Görög tragédiák: nyúl a kalapból

Minél nagyobb az összeg, annál felelõtlenebbül döntenek róla. / Parkinson /

Ez a mese nem feltétlenül a lusta görögökrõl és a hivatalnokok tizennegyedik havi fizetésérõl szól. Hanem inkább arról, hogy abban a világméretû kaszinóban, amellyé a pénzpiacok váltak, ideje lenne újragondolni a játékszabályokat.

Emlékeznek még, hogy a Monte Cristo grófjában a bosszúálló gróf úgy teszi tönkre ellenségeit, Danglarsékat, hogy hamis információt helyez el a hírközlésben? A történet szerint a gróf meglátogatja a belügyminisztérium egyik távíróállomását, és az alkalmazottat 25 ezer frankkal lefizeti, hogy továbbítson egy hamis hírt, miszerint Spanyolországban küszöbön áll a forradalom. Danglarsné azonnal, áron alul eladja spanyol értékpapírjait, hogy aztán kisvártatva kiderüljön, a hír nem volt igaz, ezért óriásit bukik az üzleten.

De az a valaki, aki megvette, nyert. Mielõtt tehát hitelt adnánk a görögök lustaságáról, a sziesztázók kényelmességérõl és az állami túlköltekezésrõl szóló, a sajtót hirtelen elárasztó beszámolóknak, és kárörvendõen magunk is ugyanezt visszhangoznánk, elképzelve a verõfényes napsütésben semmittevõ görög hivatalnokot, érdemes tudatosítanunk: ezek a közhelyek lehetnek jól idõzített táviratok is, amelyek segítségével a jól informáltak épp most söprik be hasznukat.

A szövegkönyv szerint tehát a görög kabócák elmuzsikálták a szorgos európai hangyák tartalékait. Ideje rendet tenni. Csökkentsék a béreket, a nyugdíjakat, növeljék az adót! Kapnak ehhez 110 milliárd euró hitelt, hogy a következõ három évben törleszteni tudjanak 77 milliárdot eddigi adósságukból, és kifizethessenek 30 milliárdot kamatra.

A pénzt tehát nem a görögök kapják. Valójában a hitelezõk nyugalmát kell visszanyerni. Kétezer-nyolc õszén kezdõdött. A világsajtóban is megjelent: a befektetõk nem vásárolják a magyar kötvényeket, küszöbön az államcsõd. Érdekesség: a magyarénál már akkor is többször nagyobb görög adósság ebben az idõben nem volt aggasztó.

Gyorsan kell a mentés, már kínálták is az elõkészített uniós, illetve IMF-hitelt, igaz, nemcsak a kamatokért, jókora megszorongatásért. Újabb érdekesség: a mentõcsomagot ugyanazok a pénzpiacok adták össze, amelyek állítólag nem voltak hajlandók ekkor már finanszírozni a magyar költségvetési hiányt. Csak közvetítõkön keresztül, akik tehát, úgymond, átvállalták a kockázatot. Ami viszont nem biztos, hogy létezett.

A hitelhez a pénzt az Európai Központi Bank (EKB) a piacról vette fel erre a célra az unió bizottságának megbízásából, és továbbította a magyar kormánynak. A magyar kormány aztán a jegybankba tette tartalékként, és a bankoknak is adott kölcsönt veszteségeik ellensúlyozására. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) azonban a tartalékot köteles a külföldi pénzpiacon elhelyezni. A pénz visszakerült oda, ahonnan érkezett, csak útközben megdrágult kicsit: a résztvevõk kamatait, jutalékait el kell számolni. Ügyes. Az eredmény: még több adósság, a rossz hangulat miatt még nagyobb kamat – és a jól megérdemelt befektetõi nyugalom. Az árát az adófizetõk állják.

