hogy az egyéni szabadságnak milyen felfogását osztanák.

Egységes liberalizmus-felfogás helyett inkább csak családi hasonlóságokat fedezhetünk fel a különbözõ normatív liberális politikai filozófiák és a liberális politikák között. Számos olyan jellegzetességet találhatunk, amelyet a liberális politikai filozófusok és liberális politikusok egyaránt elfogadnak. De egyetlen olyan vonásra sem bukkanhatunk, amelyet minden liberális szerzõ magáénak vallana.

Pontosabban találhatunk éppenséggel olyan elvet, amelyet minden liberális elismer. Kétség sem férhet hozzá, hogy a liberálisok elfogadnák, hogy a szabadság rendkívül fontos számukra. Abban azonban, hogy mit is tekintenek szabadságnak, és hogy milyen eszközökkel tudnák elõsegíteni a szabadság kiteljesítését, már nem jutnának egyetértésre. A 'szabadság', 'elfogulatlanság' és egyéb általános elvekben nagy az egyetértés, de a kifejezések jelentésével kapcsolatban nem. Vajon a liberális szabadságeszménybõl az következik-e, hogy a felnõtt és önálló gondolkodásra képes emberek mások jogaival nem ellentétes döntéseit és azok következményeit minden esetben tiszteletben tartsuk? Ebbõl az következne, hogy a szabad és jogszerû gazdasági tranzakciók során létrejött nagy vagyoni különbségeket is igazságosnak kell tekintenünk. A jobboldali liberálisok, vagyis a libertáriusok, egyebek között Kóka János (,,Üzletember vagyok, cégem a Magyar Köztársaság”), Kunce Gábor, és a többiek így értelmezik a liberális szabadságjogok elméletét.

Más liberálisok azt vetik ellen, hogy az egyéni szabadság kiteljesedésének akadályai lehetnek a mégoly szabad és jogszerû gazdasági tranzakciók során kialakult nagy társadalmi különbségek. Ezért a huszadik század elsõ felének új liberálisai (Green, Hobhouse, Dewey) ezért az egyéni szabadság érdekében az állami szerepvállalás növelését, és az újraelosztás fokozását javasolták - azt, amit a jobboldali liberálisok éppen az egyéni szabadságjogok alapján bíráltak.

Ha elvetjük annak lehetõségét, hogy a liberalizmus a különbözõ liberális politikai filozófiák és politikák esszenciális sajátosságai alapján határozható meg, akkor nem marad más, mint azon általános jellegzetességek számbavétele, amelyeket a különbözõ liberális álláspontok képviselõ többé-kevésbé elfogadnak.

John Gray angol eszmetörténész Liberalizmus címû átfogó munkájában, miután világossá teszi, hogy a liberális gondolatnak nincs lényegi természete, kísérletet tesz egy olyan szempontrendszer kialakítására, amely segítségével a liberális politikai gondolatok elkülöníthetõk a nem liberális eszmetörténeti mozgalmaktól. Gray négy, a liberális normatív politikai filozófiai irányzatokra általában jellemzõ sajátosságot sorol föl.

„A liberális hagyomány minden változatában megtalálható az ember és társadalom egy sajátos, jellegzetesen modern felfogása. Melyek e koncepció összetevõi? Ez az elképzelés individualista, mivel azt állítja, hogy a személy erkölcsi szempontból elsõbbséget élvez mindenfajta társadalmi közösség elképzeléseivel szemben; egalitárius, mivel minden embernek ugyanolyan erkölcsi státust biztosít, és tagadja, hogy a jogi vagy politikai berendezkedés szempontjából bármiféle jelentõsége lenne azoknak a különbségeknek, melyek az emberi lények között az erkölcsi érték szempontjából fennállnak; univerzalista, mivel az emberi fajt erkölcsi szempontból egységesnek tekinti, és másodlagos jelentõséget tulajdonít a sajátos történeti társulásoknak és kulturális formáknak; és meliorista, mivel azt állítja, hogy az összes társadalmi és politikai intézmény jobbítható és tökéletesíthetõ."

A kelet-közép-európai országokban a gazdasági élet tapasztalatai alapján a liberalizmust leginkább a szabadpiaci kapitalizmussal azonosították. A gazdasági liberalizmus a kapitalizmus térnyerésével, a tõkések nyomására lett uralkodó gazdaságpolitika a XVIII.-XIX. században, akiknek az volt az érdekük, hogy minél rövidebb idõ alatt, minél nagyobb haszonra tegyenek szert. Ennek a legcélravezetõbb módja, ha minden kívülrõl jövõ ellenõrzést, szabályozást megszüntetnek. Ennek a gondolkozásnak volt a jelszava a laissez faire, laisse passer, azaz hagyjatok mindent a maga útján menni.

