A kemence padkáján

Gyermekkoromban még megélhettem, hogy fûszeres illatú estéken, mi gyermekek a kemence padkáján hallgatóztunk némán, rezzenetlen belesimulva a felnõttek történelmet író beszélgetéseinek számunkra rejtelmes, varázslatos világába. Ilyenkor, az egész család együtt, kicsik és nagyok egy szent, lelket érlelõ közösségben múlatta az idõt. Volt, hogy a szomszédok is összejöttek nálunk. Az öregek ritkán szóltak, de mindent figyeltek. A fiatalabbak hevülten építették a világot gondolatban, olykor lázadtak, máskor meg csöndesebben számolgatva terveztek. Nagyszerû érzés volt oda tartozni.

Manapság gyakran idézem vissza ezeket az alkalmakat saját családomban. Mert valami kihalni látszik a világunkból. Akkor még nem volt világháló, ritka jelenség volt a távbeszélõ, hordozható változata pedig talán még gondolatban sem létezett. De voltak közösségek. Igazi, lélekkel töltött közösségek. Mi nem a televízió elõtt nõttünk fel, nem borzalmasnál borzalmasabb és személyiséget torzító „rajzfilmek” foglyaiként tengettük nyári szüneteinket, és nem is unatkoztunk. Mindig játszottunk valami nehezen abbahagyható, lelkünket, elménket, testünket egyaránt mozgató játékot. Többnyire mi találtuk ki, rögtönöztünk. Alkottunk. Tanultuk a teremtés mûvészetét. Emlékszem, hogy mindig elhordtam otthonról minden féle, számunkra kincset érõ szerszámot, melyekkel saját kezûleg készítettük játékaink kellékeit. A baj olyankor kezdõdött, amikor egyik-másik nem szakszerû használatból kifolyólag sérült s haza kellett vele állítani. Apám színe elé kellett járulni. Igen kínos pillanatok voltak ezek, de máig tartó haszonnal. Megtanultam ugyanis megbecsülni az engem körülvevõ s mások által elõteremtett dolgokat.

A felnõttek pedig nem voltak ideggyengék, hisztérikusak. Mindig jutott ránk idejük. De nem azért, mert hosszabb volt egy nap, hanem mert annyit végeztek jókedvvel, amennyi kényelmesen belefért egy napba. Mert pontosan tudták, hogy van másnap is, s ami ma elmaradt, az holnapig megvár.

Manapság egyre több magányos, önmaga érdekkörébe zárkózott, szûk és önzõ keretek között vegetáló „család” létezik. Pedig végtelen erõt meríthetnének a lelket tápláló, szellemet éberen tartó, hitet, bátorságot, biztonságot nyújtó baráti közösségekbõl. Csak oda kéne egy kicsit figyelni magunkra. Észre kéne venni azt az egyszerû igazságot, hogy kivétel nélkül mindenki üres kézzel érkezik erre a világra, és ha eljön annak az ideje, akkor úgy is távozik. Nincs az az ékszer, autó, ház, vagyon, amit ebbõl a földi létbõl magunkkal tudnánk cipelni a másvilágra. Csak a lelkünk tapasztalata tart velünk.

Hát ezért olyan nagyon fontosak azok a fûszeres illatú esték a kemence padkáján hallgatózva. Vagy csak ábrándozva csöndben, míg lassacskán észrevétlen ráncok jelzik a mögöttünk járók számára a tapasztalat bölcsességgé nõtt barázdáit, élettõl csillogó tekintetünk körül.

Mert a legnagyobb tanító a jó példa.

Udvarhelyi Róza