Aki 2008 végén a tényekre figyelt, láthatta, hamis hisztériát éltünk át, mert akkor nem volt jelentõs lejáró adósság, amelyet nyomban fizetni kellett volna, nem volt sikertelen kötvényaukció, mert aukció sem volt. (Azt mondják, azért nem volt, mert sikertelen lett volna, ezért meg sem próbálták.) A költségvetés folyó hiányát gond nélkül finanszírozhatta a kincstárjegy, a devizatartalék pedig hónapokra elég volt az adósság megújítására. Akkor mire föl e ribillió épp a válság kezdetén? Nos, a kérdésre a választ nem a magyar államkincstár állapotában kell keresni. Ekkoriban 43 milliárd eurónyi forintra váltott spekulatív tõke parkolt az országban, amelyet az MNB magasra emelt kamatlába vonzott ide. Csakhogy a pénzügyi válság miatt a külföldi anyabankoknak úgy tûnt, gyorsan haza kell vinni ezt a pénzt saját maguk mentésére, ami sok forint visszaváltásával jár. Ehhez képest volt szûkös a devizatartalék, ami nem csoda, hiszen nem tarthat egy ország korlátlanul fedezetet a spekulánsoknak.

Ez a forgatókönyv sem a befektetõknek, sem pedig a devizában eladósodott magyar hiteleseknek nem nyújtott valami kedvezõ kilátást. Ha a pénz hirtelen távozik, a kevés deviza megdrágul, több forintot kell érte adni, így elveszhet a befektetõk hasznának egy része, a hitelesek törlesztõrészlete pedig az egekbe szökik. A befektetõk érdeke az, hogy forintjaikért minél több devizát kapjanak, ha a pénzt viszik az országból. Ezért a pénzpiac – némi hisztériával – rávette a kormányt, hogy 20 milliárd euró hitel felvételével növelje a tartalékot, és jusson belõle a bajba jutó bankoknak is.

A hitel és a tartalék fenntartásának költségét természetesen a mit sem tudó adófizetõk állják, és ez növeli a költségvetés hiányát is. A megszorítás ahhoz kell, hogy e hiány ne növekedjen feltûnõen. A pánikhangulat, a még nagyobb baj elkerülésének tudata pedig kell az elfogadtatáshoz. A pánik arra is jó, hogy – hivatkozva arra, minket már mindenki túl kockázatosnak tart – tovább növeljük az alapkamatot, a befektetõk pedig még nagyobb hasznot vihessenek ki az országból.

A legnagyobb gond, hogy ez az ideérkezõ 43 milliárd euró korábban sem hajtott hasznot az országnak: valójában ez a pénz nem jelent meg Magyarországon a termelõ gazdaságban. A külföldi bankok, alapok befektetési céllal hozták ide a pénzt, és a nyereséghez – több szereplõ és a kereskedelmi bankok áttételével – valóban ki kell hitelezni Magyarországon. Igen ám, de a lakosság és a vállalkozások nemigen tudják megfizetni a jelenleg általánosan kért nagy kamatot. Van egy szereplõ azonban, amely korlátlanul fogadja a forintot, és fizet, mint a katonatiszt. Ez a Magyar Nemzeti Bank. Mert a törvény erre kötelezi. Ha a jegybanki kamat elég magas, a kereskedelmi bankok busás haszonnal helyezhetik ki pénzüket a Magyar Nemzeti Bankba. Biztos befektetés, és szinte semmit sem kell érte csinálni.

Jó, mondhatják, de az MNB így pénzhez jut és hitelez. Csakhogy az MNB nem hitelez, még a válságban sem, holott pénzkibocsátás volt az alapvetõ feladata. De ezzel nem él, ellenkezõleg, pénzt szív magába. És e célra éppen megfelel a külföldrõl érkezõ spekuláció. A bank keze meg van kötve, a tartalékot az európai uniós elvárások szerint kizárólag biztos és külföldi papírokba fektetheti, melyeknek nullához közeli hozamuk van. Tehát hol landol végsõ soron ez a pénz? A külföldi befektetõk kezében, akik olcsón felvett hitelként vihetik vissza magasabb kamatra pénzüket oda, ahonnan az épp érkezett, mondjuk Magyarországra.

A spekuláns tudta, hogy a túlköltekezõ magyar államról, a megszorítások szükségességérõl szóló hisztéria neki dolgozik, még többet nyerhet, mint eddig. Közel nulla kamatért kap pénzt, amelyet a sikeres hisztéria után megemelt kamatért – hiszen az ország, úgymond, kockázatosabb lett – kihelyezhet üzleti bankon át az MNB-nél, a jegybank pedig viheti vissza hozzá nulláért. A hisztéria tárgya a költségvetés szociális kiadásai miatti aggodalom volt. A spekuláció hatalmas költsége miatti aggodalom már nem jelenik meg a nemzetközi sajtóban. Az elemzõk a költségvetést szapulva és megszorításokat sürgetve helyet követeltek a kamatköltségnek. Csak nem valami hasonló történik most Görögországban is?

