Szerepkiosztás

Gavallér János

Szerepkiosztás


Nincs jogom és nincs értelme, kétségbe vonna az emberek jó szándékát, a politikai identitás és a háttérhatalom akarata szerinti társadalmi struktúrák mûködõképességi lehetõségeit, de észre kell venni évszázados kommunikációs hibákat. Az egyén soha semmilyen körülmények között nem lehet koldusa a társadalomnak, azaz soha nem kérhet, mert az ember születésének adottságai miatt, nem lehet kiszolgáltatottja az általa létrehozott közösségnek. Mert mit tapasztal az egyén?
Meghirdetnek, törvényt alkotnak olyan egyértelmû realizmusról, hogy kinek milyen az állampolgársága (hite) és állampolgársága által milyen identitása (vallása, lélekazonossága) lehet és nem sír a világ. Ilyen alapon elképzelhetõnek tartom, hogy törvényt alkotnak majd x idõ múlva arról, hogy ki az ember és ki a statiszta az emberiség létezésfolyamában (Meghatározódik, nem faji alapon, csupán eszmefelosztási diszkriminációk alapján az, hogy ki lehet gazdag és szegény, és a kivételek erõsítik a szabályt).
Minek és miért írta Nagy László:

„nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon, úgy is, ha
nem kérem.”

hogyan és miként lehetséges az, hogy az egyének által létrehozott közösség, egy erõszak útján megalkotott egységfogalom, a demokratikusan liberalizált állam, határozza meg azt, hogy ki miként éljen, milyen identitással létezzen, miként legyen értékelve gazdasági haszonmechanizmusa. Mert mi is az a meghatározás, hogy valaki magyar, cigány, szlovák, román, vagy bármi más, avagy valamelyik állam állampolgára?
Egyáltalán, lehet-e gazdasági közösségek prédájává tenni az identitást? Az ember születésétõl fogva nem egy esengõ légy, hanem egy önmagát meghatározó, tudatosan alakító civilizált gondolat inkarnációja. Ha a magában hordozott DNS-lánc tulajdonságait átírhatja a magántulajdonra épülõ demokratikusan liberalizált hóbort, azaz egy eszmei alapon felállított társadalmi berendezkedés megszabhatja kinek-kinek a gazdasági és identitási lehetõségeit, akkor bizony alamizsnaként kunyerálni kell, az állampolgárság megalázó kérvényezésével, a lélekben hordozott azonosság valóságát. Ez lenne a híres demokratikus liberalizáció? Kimondva kimondatlanul mûködik a világban egyfajta diszkrimináció, mert a magántulajdon korlátozhatatlansága túlnõtt az emberléptékû, ellenõrizhetõ jogegyenlõségen.

A törvényalkotás eljutott arra a szintre, hogy a pénzoligarchiák kénye-kedve szerint alkothasson jogszabályokat csupán azért, mert a társadalmi mûködésmechanizmusra fordítható anyagi biztonságot csak akkor biztosítja a magántulajdon, ha a törvények tovább szolgálják a részvénytulajdonosi réteget. A médiák mûködésére – amely kizárólag magántulajdonban lévõ vállalatcsoportok reklámjaira épül-, csak abban az esetben hajlandó áldozni a Mammon, ha a mûsorstruktúra az õ érdekeit tartja szem elõtt, azaz esélytelenné teszi az ellenérdekek megnyilvánulását. A XXI. század sajtószabadsága, tehát arra a szintre korlátozódott, hogy ki képes megfizetni a nyilvánosság elõtt való megjelenés érdektarifáját. Ebben a helyzetben az állam halasztásos törvénysértést követ el, ha nem lép fel jogesély-egyenlõséget biztosító szabályozással, azaz, az a sajtószabadság korlátozása, ha csak a múlti milliárdosok érdekei szerint tartalommal jelennek meg a médiaszolgáltatók.
A médiavilág elõbb említett struccpolitikája, depressziós nemzedékeket nevel.

Bármilyen valóság vizsgálata, azon az egyszerû alapon válik megkérdõjelezhetetlenné, hogy kinek az érdekei felõl közelítünk a problémához: Mert ugyanaz a tényállás a tulajdonosnak, vagy érdekszférának egyértelmûen elõnyös és nyilvánvaló, addig a végrehajtó szolgálat érdekeivel ellentétes, vagyis mind az emberi jogok, mind a sajtószabadság csakis egy kasztdimenziónak a megnyilvánuló akaratát képes igazságosan szolgálni, míg az ellenkezõ érdekszféra, mivel magántulajdon szerzéstõl megfosztott, kirekesztett diszkriminációban részesül. Ebben a fából vaskarika helyzetben, a demokratikus jog egyenlõ, az egy és megbonthatatlan hatalom kasztosodásával, az arisztokrácia diszkriminált esélyelõnyével. Nos az Európai Uniónak, a média törvények vizsgálatakor, rá kellene ébrednie arra az egyszerû tényállásra, hogy a magántulajdon sohasem szolgálja a közösség érdekeit, tehát az államosított, törvényileg szabályozott médiaszolgáltatás képes csak a sajtószabadságot biztosítani, ellenkezõ esetben biztosítani kell minden szélsõséges, emberi méltóságot, sértõ propagandának a megjelenését is. Mert hova vezethet egy diktatórikus hajlam, ami ugye minden kizárólagos termelés, gazdasági csoport vágyálma és egy-egy ilyen gazdasági csoport uralja a médiát Így jelenleg a világ sem a liberalizáció felé halad, ellenkezõleg, pont a multikulturális hegemónia kialakulásán is túl van. A hatalomgyakorlás eszköze lett a demokrácia, nem pediglen a demokráciát kiszolgáló hatalom alakult ki.

Az egyén tehát a jelenlegi körülmények között kiszolgáltatottja az általa létrehozott társadalmi hierarchiának. A hierarchia csúcsán állomásozó magántulajdon, viszont érzéketlenül viszonyul, helyzetébõl adódóan, az alappillérek tûrésállapotához. A törvényalkotó emberek jó szándékúak, azért emberek és nem hiszem, hogy Churchillnek igaza lett volna, amikor azt mondta, hogy:

„A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk.”

Mert minden hatalomgyakorlás lehet emberséges és embertelen, elviselhetõ és elviselhetetlen is, az csakis a hatalomgyakorlók emberségén, empátiáján múlik és természetesen, hogy a maszlagot hogyan eteti meg a média a statiszta szerepre szánt emberekkel.

2011. 01.14.