Ennek az elvnek az alkalmazása vezetett az 1929-1933-as gazdasági világválsághoz, amely ráébresztette a politikai döntéshozókat arra, hogy igenis szükség van az állam szabályzó szerepére.

Hazánkban 1875-tõl három évtizeden(!) át volt vezetõ politikai hatalom a Szabadelvû Párt, liberális gazdaságpolitikája mégsem tudta megoldani az égetõ nemzetiségi és szociális gondokat, mint ahogyan a mai Írországban sem váltotta be a hozzáfûzött reményeket, tudniillik, hogy a külföldi tõke magával fogja húzni, dinamizálja majd a hazai ipart.

Ennek okai a következõk: A kiegyezés után óriási - spekulatív - tõke áramlik Magyarországra, s részvénytársaságok tucatjait alapítják meg, melyeket azonban gyakorta nem követ tényleges vállalkozás. Nagybankok jönnek létre (pl. Angol-Magyar Bank, Franko-Magyar Bank), virtuális gazdaság alakul ki. A külföldi befektetések fellendítették a gazdaságot. 1867 után a külföldi tõke 60, a hazai 40%-ot képviselt a beruházásokban.

Az 1881-es ipartámogatási törvény 15 évre adómentességet adott azoknak a külföldi vállalkozóknak, akik új iparágat kívántak meghonosítani Magyarországon. (ismerõs, ugye? Ezt tette a FIDESZ is 1998-2002 között)

1882-ben költözik át Magyarországra Lánczi Leo és Kornfeld Zsigmond zsidó bankár, akik meghonosítják Magyarországon a német vállalkozóbank intézményét. Míg a kereskedelmi bank leginkább a betétgyûjtésbõl és hitelnyújtásból él (s emiatt hiteladáshoz garanciát kér a hitelfelvevõtõl), addig a német vállalkozóbank a hagyományos betétgyûjtés mellett államkötvények kiadását is vállalja (azaz részben jegybanki funkciókat is ellát), ill. közvetlen tõkeberuházásokat is eszközöl.

A korszak végére Magyarország gazdasági növekedése önfenntartóvá válik, megindult a betagozódás a nyugati gazdasági struktúrába. Az 1890-es, ill. 1899-es ipartámogatási törvények az adó-, és illetékmentesség helyett kölcsönöket is kilátásba helyeztek, az 1907-es törvény pedig a vissza nem fizetendõ segélyeket helyezte elõtérbe. 1902-ben megalakult a Gyáriparosok Országos Szövetsége.

A századvégen a vidék legjellegzetesebb növénye a búza. Az 1873-as válság és éhínség után 1896-ig tartósan hanyatlani kezdtek a gabonaárak, amit a termelés fokozásával, ill. a piacra termelés erõsítésével igyekeztek kompenzálni.

A búza példája mutatja, hogy milyen sérülékeny egy még olyan nagy, és kitûnõ mezõgazdasági ország is, mint Magyarország, ha enged a liberálisok szabadkereskedelmi törekvéseinek. Az országban azért maradtak továbbra is szegények az emberek, a kiváló minõségû termõföldek, és új gyárak mellett, mert a többnyire zsidó gyárosok, és bankárok a tõkéjükkel szerzett hasznot kivitték az országból, miközben a falu éhen halt.

Magyarország ezeréves történelme a nagybirtok okozta nyomor, szolgaság, lélekszám csökkenés, a vesztes háborúk, az ország feldarabolásának, és a nemzet szétszóródásának a története. Nemcsak a magyar történelem, de a magyar jelen is, a nagybirtok, a tagosítás a termelõszövetkezetek erõszakos megalakulásának, és azok bukásának az eredménye. Buday László 1906-ban tudományos formában feltárta a nagybirtok nemzetpusztító hatásait. Egy kiragadott részlet: ,,falunk lakóinak száma 430, a határunk területe 620 hold. Azontúl kezdõdik X. fenséges úr 130 ezer birtokos uradalmának egyik része, amelybõl azonban nemcsak vételre, de még bérletre sem kapunk egy kapavágást sem, amire szaporodnánk.”