Délszaki tunyaság, költekezés – halljuk a távoli pénzügyesek jellemzését. A 11 milliós görögség e nyáron is szeret sziesztázni, a langyos estéken kvaterkázni, nyugodtan és sokáig élni, mint tavaly meg azelõtt, és már századok óta. Déliek voltak, mikor a bajorok felszabadították õket az oszmánok alól, déliként léptek az unióba, és azok maradtak drachmával vagy euróval a zsebükben. Nem állítom, hogy nem kell a túlköltekezõ államot rászorítani, hogy jól gazdálkodjon. Nem állítom, hogy nem kell leépíteni a túlzott bürokráciát (Parkinson törvényeibõl is tanulva). Nem állítom, hogy jó, ha a politikusok 13., sõt 14. havi bérrel vásárolják meg a polgárok szavazatait. Azt azonban észre kell vennünk, hogy a költségvetés nem itt úszik el, hiszen e kiadás sok bevételt is hoz az adókon át. És ha ez probléma most, probléma volt egy évtizede, egy-két évszázada is.

Vajon amikor a görögök áttértek az euróra, hirtelen német precizitással kezdtek mûködni, odahagyva évezredes szokásaikat? Merthogy a kulturális különbség ellenére a görög állampapír kis költsége tíz éven át a németet követte, fél százalékponttal felette. Azok a pénzpiacok, amelyek most a görögöket lusta délieknek vélik, eddig ennek pont az ellenkezõjét árazták be. Pár hónapja még 1,62 százalékos éves kamatot fizetett a görög kincstárjegy. Aztán amikor kiderült, hogy a Goldman Sachs óriásbank éveken át trükközött a görög államadóssággal, és úgy csomagolta át és össze ezeket a papírokat más értékpapírokkal külföldieknek, hogy már senki sem tudta pontosan, mi van a kötvénycsomagban, és a görögök is elhitték, hogy az értékek változását nem kell államadósságnak könyvelni, nos, ekkor is csak 2,2 százalékra felkúszott kamatlábért jutottak hozzá a görögök a papírokhoz.

Pedig az államadósságuk ekkor sem volt kisebb, mint a mostani hisztéria napjaiban. (Összevetésül: mi nyugalomban, sokkal kisebb adóssággal ez év januárban kétmilliárd dollárt vettünk fel fix 6,25 [!] százalék kamattal tíz évre. Csoda, hogy kétszázötvenen tolongtak érte, 7 milliárd dollárt felkínálva az ilyen luxusért? Úri muri.)

Azután egyik hétrõl a másikra a világsajtó elkezdett pánikolni a görög államháztartás évek óta jelentõs hiánya miatt, várható államcsõdrõl és a megmentés szükségérõl értekeztek. Április közepén igen nagy, 35 milliárd eurós mentésrõl hallottunk, pár nap, és 45 milliárd került szóba, egy hét, és 135 milliárdnál jártunk, majd a Royal Bank of Scotland elemzõje a déli államok 600 milliárd eurós bukásáról vizionált. Lehet-e ilyen elképesztõen pontatlanul megítélni egy adósságot és hatását? Nem. Nem lehet. Rendszeresen rendkívül részletes jelentést kap az IMF, a Központi Bankok Európai Rendszere, a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, az egyes országok felügyeletei, az unión kívüli jegybankok is szerte a világon. Minden ország pénzügyi mérlege kapcsolódik a többivel, ezeket összeillesztik, szimulációkkal helyzetgyakorlatokat végeznek. Egy-két milliárd euró még belefér a tévedések és kihagyások sorába, de tízmilliárdok nem. Tudatlanságról szó sincs, annál inkább lehetne beszélni célokról és megtévesztésrõl.

Máshol laknak a hunyók

A propaganda részeként halljuk: a görög kötvények soha vissza nem fizethetõk. Így van, így volt, amikor 100 milliárd volt a görög államadósság, és amikor 200 milliárd eurós volt. De ma már így van ez minden állam esetében.

