Mese a vágyrealizáló doktrínákról

Mese a vágyrealizáló doktrínákról

Lassan, igazán lassan, átgázol rajtunk a lexikon, a gép, a struktúrák kivonatából gyártott érzés, megszûnõnk létezni, mint ember, a tudás adataivá, az agy melléktermékévé válunk. Doktrínák nyers erõszaka már-már a létezés és a demokrácia média álarcba csomagolt áru. Lecserélhetõvé negligálják az embert, darabáruvá, és hivatott vezetõink szerzõdésben vállalt kötelezettségeinknek kívánnak eleget tenni, érzelmeink további kiárusításával eleget téve a haldokló bankráció haláltusájának. Létezik-e még szívbõl jövõ akarat, emberi, tiszta érzés?

A kereskedelem, az egymás mellett való élet, kiszolgáltatta önmagát egy gátlástalan vak burjánzásnak, amely csakis a pillanatnyi öröm, a megélhetõ perc boldogsága szerint képes tudatosítani az emberben a létezés paradigmáját. Figyelmen kívül hagy olyan természeti tényeket, rezgéseket, érzéseket, amelyek emberré tették az embert és most már tendenciózusan, felmagasztal olyan életformákat, életviteleket, amelyek az emberi életérzés lassú megszûnéséhez vezethetnek (gyermektelenség, szingliség, azonos nemûek párkapcsolata). Az emberi fejlõdés legmagasabb szintjén (a mai tudás alapján kikiáltott dogma szerint), a demokráciákban, az emberek 90% nem kíván ellenszenvvel viseltetni a más jellegû társadalmi berendezkedésû államokkal szemben, viszont így média befolyásoltság alá veszi a hatalmat gyakorló szûk réteg, hogy magasabbrendûségüket biztosítsa más államok megszégyenítése, leigázása által: Mesterséges érdekviszony ellentétet szít. Az egyén, mint haldokló idõ, habzsolja az eléállított lehetõségeket, ezzel önmaga generálja az iszonyatot, az érdekviszonyok alá- s fölérendeltségét, a sugallatott, hogy mint a teremtés koronája mindent megengedhet magának, annak érdekében, hogy beteljesítse lexikális tudásának realizmusát: Harcol az elmúlásért.

Mi, a létezés Isten-szimulátorai, a világmindenség képzelt, vagy valós középpontjai pillanat-erkölcs szerint próbáljuk megoldani az örökkévalóság paradigmáját. Lehetetlenséget állítunk elõ; minden szívtelen ám de tudatos elmélet, amely magyarázatot gyárt az emberi cselekedetekre, egyben egy gyalázatos kifogása a léleknek arra az esetre, amikor a szív számon kéri rajtunk az okokat. Mondhatjuk ezt, az elmúlás-magyarázat mögé bujtatott kifogásnak, de felülemelkedettségnek semmiképp. Magyarázat e utódainknak az a megközelítése a dolgoknak, hogy pici felfogóképességünk nem terjedt túl az életidõnkön, holott bármilyen egyéni ambíció mögött még a tudat is képes a nemzés-érzés szerinti létezésre: Vannak gyermekeink. Azaz a létezés folyamatában a pillanat, az egyén életidõ milyensége lényegtelen, hisz spirális láncolatával válik örökkévalóvá az ember, vagyis a gyors sikeres élet, gyors elmúlással párosul (Dinasztiák kihalása). Mi vezet hát bennünket arra a kényszerpályára, amely kiköveteli az elmúlással, hogy mások és önmagunk utódain átgázolva csakis sajátmagunknak teremtsük meg a kivagyiság álomvilágát?

A bizonyosság misztifikálásával elértük, hogy az újvilágot, amit a gyermekáldással megteremtünk, ledegradáljuk tapasztalatlanságnak, holott bizonyítható a tudásgyarapodás, a társadalmi érzékenység felerõsödése, a változó világ minden megnyilvánulása. A folyamat részeként teremtõ minõségünk megkérdõjelezhetetlen. Ám megkérdõjelezhetetlen felelõsségünk is, hisz mint érzéstelen adathordozók tovább adjuk a stimulált rendszerünk hibáit is. A rohamléptû fejlõdés kiiktatja azon képességünk, hogy a szív hullámhosszán adjuk tovább tapasztalatainkat, így statikus az írások alapján a tudás, vagyis belénk rögzült állandó a megsemmisülés, de ha megvizsgálnánk a DNS tudatláncolatát (ha ez egyáltalán lehetséges) rájönnénk, hogy az utódaink szervesen kapcsolódnak érzésvilágunkhoz, azaz lélekviláguk a mi lélekvilágunkra épül. Ha mi gyilkolunk utódaink is hordozzák a lelkiismeret golgotáját. Szóval minden pillanatnyi gyõzelem egy vereség is egyben, minden túlméretezett vágy egy silányabb világ megvalósulásának kiindulópontja, a kérdés csak az, hogy akarja e a többség (demokrácia), hogy az egyén gyarapodjon és közben kihaljon az emberi érzés.

Az ember, mint a természet védõszentje, nem válhat a természet, az élet megrontójává, mert szívében megszakad az a folyamat, ami elviselhetõvé teszi az elemek kapcsolódását egymáshoz. Így képviselõink, a világviszonyok érdekeit megformázó elit, sem válhat öncélú vágyrealizáló statútummá, elveszítve emberi hovatartozását, mert dimenzió tartományának átlépése – már csordultig telt a pohár-, megszüli a természet átrendezõdését és összeomlik az érzésvilág. Az önzés, amennyiben túlterjed az életben maradás szükségletein, rákos burjánzása a betegségnek, az elmúlásnak.

Segélykiáltásainknak, nyisson utat a szívekbe fojtott szeretet!

2010.08.29.

Gavallér János