A szabad kereskedelem megalapozója, egy londoni izraelita bróker, Abraham Ricardo fia, David Ricardo volt, aki a komparatív elõnyök tanával ,,bebizonyította” a kétkedõknek, hogy állami beavatkozástól mentes, szabad kereskedelemre van szüksége Angliának ahhoz, hogy gazdaságilag felemelkedjen. A komparatív elõnyök tana megmutatta, hogy az embereknek és az országoknak arra a tevékenységre érdemes szakosodniuk, amiért cserébe a legkevesebb dologról kell lemondaniuk. Ez lesz a komparatív elõnyük, a cserébe hozott áldozat pedig az alternatív költség. Tehát a szakosodást – hogy milyen gazdasági tevékenységre szakosodjunk - az határozza meg, hogy kinek alacsonyabb az alternatív költsége. Ricardo és követõi állítják, a szabad kereskedelem alkalmazása több fogyasztást tesz lehetõvé az embereknek, és ez gazdagítja az országukat. Mindez elsõ hallásra szépen hangzik, de a tan több tényezõt nem vesz figyelembe.

Elsõnek azt, hogy a több fogyasztás által befolyó pénz nem feltétlenül a fogyasztó országnál marad, vagy ha igen, akkor sem feltétlenül a polgárokat gazdagítja, hanem csak a kereskedõ és szolgáltató vállalkozókat, illetve az államkincstárt.

Másodjára azt, hogy minden tájegységnek adott természeti kincsei vannak, amivel – és általában csak azzal - gazdálkodni tud az ott élõ. Hiába engedjük be az olcsóbb kaliforniai, spanyol borokat a hazai piacra, ha a tokaji, zempléni, balatoni gazdának nincs sem pénze, sem szakértelme más tevékenység végzésére, például mikroprocesszorokat gyártani, vagy filmstúdiót építeni, mint teszik azt Kaliforniában.

Harmadjára pedig azt nem veszi figyelembe a Ricardo-i modell, hogy a gyakorlatban ritka a tisztességes verseny a piacgazdaságban.

Hazánkban hosszú évek óta szabad kereskedelem mûködik, de ennek a gazdagító hatásai még nem valósultak meg sem a gazdáknál, akik önköltségi áron, vagy az alatt tudják értékesíteni a terményeiket, sem a fogyasztóknál, akik szerint európai szinten is drágák még a szabad kereskedelem által behozott élelmiszerek. Eddig harminc gazda lett öngyilkos, akik a kormány szabadpiaci gazdaságpolitikája miatt csõdbe jutottak. De tudunk öngyilkos magyar pékrõl is, akinek a vállalkozását a multi áruház ölte meg. A megoldás tehát még várat magára.

Sokak szerint a politikai liberalizmust nem szabad keverni a gazdasági liberalizmussal. A következõ történelmi eseményekkel szeretném szemléltetni, hogy szét sem lehet választani a kettõt.

A világunkat uraló pénzoligarchia kidolgozott egy transzformációs programot, amely washingtoni konszenzus néven vált ismertté, s valójában a kelet-európai piacok brutális megnyitását jelentette a multinacionális cégek elõtt. Az ehhez szükséges ideológiai alapok már 1947-óta készen voltak, ekkor gyûlt össze a Mont Pelerin Társaság. Alapítója az a Friedrich von Hayek, aki közgazdász elõdei, David Ricardo, és Milton Friedman után a korlátlan szabadkereskedelem XX.-ik századi legharcosabb szószólója volt.

Hayek közgazdasági elmélete, amely késõbb neoliberalizmusként vált ismertté, megfelelt a nemzetközi pénzoligarcia érdekeinek, így azok bõkezû támogatását élvezi a mai napig. A neoliberalizmus azt állítja, hogy az embereknek a maximális piaci szabadság és a minimális állami beavatkozás teszi a legjobb szolgálatot. A kormány szerepét a piacok létrehozására és védelmére, a magántulajdon védelmére, és a birodalom védelmére kell korlátozni. Minden egyéb feladatot jobban teljesít a magánvállalkozás, amelyet a nyereség motivál a lényeges szolgáltatásokra. Ilyen módon, a vállalkozás felszabadul, ésszerû döntések születnek, és a polgárokat megszabadítják az állam túlgondoskodó kezétõl.

Azonban azok a követelmények, amelyeket a neoliberalizmus igényel, hogy megszabadítsa az emberi lényeket az állami rabszolgaságtól, - felemelt adók, a közszolgáltatások és a társadalombiztosítás lebontása, dereguláció, a szakszervezetek letörése - szükségesek ahhoz, hogy a felsõ tízezert még gazdagabbá tegyék, míg mindenki mást hagynak elszegényedni. A gyakorlatban, a Mont Pelerinben kidolgozott közgazdasági elmélet nem más, mint hatékony eszköz a nemzeti vagyonok, és az országok feletti hatalom megkaparintásához.