Honnan is lenne kétszáz-háromszáz milliárd eurója valamelyik országnak nagy hirtelen adósságtörlesztésre? Az euroatlanti országokban a lejáró kötvényeket új kötvények eladásával törlesztik. Az USA 13 ezermilliárd dolláros államadósságát jórészt a kínaiak újítják meg, hogy a hozzájuk kerülõ és szükségtelen dollárt visszaáramoltassák a gazdaságba. Ugyanis õk saját kibocsátású pénzzel termelnek, és dollárért exportálnak, miáltal az export nettó dollárbevétele tartalékba kerül. Ha a kínaiak vagy néhány nagy bankcsoport összebeszélve pánikot keltene, törlesztést követelne úgy, hogy nem ad újabb hitelt a lejárók helyébe, összeomlana a világ pénzrendszere. Le kell tehát szögeznünk: bármikor bármelyik állam pénzügyi csõdbe juttatható a pénzpiac által. Ez rendszerhiba. Csakhogy a pénzpiac e hibából él, pontosabban ezért él: az államok eladósításáért, hol itt, hol ott a jókora zavarkeltéssel teremtett turbulencia hasznáért. Hogy is mondta az 1987-ben készült, ma már klaszszikusnak számító Tõzsdecápák címû amerikai film fõhõse, a csúcsbróker Gordon Gekko? „Semmit sem hozok létre. Birtokolok. Mi csináljuk a szabályokat, komám. A híreket, a háborút, a békét, az éhséget, a zavargást, a papíronkénti árat. Mi húzzuk elõ a nyulat a kalapból, miközben mindenki más csak ül és néz, hogy hogy a pokolba csináltuk ezt.”

Õk lennének igazán kétségbeesve, ha kiszorulnának e játéktérrõl. Nem ok nélkül panaszkodik a görög miniszterelnök és a francia külügyminiszter: hiába a megmentés, a spekulánsok étvágya kimeríthetetlen. A spekulánsok addig maradnak a görögök nyakán, míg az államkötvényeiket spekulációs kategóriába, azaz magasabb kamatozásúba sorolják a hitelminõsítõk – mondta egyikük. Ilyen egyszerû.

Az amerikai jelzálogpapírokat ugyanõk kitûnõre minõsítették – és világválságot idéztek elõ. Sebaj, ugyanazok ugyanott a magyarokat, görögöket, majd portugálokat jellemzik. Mármint hogy e kormányok herdálnak, de a befektetõk megmutatják a helyes viselkedést – hogy újabb zsetonokkal láthassák el a pénzpiacnak nevezett kaszinót.

Természetes, hogy a pénzügyi alapok, a befektetõk nyereségre törekednek. Azonban az korántsem mindegy, hogy ezt milyen játékszabályok szerint teszik, és az sem, hogy ez a tevékenységük végsõ soron segíti-e a gazdaságot, erõsíti-e az egészséges versenyt és a társadalmi harmóniát. A jelenlegi rendszer azonban elszakadt ettõl a valóságtól. Az óriásbankok a különbözõ országok, vállalatok, bankok kötvényeit tudatosan összekeverve csomagolják, így e kötegeket adják-veszik, új pénzügyi eszközöket, helyettesítõket gyártanak, a kötegek kötegeivel sokszorozzák azokat, offshore környezetben könyvelik, és így tovább. A kötvények valós értéke egyre nehezebben meghatározható. Ugyanakkor az információk manipulálásával összehasonlíthatatlanul több profit érhetõ el, mintha valaki kreatív gazdasági társaságokba, innovációkba, versenyképes cégekbe fektetné a pénzét.

