Megmaradni

Gavallér János

Megmaradni


Száraz könnyek ezek. Ezek
a végtelenbe révedõ tekintetek:
Magyar könnyek. Búbánatok.
Sóhajok. Lélekrögök nyakunkon.
Lassan öl bennünk a méreg.
Zsugorodik a bérem, és vérem
csorog – szétszéledt hõs-õsnyáj-
szívem zeg-zugában görcsmagány: Fáj!

Bégetve kérünk levegõt,
- kikarózták a modern legelõt-
cölöpök, zsinórok, utak,
semmibe vezetõ örök urak.
Lassan öl bennünk a méreg.
Szívünkben keserû tályog, féreg
károg: Csitt csak! Sóhajmámor!
Szemed elõtt illúzió tátog!

Habzsold, kéj-mütyürvilágod!
Küszöbünkre, ne tévedjen álmod!
Zsinór! Kín! Korbács! S csepp eszed!
Jelölik ki, hogy kinek mit lehet.
Lassan öl bennünk a méreg.
Köd-felhõ agyadon, tudás-mérleg.
Bolhát, tetvet fogjon kezed,
fájdalom, bú simogassa eszed!

Gondolkodni már nincs idõd,
emléked, szíved van csak, s temetõd!
Nézz, népem a végtelenbe!
A szíved látja, hogy ki jön szembe.
Lassan öl bennünk a méreg.
Jobbra, balra billeg minden mérleg.
Középen szorít legjobban:
Az emberélet a szívben dobban.

Múlik fájdalom s az idõ,
részekbõl nõ ki, minden jövendõ.
Zsugorodik a létem, s teendõm,
szívemben nõ, csak nõ a temetõ.
Lassan öl bennünk a féreg.
- Önmagunktól ments meg, Isten, kérlek!
Gyermekre, jövõre vágyunk,
emberek vagyunk, ember a vágyunk!

2010. 09. 07.