A következõ eset nagyon jól jellemzi a neoliberálisok gondolkozását a világról, és az emberekrõl:

,,mi befektetõk, szeretjük olyanokra bízni a megvett üzemet, akik elõtte is vezették, irányították a magyar bennszülötteket. Ezek a volt elvtársak ugyanis megbízhatóak, és sok rokonunk is van köztük, a különbség az, hogy a dolgozóink ezután nem a marxista ideológiával lesznek átitatva, hanem a nyugatosodás nevében liberális europolgárokká válnak. Örülhetnek, ha az általam megépített szép és új országban valamelyik plázámban, vagy gyáramban van kenyérrevalójuk. Nem kell ezeket sajnálni, biorobotok” (Ebes 2003)

Kérdezhetik: ha ennyire káros a neoliberalizmus, akkor hogyan jutott el a világgazdaság uralásáig?

Egyrészt úgy, hogy bevezetését Richard Nixontól, Ronald Reagan-en és Georg Bush-on, és Margaret Thatcher-ön keresztül szinte minden fejlett világbeli államfõ támogatta; másrészt a nemzetközi pénzoligarchia és az alapítványaik - Coors, Olin, Scaife, Pew és mások – száz- és százmilliókat öntöttek üzleti iskolák alapításába, és az egyetemek közgazdasági tanszékeinek az átalakításába, hogy azok a totalitariánus neoliberalizmus fellegváraivá váljanak. A Heritage Foundation, a Hoover Institute, az American Enterprise Institute és sok más az USA-ban, az Institute of Economic Affairs, a Centre for Policy Studies és az Adam Smith Institute az UK-ban, mind ennek a több évtizedes projektnek a megvalósítása céljából létesültek. Az volt a céljuk, hogy kidolgozzák az eszméket és a nyelvet, amellyel jól elfedhetõek lesznek a program igazi szándékai – a pénzoligarchia világuralmi törekvése, és hatalmának a restaurálása - és úgy csomagolják, mint javaslatot az emberiség jobbítására. E felsorolt intézményekben, és a hazai egyetemeinken is posztmodern értékeknek tanítják azokat a jogokat, amit számunkra, magyaroknak, a Szent Korona tan Európát messze megelõzve, már 1000-ben biztosított: a tolerancia, a sokféleség elfogadása, a szabadság, az életszínvonallal szemben az életminõség elõtérbe helyezése, stb. – amelyekért annyira küzd a liberális oldal. A liberális oldal azonban nem teszi hozzá, hogy ezeket az értékeket, õ nem evangéliumi szellemben, isteni keretek között akarja érvényesíteni, hanem a globalizmus eszközeként használja fel mocskos világuralmi törekvéseiben:

A legelsõ neoliberális programot Chilében vezették be a Pinochet-puccs után, az USA kormányának és a Milton Friedman, a Mont Pelerin Society egyik alapító tagja által kiképzett közgazdászoknak a támogatásával. A projekt Nemzetközi Valutaalap, és a Világbank gyámkodása alatt a társadalombiztosítás üzleti alapra való helyezése volt, következtében az egészségügyi szolgáltatások költségei háromszorosukra megnõttek, a társadalom kettészakadt jómódú ellátottakra, és szegény ellátatlanokra. Ezt a modellt erõlteti most, 2008-ban, itthon az anarchista, szélsõliberális SZDSZ.

A pénzoligarchia kezében lévõ Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, a Chile-i eset óta ilyen és hasonló módszerekkel szerzi meg hatalmát a fejlõdõ nemzetek felett.

Egyszerû polgárként kérdezem: Mennyi erõszaknak és gazdasági csõdnek kell megtörténnie a világban, hogy a polgárok, és az általuk választott döntéshozók ráébredjenek; a szépen hangzó liberális, polgári szabadságjogok elvei csak az evangélium fogalmai, és keretei között válhatnak be, mert enélkül csak az önzést szolgálják? Kezdetben, a másság elfogadása nevében engedjük meg, hogy a meleg fiúk összeházasodjanak?

Utána törvényesen engedjük meg, hogy az alkohol után – holland mintára - a könnyû drogok is szabadon fogyaszthatóak legyenek, majd legalizáljuk a keményeket is? Adjunk az iskolákba óvszer automatákat? Végül majd a pedofíliát is nyilvánítsuk megengedhetõ szokásnak, hiszen sokan ezt szeretik mûvelni? Legvégül pedig Texashoz hasonlóan engedélyezzük a lõfegyverek tartását, Pápuáról az emberhús evés õsi hagyományát elevenítsük fel, csak, mert valakiknek holnaptól erre fáj a foguk? Mi jön, mi jöhet még? Hol a határ, amit a libertárius gyomor még elvisel?