Ez a magatartás a kapitalizmus lényegét, a gazdasági versenyt rombolja le. Mielõtt összeesküvés-elméletekkel vádolnának, le kell írnom, hogy ahhoz, hogy valaki a megfelelõ információkat bejuttathassa a sajtóba, nem feltétlenül szükséges lefizetni a modern kor távíróit, a szerkesztõségeket vagy a véleményformáló újságírókat, blogírókat. Befolyást persze lehet szerezni reklámokkal és egyéb úton is, de a leghatékonyabb eszköz, ha a gondolkodásmód átalakítására költik ezeket a pénzeket. A számtalan business school ideológiája megjelenik a hírközlõk gondolkodásmódjában is. Szinte orwelli az a leegyszerûsítés, ahogy a világsajtó reformerekre és populistákra osztja fel a politikai-gazdasági játékteret, és az adott pillanatban egyik vagy másik szereplõ mellé áll, mert az jobban visszhangozza az üzleti iskolákban tanult ideológiát.

Látjuk, mi történik, amikor a hitelezési spirál felgyorsul, amikor a bankrendszer azt mondja a média megafonján át: nem kell a kötvény, nincs hitel, túlzott a kockázat a pazarló állam miatt! Természetesen lesz hitel, csak még drágábban. Itt az jár jól, aki megcsinálja a hangulatot, mégpedig annak rovására, aki csak próbálja eltalálni. A nagyok csinálják a hangulatot, és kötik a jól informáltak biztonságával a határidõs üzleteket – a többiek rovására.

Az információcsinálást leginkább az úgynevezett határidõs ügyleteken lehet pénzügyileg kiaknázni. Ezen a területen van a jelenlegi pénzpiaci rendszer igazi rákos daganata. Hogyan is mûködik ez? Tegyük fel, egy befektetõ számít arra, hogy Görögországban egy hónap múlva nagy bajok lesznek, az állampapír feleannyit ér majd, mint eddig. Azt mondja ez a befektetõ, hiába ér most – teszem azt – tízezer forintot ez a kötvény, én egy hónap múlva hétezer forintért odaadom ezt az állampapírt. A vevõ megköti az üzletet, és örül, milyen jó vételt csinált. Csakhogy két hét múlva az értékpapír ára zuhanni kezd. Egy hónap múlva én, az eladó megveszem ötezer forintért a papírt, és a szerzõdés értelmében rögtön eladom azt hétezer forintért, az elõre kialkudott áron a vevõnek.

Mert ahhoz, hogy ilyen opciós üzletet köthessek, nem is kell rendelkeznem az üzlet megkötésekor görög állampapírral! Elég, ha a vételi szándékkal (opció) üzletelek, elég, ha a kockázati felárral spekulálok, és akár annak is csak a vételi vagy eladási opciójára. Nem kell tehát, hogy meglegyen, amit eladok, majd megveszem az eladás pillanatában, és a felgerjesztett hangulat hatását pénzbeli nyereségre konvertálom. És a vételi érték csupán egy-két százalékát kell befizetnem elõre az elszámolóházba biztosítékul, azaz a változáshoz képest ötven–százszoros mértékben nyerek vagy vesztek. Hát ezért óriási üzlet az adott idõre szóló hangulatgyártás. Így ha az ár egy százalékot mozdul arra, amire számítok, úgy a pénzemet máris megdupláztam, igaz, ennyit bukhatok is, ha nem jól spekuláltam. És ha tíz százalék az elmozdulás, megtízszerezem.

A görög állampapírok kockázati felára évi kamatban kifejezve 0,65-ról 6,50-ra emelkedett, 1000 százalékkal néhány hét alatt! Csupán azt kellett elhitetni, hogy a görög papírok esetleg elértéktelenednek. Így lehet eurómilliárdokat keresni szinte pénz nélkül azon, ha a délszakiakról felfedezzük, hogy délszakiak, és ezt újságírók, riporterek, elemzõk eleget emlegetik. E játékot a nagybefektetõk játsszák, õk kevesen vannak, könnyen megtalálják egymást, így biztonságos – nekik. A görög költségvetés pedig állítsa elõ a megnövekvõ adósságszolgálatot a csökkentett bérekkel, nyugdíjakkal, az emelt adókkal…

