2008 õszén leállt hazánk finanszírozása, beállt a csõd. Ez elõtt évekig a pénzpiac a magyar állam finanszírozásán rekordméretû profitot ért el. A csõd miatt azonban a hazánkban tevékeny nemzetközi pénzügyi közösséget hatalmas kár érhette volna az IMF és az Európai Unió kettõs, gigantikus kölcsöne nélkül, amit a kérelmezõ kormány néhány nap alatt megkapott.

A pénzhez pedig a szokásos megszorítási recept is járt.

A pénzügyi egyensúly helyreállításában a kormány a választások után nem a hagyományos megszorítások útját választotta, hanem a két évtizede szinte adóteher nélkül mûködõ, alapvetõen külföldi, nem termelõ szektorokat vonta be a közteherviselésbe.

Csekély (a GDP egy százaléka alatti) újraelosztást hajtott végre a hazai jövedelmeken, a megtermelt jövedelembõl a korábbinál több maradt hazánkban.

A gazdaság makroszámaiban látványos javulás állt be. A költségvetés éves hiánya a rendszerváltás óta elõször került három százalék alá, a külkereskedelem rekordméretû devizatöbbletet termel, annyit, hogy még a fizetési mérleg is többletet mutat. Ez azt jelenti, hogy a kamatok kifizetése után is marad pénz a kasszában. Több idegen devizát adnak el a magyar gazdaság rendeltetésszerû mûködtetõi, mint amennyit vásárolnak. Emiatt a forintnak erõsödnie kellene. A jegybanknak minden eddigit meghaladó, harmincnyolcmilliárd euró tartaléka van.

A forint erõsödés helyett mégis gyengül.

Miniszterelnökünk sorra kapja a szigorú kritikákat, újabban aggódó leveleket is, hol az unió vezetõitõl, hol meg az Egyesült Államok külügyminiszterétõl. Szinte posztgraduális levelezõ képzésben részesítik. A leveleket forintgyengülés és a hazai adósság finanszírozásának drágítása követi. Az aggódók nem a változások lényegérõl beszélnek, hanem szinte vezényszóra féltik a demokráciát azoktól a törvényektõl, amelyeket a parlament az új típusú egyensúlypolitika megvalósításának érdekében hozott.

Féltik a demokráciát a modern (képviseleti) demokrácia erõsen legitim letéteményesétõl, a kétharmados parlamenttõl. Attól a lehetõségtõl meg napokig ájultan hevertek, hogy Görögországban egy, az ország sorsának kulcsfontosságú kérdésében (kiválás az euróövezetbõl) a nép – vagyis minden hatalom forrása – népszavazással dönthet. Görögországban már üzemel a demokrácia leghaladóbb válfaja, a „szakértõi demokrácia”, amihez az urnákhoz sem kell már fáradni.

Amikor az egyensúly helyreállításához drasztikus megszorításokat foglaltak törvénybe hazánkban, amivel megkurtították a hazai jövedelmeket a külföldi részesedések javára, nem volt demokratikus kifogás, egy aggódó levél sem érkezett. Sem a Bokros-csomag, sem az egymást követõ Gyurcsány- és Bajnai-csomagok után. Most meg sorozatban jönnek a kioktató, demokráciaféltõ levelek. Akkor ugyan nemzetközi visszhang nélkül, de magyar családok milliói aggódtak a magyar demokráciáért, majd 2010-ben új demokráciát csináltak maguknak.

Az aggódó levelekkel mindig szinkronban érkeznek a „piacról” a fenyítések, leminõsítések. Az a rossz látszat keletkezik, mintha a „piac” és a demokráciáért aggódók egy húron pendülnének. Mintha az unió és az IMF is ezekkel az aggodalmakkal lenne tele ahelyett, hogy a szabályaiban rögzített feladatát végezné. Az uniós tagságért a másfél évtizedes felkészülés során hazánk gigászi áldozatokat vállalt, amikor kialakította a deregulált piaci mûködést. Nemcsak több százmilliárd dollár értékû, nemzeti tulajdonú termelõ vagyon vált köddé, de az állam és polgárai adóssága is az egekbe nõtt. A piacból nekünk már csak a munkaerõ-kínálat maradt, s az is korlátok közé szorult, mert másfél millió hely elveszett. Minden más piacunk a piacnyitás áldozata lett.

A csatlakozásunk utáni hét év azonban nem a várt felzárkózással, hanem további leszakadással járt. Ezt nyilván az Európai Bizottság elnöke is jól tudja. Õ mégis azért aggódik, hogy a felzárkózáshoz szükséges jövedelmeket a parlament otthon tartja ahelyett, hogy továbbra is kiengedné az országból, növelve a leszakadást. Beszélni viszont nem errõl beszél, hanem a demokráciát félti. Félti tõlünk a demokráciát, amit mi hoztunk létre, ami a mi érdekeinket kezdi végre szolgálni. Neki jobban tetszik az a demokrácia, ami növeli a lemaradásunkat, pedig a szervezetet, amit õ képvisel, ennek éppen az ellenkezõjére alapították a gyengébbek felzárkóztatására, az egész európai közösség érdekében. Mi ez, ha nem Janus-arcú viselkedés?

Az IMF esete még ennél is átlátszóbb. Õk is, mi is tudjuk, hogy hazánk megérdemelné a fair piaci finanszírozást. Lemondani a két évtizedes extrákról „a piac” nem hajlandó, ezért zsarol, ellenünk spekulál. Remek hazai támaszuk az ország jegybankja, kártékony monetáris politikájával.

A demokráciaféltõ levelek fokozzák a piaci hangulatot, és az összejátszás látszatát keltik. A jegybank függetlenségéért kiváltképpen aggódnak, de elfelejtik, hogy a jegybanknak a kormány gazdaságpolitikájának támogatása is kötelessége, független intézményként. Most pedig ennek éppen az ellenkezõjét teszi, de emiatt sem aggódnak a levélírók. A kormány a piaci zsarolás ellen kér védelmet, amikor feltételek nélküli elõvigyázatossági megállapodást akar. Az IMF válasza, hogy rendben, de legyen ez a megállapodás feltételekhez kapcsolva, vagyis az IMF ellenõrizze minden negyedévben, hogy „teljesítettétek-e” az ukázt.

Az IMF nem üzen mást, mint hogy megvéd minket a spekulációtól, ha mindent visszaadunk nekik, amiért ellenünk spekulálnak. Ezért viszont nincs védelemre szükségünk. Keserûen kell megállapítani, hogy a két szervezet Janus-arcú viselkedése nem véletlen, hiszen vezetõi szinteken építkeztek olyan „piaci” szereplõkkel, akik az Európát pusztulással fenyegetõ, shortoló válságot elindították, és azon csillagászati összegeket kerestek. Az IMF tagországainak kormányai pedig ezt tûrik, és nem tesznek ellene semmit.

Boros Imre