Véleményem szerint hazánkban is van jogosultsága a szabadságelveknek, de csak saját, két évezrede formálódó szokás- és jogrendszerünk – azaz a biblikus Szent korona Történelmi Alkotmányunk – keretei között, és a saját, nemzeti javunkra, azaz, ha nem idegen tõkéseket, és kultúrákat gyarapítanak a ,,szabadságelvek” alapján hozott intézkedések.

A FIDESZ az SZDSZ-hez és az MSZP-hez hasonlóan ezeknek a fentebb vázolt, nyugati, liberális elveknek engedett teret Magyarországon, lehetõséget sem adva más, harmadik utas politikának:

Orbán Viktor azon kijelentésével, hogy

,,A magyar állam és nemzet nem esik egybe” (1998-as kormányprogram) elvetette a Zétényi Zsolt által is leírt magyar nemzetállamot, a hatodik koporsó (Nagy Imre és társainak 1989-es újratemetése) lezárásával pedig a szervezet önkéntelenül is a jövõ felé fordulva, múltnélküliséget hangsúlyozva, a kommunizmus által ,,már meg nem fertõzött” nemzedék nevében politizált. A Fidesz nemzedéki nézõpontból, jogi nyelven, a liberalizmus piacpárti, civil társadalmi és államkorlátozó értékeit közvetítve beszélt és cselekedett.

Néhány kivételes periódustól eltekintve - mint amilyen az 1848-as, vagy 1956-os forradalom volt - nem tartotta önmagában feltétlenül tiszteletre méltónak a magyar történelmi múlt különbözõ korszakait. A FIDESZ által képviselt nyugatias szabadságértékek szerint ugyanis ezek csak gátolták volna a gazdasági fejlõdést.

A Fidesz a múltnélküli, pontosabban a ,,történelmi görcseitõl” múlttól elrugaszkodó, appeasement* politikájának következtében a magyarság még sohasem volt ilyen rossz helyzetben, még sohasem volt kitéve ilyen fenyegetõ veszélynek, mint ma. A környezõ országokból az agresszív nacionalizmus és az asszimilációnyomás fenyegeti; az EU-tól az értékellenes, nemzetellenes, multikulturális tendencia valamint a globalizmus, ráadásként a sokmilliárdos EU-sarc is sújt bennünket. A Fidesz ez ellen nem is próbál védekezni, belügyben a polarizáció és külügyben az *lecsendesítõ magatartás jellemzi. És itt nincs különbség a szocialista és az úgynevezett polgári kormányok között, csak a stílusban és az eszközök kiválasztásában vannak differenciák. Sajnos egyik kormány sem dicsérheti magát hatásos és eredményes politikával, egy kormánynak sem sikerült, Magyarországnak és a magyarságnak az õt megilletõ pozíciót biztosítania Európában.

Esetünkben itt szellemi Gulág van, és nem szibériai. Az ellenzékiek, az igazi ellenzékiek, például a Kossuth tériek, a Szent Korona szolgálói, a Magyarok Világszövetsége, a Jobbik MMP, teljesen el vannak szigetelve, nem kapnak médiát, és szélsõségeseknek vannak bélyegezve. Aki megsérti a "politikailag korrekt" fogalmát, az mind így jár. Hogy mi korrekt politikailag, azt pedig az új baloldal, a balliberálisok döntik el. Az ellene szólók pedig hallgatásra vannak kényszerítve, nem tudnak publikálni, sõt bizonyos dogmák (pl. holokauszt tagadás vagy relativizálás, rasszizmus, antiszemitizmus stb., s mindezeket a fogalmakat ugyanaz a neo- vagy inkább ultraliberális oldal határozza meg) megsértése esetén súlyosabb következményekkel kell számolniuk. A tragikus az, hogy a magát konzervatív, nemzeti pártnak valló FIDESZ is követi ezeket az ultraliberális dogmákat.

Summa summarum:

Magyarországon csak a deáki értelemben vett liberalizmusnak van létjogosultsága, azaz: a szabadság a jogoknak, és a kötelezettségeknek nemzet érdekében történõ összhangjában valósulhat meg. Erre pedig van saját értékrendünk, nem kell a nyugaté: a Szent korona Történelmi Alkotmányt az 1944. márciusi német megszállás függesztette fel, de a jogfolytonosság visszaállítására kötelezettséget vállaltunk, amikor a Szent koronát 1978-ban átvettük az Amerikai Egyesült Államoktól.