Bankmentõ csomagok matematikája

A nagy összegrõl és összefüggésrõl azonban eddig szó sem volt. A 300 milliárd eurós görög államadósságból 217 milliárd van külföldieknél. A legtöbb francia befektetési intézményeknél (becslések szerint 66 milliárd euró), a németeknél (38 milliárd euró) és számos más országban „szétterülve”. A csendben felépített adóssághegy adófizetõktõl gyûjtött hozama így áramlik szét a befektetõkhöz. A május 19-én esedékes 8,5 milliárd eurós törlesztéshez a piaci szereplõk egyszerre és együttesen nem akarnak új hitelt adni, ezzel létrejön a fizetésképtelenség veszélye. Így kiváltották az IMF és az Európai Unió fellépésének kényszerét, hogy õk adjanak hitelt a görögöknek. Az IMF és az EU épp a „sztrájkoló” befektetõktõl veszi fel azt a kölcsönt apránként, három év alatt (110 milliárd eurót), amelyet továbbad a görög államnak, ugyancsak részenként, hogy elõször kifizesse a lejáró 8,5 milliárdot, aztán a késõbb esedékes törlesztéseket. Csakhogy ekkorra már létrejön a görögöknek hátrányos, pénzpiacnak elõnyös hitelügylet, ekkor „megnyugszanak” a kedélyek, és a piac már nagyobb hozamért hajlandó ismét görög államkötvényt vásárolni – és talán nem is kell lehívni azt a hitelt, amelynél ott bábáskodott Obama amerikai elnök, Merkel német kancellár, Bernard Kouchner francia külügyminiszter, Strauss-Kahn, a Nemzetközi Valutaalap elnöke, Jean-Coude Triche, az EKB elnöke, no és a görög politikai vezérkar.

Látható, ez egy világméretû játék, a zsetonokat állami zászlók színezik, politikusok fényezik, és adózók adják össze a rávalót, hogy még több munkajövedelem alakulhasson át tõkejövedelemmé. A görögöknek nyújtandó IMF-hitel a legnagyobb a valutaalap történetében, érthetõ a figyelem. És ha tízszer nagyobb hitelrõl lenne szó? – akkor csend honolna. És ha százszor nagyobb lenne? – talán nem is könyvelnék. Bizony, e látványos játék a kispályán zajlik, a komolyabb meccset a hátsó szobában vívják, ahol a csend és némaság a nyereség forrása.

A Royal Bank of Scotland elemzõje április végén 600 milliárd eurós bukásról beszélt, ha a görögök bedöntik a déli államokat, azok pedig az euró sorsát pecsételik meg. Stílszerûen kellettek a drámai fellépések a görög ügyben. Ez az elemzõ azonban lapított, mint nyúl a fûben, mikor 2008. október 17-én a bankja 36,6 milliárd fontot (43 milliárd eurót) kapott a Bank of Englandtõl a csõd elkerülésére. E szóra sem érdemes, „jelentéktelen” esemény véletlenül kimaradt mindkét bank éves mérlegbeszámolójából. Amikor kiderült a manipuláció, az angol központi bank helyettes kormányzója kínosan magyarázkodott a parlamentben. Igaz, akkor két hónap múltán visszafizették ezt az öszszeget, de 2009. december közepén már ismét felvettek 50 milliárd eurós (22+28,04) mentõcsomagot az angol kormánytól, melyet jóváhagyott az Európai Bizottság. E csendes mentõcsomag nagyobb, mint a mostani görög, mely egy évre vetítve csak 37 milliárd euró. A német Hypo Real Estate banknál 11 milliárd euró értékû görög kötvény van, Berlinben folyt az egyezkedés, megkapták a támogató kancellári figyelmet. Hát igen, mert a szövetségi állam jelentõs tulajdont szerzett e bankban, hiszen az egyéb spekulációból eredõ veszteségre 59 milliárd eurós (6+18+35) tõkeinjekciót, hitelgaranciát kapott az államtól ez év január végén, február elején. És ki hallott errõl?

A fenti összegek fajlagosan nagyobbak a görög ügyben elõkerülõ hitelnél, mégis csak szerény példák! Az Európai Bizottság Brüsszelben – ne feledjük, itt élnek a hangyák, ott lent, délen a kabócák! – egyre-másra hagyja jóvá a bankmentõ csomagokat. A 2009. XII. 7-i COM (2009) 661. számú jelentésének 3.3-as pontjában olvassuk, hogy az európai kormányok 2008 és 2009 októbere között 3632 milliárd (!) euró értékû állami támogatást adtak a bankjaiknak, illetve ennyit hagyott jóvá az unió! (Az olasz és a belga mennyiséget nem tudták összeszámolni, így a jóváhagyás is szó nélkül járt.) A magyar EU–IMF hitel 20 milliárd euró, a görög három évre évi 37 milliárd, és az uniós államok magukat megterhelve ennek majd százszorosát adták síri csendben. A fenti 3632 milliárdból 2738 állami garancia, 231 tõkeemelés, 76 likviditásjavítás – és 587 milliárd euró ad hoc mentés! Micsoda zajongás a hitelezéskor, és micsoda lapítás a százszoros állami segélykor! A görögök döntik be Európát?

Ki lát itt tisztán?

Az Európai Központ Bank majd háromszáz oldalas éves jelentésében hiába keressük a tagállamok GDP-jének 33 százalékát kitevõ mentõakciók leírását, márpedig mi lehet fontosabb annál, mint a polgárok nyakába varrt, soha nem látott mértékû kötelezettség a bankok támogatására? Az EKB arról tudósít, hogy a kormányok 2400 milliárd euró forrást „különítettek el” belföldi pénzügyi intézményeik támogatására. Az Európai Bizottság 3632 milliárd támogatást összegezett. És ne feledjük: a kormányok nem hitelt adtak (mint az IMF a magyaroknak, görögöknek), amelyet vissza kell fizetni, hanem magukra vállalt kötelezettséggel tõkét juttattak, veszteséget vállaltak át garancianyújtással! És a kötelezettségvállalás nem csupán „elkülönítés” – hiszen akkor miként könyvelné azt a bank a maga javára? Csekélység, de ez nem minden. Az EKB és az Európai Bizottság számításában a bizonytalanság, a különbség 1232 milliárd euró, több mint tízszerese az eddigi legnagyobbnak tervezett IMF-hitelnek, a görögnek. Némi zavar a számvitelben – abban a nyilvántartásban, mely a pénz szülõje. Az uniós tagállamok összesített kötelezettsége így átlag a GDP harmadával nõtt. Dánia a GDP-je 257 százalékával támogatta bankjait. Hogyan fér be ez a maastrichti 60 százalékos felsõ határ alá? Sehogy – egy másik mutatót konstruáltak e célra. Könyvelés kérdése az egész. No meg konvergenciaprogramé, amelyet a magyarok oly türelemmel viselnek.

Csak hát honnan volt a kormányoknak 3600 milliárd eurójuk, majd annyi, mint az összes tagállam egyéves költségvetési bevétele, ha többségük nyakig eladósodva elemi dolgokra sem költhet? Egyszerû: a pénz nem más, mint könyvelt követelés valakivel szemben. A kormányok aláírták, hogy bankok követelhetnek tõlük ennyit, például ha a spekulációból veszteségük van. Az egyiknek nyeresége van, ezt elteszi, amelyik vesztett a fogadáson, az megkapja az államtól. Talán már kapiskáljuk? E kötelezettség bármekkora lehet a számítógépek memóriájában, és úgy tûnik, a görög kabócák miatt aggódó politikusok döntéseiben is.

Azt olvassuk a központi bank beszámolójában, hogy a „nagy és összetett bankcsoportok” kapták e támogatás felét. Itt már nem költségvetési elkülönítésrõl van szó, hanem megkapták a hitelintézetek. És ez a malõr az Európai Központ Bank hivatalos mérlegbeszámolójában található. Ki a könyvvizsgáló? A beszámoló szerint a nagybankok már nagyszerûen érzik magukat „a központi bankok és a kormányok rendkívüli mentõintézkedéseivel visszaállított bizalom” hatására, így a kamatbevételük szépen növekszik „a jelentõs euróövezeti államadósság-vásárlások által, a hitelezési marzsok növekedése, a betéti marzsok csökkenése folytán”. Nagyszerû, fizetjük.

„Amikor egy intézmény megépíti a tökéletes tervrajzú új székházát, akkor már javában hanyatlik” – emlékezünk Parkinson másik törvényére. Az Európai Központi Bank éves mérlegbeszámolójában büszkén írja, jóváhagyták nagyszerû, új székháza építését. A munkák 2010 tavaszán kezdõdnek.

Varga István

http://www.mno.hu/portal/712263

http://lmv.hu/blog/263